Kelet-Magyarország, 1986. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
1986. február 8. Q | Közönségsiker kontra szakmai siker Az évad felén Értékelő nndalatok a Máricz Zsigmond Színház előadásairól éz helyzetben vannak a í (tagozatú vidéki szín- . Nemcsak a dráma iránt lődő nézők igényét kell íteniük, hanem a köny- nűfajok vonzásában élő- . Nem mondhatnak le a lékekről, az ifjúsági kor- yról. Lépést kell tarta- a legújabb színházi tűsekkel. íjainkban tisztázatlan ház társadalmi helyzete, eléggé nyílt és pontos a megfogalmazása, mi a színház dolga a mai it társadalomban? A izak a maguk „ösztönei”, zései alapján keresik azt írsadalomban betöltött ót, amely érvényes vá- idhatna mai kérdéseink- magyar színházak el k zárva egymástól, a tikai adatok nem írják l pontosan az egyes mű- : eredményességét. „ Jóricz Zsigmond Színérzékeli a fenti kihint Nyáregyházán dolgozó znak — mondja Léner — egyszerre kell euró- magyarnak, Szabolcsúinak lennie. Az 1985/ évad legfontosabb célját zgató a következőkép- galmazta meg: „minőség nába-n, minőség a ren- és színházi munkában, ;g színházi munkánk ben. Be kell bizonyíta- hogy az a jó hír, ami zunkról kialakulóban idokolt és igaz. De ez intenzívebb munkával el. Dramaturgiailag ki- ott, kiérlelt, a mű és a i játék lényegére figye- dezői munkával és pon- , elmélyültebb színészi tménnyel.” a számszerű eredmé- illeti, azzal elégedett lehet a színház és közönsége. Az évad felében nyolc bemutatót tavtott: kettőt az ifjúsági korosztály számára (Lúdas Matyi, Tüskerózsa), kettőt egy szűikebb közönségréteg számára a stúdiószínpadon (Julie kisasszony, Otthon), láttunk vígjátékot (A hazug), drámát (Bancbanus, Galilei), zenés játékot (Bástyasétány 77). Az elmúlt szezonból látható volt a Doktor úr, a Vízkereszt, Az ördög győz mindent szégyenleni. A színház rövid fennállása óta sohasem volt imég ekkora a választási lehetőség a látogató számára! Megszületett az első igazi csúcs is: a Vízkereszt 56 előadást ért meg! A közönség érdeklődése változatlanul éltette a színházat. Dr. Orbán György ügyvezető igazgató tájékoztatása szerint a látogatottság 85—93 százalékos volt. A stabil hátteret a bérletesek jelentik, akik — sajnos — a drámákat nem nagyon „tüntetik” ki jelenlétükkel. Az egy évvel ezelőtt bevezetett helyáremelés érzékelhetően nem hatott a látogatottságra, bár az is igaz, hogy a színház mérsékelten él a saját hatáskörében lévő helyáremeléssel. (Az átlag- helyár most 36 forint.) A nyolc bemutató művészi színvonala — természetesen — nem egyforma. Furcsa módon a szakmai sikereket azok az előadások aratták (Julie kisasszony, Otthon), amelyek a stúdiószínházban kaptak helyet. Ezekben a rendezés célratörő fegyelme, kiérleltsége, a színészi játék gazdag skálájú megvalósulása maradandó élménnyel ajándékozták meg a nézőket. Ehhez természetesen az is hozzájárul, hogy itt — a nagyszínházzal szemben — teljes egészében megvalósulhat a játék és a közönség egysége. Mindezeken felül: ezek az előadások hozzátettek valami pluszt a szöveghez, új megvilágításba helyezték az eredeti műveket, „aktuálissá” tették a befogadó néző számára. A nagyszínházi előadások közül a közönségsikert nem aratott Bancbanus próbálkozott ezzel, sajnos nem egységes színvonalon. A Lúdas Matyii a gondolat (az írói szándék) újraértelmezésére tett kísérletet. A rendezői felfogás, mely szerint Lúdas Matyi napjainkban nincs olyan helyzetben, hogy valóságosan is elporolja Döbrögit, nem talált utat a hagyományos felfogáson nevelkedett gyermekek szívéhez és agyához. Az évad műsorterve kiemélt figyélmet fordít Németh László Galileijének a bemutatására. Az előadás végül is nem lett átütő erejű. Valószínűnek látszik, hogy Németh László drámái ma a hagyományos rendezői felfogásban nem érik el azt a hatást, amelyet pedig megérdemelnének. A könnyebb szórakozást ígérő előadások ezúttal is meghozták a sikert. Goldoni: A hazug című vígjátéka, valamint Eisemann—Baróti—Dalos : Bástyasétány 77 című operettje telt házak előtt megy. Kínálkozik a kérdés: közönségsiker a nagyszínházban — szakmai siker a stúdióban? Jó lenne, ha ez a szembeállítás pusztán formális maradna, hiszen a nagyközönség ugyanúgy igényli a művészi értékekben gazdag előadásokat, mint a stúdiót látogatók. Remélhetőleg az évad második fele ennek a várakozásnak is megfelel -majd. Nagy István Attila [SZANDRA MISARINA*: VLAGYIMIR TYIMIN*: Mint a tavaszi nap... Mint a tavaszi nap, oly kedves légy, Tiszta, mint nálunk májusban az ég, Éld át kellemes gyönyörűségét, Mintha te lennél a tavasz-szépség. Magad hazugsággal meg ne alázd, Légy őszinte: tiéd az igazság, S ha örömedet másnak adod át, Akkor a jutalmad a boldogság. ■zűrjén költőnő (1946) (Fordította: Mizser Lajos) roly felvétele Az anyanyelvem Mint a nap forró lángja, olyan az any'anyelvem. Mint bús madár szava, olyan az anyanyelvem. Mint a rozsnak illata, olyan az anyanyelvem. Ajkaim hű forrása: ez az anyanyelvem. (Fordította: Mizser Lajos) • Komi-zűrjén költő (19J7) ANTAL ATTILA: Szavak Szavak motoznak nyelvemen köszöntők nyújtott kiáltások visszhangos nevek régen hallott védőszárny-suhogások másra sem tudok már figyelni csak ahogy ocsúdnak sorra belőlem nyálamban ahogy mosakszanak törlődnek ínyemhez ismerősen fogaim meszelt fala mögött míg veti ágyát napra nap ahogy riognak verdesnek egyre mint ládában madarak Elvek és alkotások Beszélgetős Kiss Istváe szobrászmívésszel Kiss István több mint harminc éve van a pályán, számos köztéri művét állították fel az ország különböző városaiban. Legismertebbek a Dózsa-emlékmű, a Tanácsköztársasági emlékmű a budapesti Dózsa György úton, és a Centenáriumi emlékmű a Margitszigeten, valamint a mátészalkai Felszabadulási emlékmű. 1956-ban és 1962-ben Munkácsy-díjat kapott, 1966-ban a Gellért-hcgyi emlékparkban felállított Múlt és jelen című domborművéért a főváros Pro Arte díját nyerte el. 1968-ban SZOT-díjat kapott, 1970-ben Kossuth-díjjal tüntették ki; 1975 óta az érdemes művész, 1981-től a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze cím birtokosa. Nyolc éve a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke. Köztéri szobrászként, kiállító művészként, felelős tisztség viselőjelként aligha ke- rülihöti meg a mai magyar művészet fontos kérdéseit: a művészet és a közönség, a hagyomány és az újítás viszonyában felfedezhető problémákat, s a megoldási kísértetek során elért sikereket. Nem feledkezhet meg arról, hogy noha szándékaink szerint a művészet mindenkié, ez áz elv csak lassan, ellentmondásos folyamatok eredményeként válhat igazán gyakorlattá. 1977-ben, a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes kiállításán szokatlan módját választotta annak, hogy véleményt mondjon, a fenti kérdésekben. A tárlatot a Tungsram Rt. egyik munkása nyitotta meg. — Számomra természetes volt ez — emlékszik —, noha mások számára sajnos ma is szokatlannak tűnik e gesztus. Azt mondjuk, a kultúra köztulajdon, s rengeteg intézmény „ad” is kultúrát, noha az lenne a fontos, hogy a címzettek ne csak vendéI gek, hanem valódi résztvevők legyenek. A kultúrát nem egy szűk kör privilégiumának tartom, hanem általános emberi jognak s követelménynek is. Természetesen azzal együtt, hogy mindenkinek erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy valóban az legyen. Meg kell mondanom, hogy ez az 1977-es gesztus művészkörökben nem volt túl népszerű, inkább ! megrökönyödést váltott ki, noha az a munkás legalább olyan érdekes dolgokat mondhatott, mint egy politikus. — Az ön legutóbbi kiállítását a képzőművészeti világhét alkalmából ugyanott rendezték, ahol a gyűjteményes kiállítását megnyitó munkás dolgozik. A katalógusban a következő mottó olvasható: A népről a népért érthetően. A korábbi években e gondolat jegyében sokan vállalkoztak arra is, hogy üzemi művelődési házakban állítsanak ki, mostanában azonban mintha kisebb lenne a művészek érdeklődése ... — Manapság rettentően sok a kiállítás — de nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy sok helyen kipipálandó feladatként rendezik meg a tárlatot. A vállalkozókedv csökkenése azt is jelenti, hogy kevesebb a színvonaltalan produkció. Faluhelyen például, ahol a kiállítás ritka, majdnem olyan szerepe van, mint egy köztéri szobornak, rettentően fontos, hogy a megjelenő mű értékes legyen. — A vállalkozókedv csökkenése nem jelenti tehát egyben a közönség érdeklődésének csökkenését is a művészet iránt? — Különböző értelmiségi körökben divatos ma az ország, a nép kultúráját roppant alacsony színvonalúnak minősíteni. A vizuális kultúrát illetően: a második világháború előtt aligha volt huszonötezer ember, aki egyáltalán tudott a vizuális művészet létéről. Pedagógusok, az értelmiség egy része, szűk elit kör. Ma a képzőművészet jelenségei több millió embert foglalkoztatnak. Az óriási számokkal persze bizonyos zavarok is együtt járnak, a minőséget illetően is. A vizuális műveltség régen sokkal alacsonyabb színvonalú volt, de ezzel a kutya sem törődött. Személyes példa a következő: egy város lakói harcot indítottak azért, hogy hol állítsák fel egyik szobromat — ez mindenképpen a tömeges érdeklődés bizonyítéka. — Mi hát a kétségtelenül meglévő értékzavarok, illetve bizonyos értékek iránti közöny oka? — Az érdeklődés állandóan mozgásban van. Nagyon fontos, hogy mi művészek, felelős szakemberek mit biztosítunk a közönségnek. Kétségtelenül igen nagy hiba volt, hogy az oktatásban a humán műveltség háttérbe szorult, hogy elfelejtettük, a korszerű munkakultúrához nélkülözhetetlen a magas színvonalú általános műveltség, a kulturális viszonylatok, a közösséghez és a hagyományokhoz való tartozás felismertetése. — A közönség körében tapasztalható zavaróikat kétségtelenül fokozza a szakmán belüli értékzavar. — Világszerte tapasztalható az értékzavar, a legdrámaibb következményekkel egyelőre a legfejlettebb ipari országokban fenyeget. A földön eddig ismeretlen mértéket öltöttek az emberiség problémái, s ellenhatásként bizonyos tendenciák az emberi jogokat olyan általános jogokként deklarálják, amelyek függetlenek az adott helyzettől, közösségtől. Néhány művészeti irányzat is e tendenciákkal rokon, kérdés azonban, hogy a válságjelenségek felmutatása önmagában milyen hatást eredményez. Itt válik döntővé a művészetpolitika szerepe, amelynek mindig orientálnia kell. Természetesen nem adminisztratív eszközökről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet az igazi mecénások a művészet történetében mindig betöltötték. A művészet humánus irányultságú befolyásolása a mecénás kötelezettsége. — Ehhez azonban a jó szándékon kívül igen sok pénzre is szükség van. — A pénzszűke mostanában valóban nehézzé teszi az orientálást. A társadalmi mecenatúra valódi formáit kellene megtalálni, támogatni a vállalatok, helyi tanácsok ilyen irányú kezdeményezéseit, például a kulturális beruházásokhoz kapcsolódó adókedvezménnyel. — ön nem fest túl rózsás képet a képzőművészet helyzetéről. Inkább reményekről, lehetőségekről, mint bizonyosságokról beszél a jövőt illetően. — Ostobaság lenne szépíteni a képet. A művészet problémái mögött nem elsősorban a művészek egzisztenciális gondjai rejtőznek, hanem általános érdekű kérdések. Kihasználatlan energiákról van szó, amelyek segítségével szebbé varázsolhatnánk környezetünket. — Milyen irányban sejlik a kibontakozás lehetősége? — A művészet iránti érdeklődés potenciálisan hallatlanul nagy, a művészek szellemi kapacitása potenciálisan igen jelentős. A szakadékot egy módon lehet átlépni: ha létrejön a valóságos feladatrendszert kidolgozó mecenatúra. Biztató jelek utalnak a változásra, de ha a rendszer maga nem jön létre, ha nincs előrelépés, akkor nem stagnálás, hanem visszaesés következik be. Ennek pedig végső soron a magyar kultúra egésze issza meg a levét. Kiss István szobra Mátészalka főterén: Felszabadulási emlékmű
