Kelet-Magyarország, 1986. február (43. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-08 / 33. szám

KM HÉTVÉGI melléklet

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

M

egsokasodtak az értelmiségről és az értelmiséggel folyó eszmecserék. Nemcsak és nem elsősorban azokra gondolok., amelyek anyagi megbecsülését taglalják, bár ez sem mellékes. Nagyobb a súlya azoknak a vitáknak, beszélgetéseknek és fejtegetéseknek, amelyek a mai társadalomban az értelmiség jelentőségét mérlegelik, jövőbeni szerepét prognosztizálják. Szerepét, amely rendünk struktúrájából eredően nem vezető szerep, de súlyát, fontosságát tekintve szerencsére elmozdult arról a hibás pontról, mely az értelmiségi munkát egyszerűen szolgai tevékenységgé degradálta, finomabban szólva a szocialista rendszer részére nyújtott szolgáltatásnak minősítette.

A túlzó és sanda vélemények az értelmiség jelentőségének tetemes megnövekedésében, e réteg felértékelődésében az eszmére nézve veszélyes jelet véltek felfedezni. Nem volt véletlen ezek ismeretében, hogy a XIII. kongresszus újólag deklarálta az értelmiség fontosságát. Az sem tekinthető esetleges elszólásnak, amit Mihail Gorbacsov mondott akkor, amikor kifejtette: ma már kevés az osztályösztön, a szocializmus fejlődésének mostani ...időszakában lényegesen nagyobb szerep hárul a tudásra, tudományra. Szembe kell nézni azzal a ténnyel is, hogy a társadalom struktúrája változik, a fizikai munkát végzők aránya úgy csökken, ahogy teret nyer a csúcstechnológia. (Elég figyelmeztető jel, hogy az USA-ban éppen a munkásság 'képezi a legkisebb számot az összefoglal- koztatottak között.i Az ih- tenzifikáció, s ebből adódóan az a termelés, mely nem kényszerül a fejlesztésért áldozni a többlettermelés többségét, csak a magas szellemi ráfordítás révén valósulhat meg.

Aki figyelmesen olvasta él a KGST ezredfordulóig 'kidolgozott terveit a korszerűsítés érdekében, annak nem vitás: a 'mikroelektronika, a biokémia, a fizika, a csúcstechnológiák bevezetése prioritást biztosít a software-nek, a puhavagy szürke állománynak. Hosszú távú iskolázási programjaink ezért célozzák meg az egyetemre kerülők számának tetemes növelését, a minőségi képzést. Pozsgay Imre a népfront főtitkára Nyíregyházán az értelmiséggel folytatott kerekasztal-beszélgeté- sen többek között ezért is nevezte a „rendszer léte szempontjából meghatározónak” az értelmiség jelenét, de főleg jövőjét, jövőbeni szerepét.

Nyilvánvaló, hogy az általában igaz és megfellebbezhetetlen diagnózisok ismeretében sokkal több figyelmet kell fordítani egy- egy terület specifikus sajátosságaira. Szándékosan nem egy megyét mondok, mert ezen belül is vannak differenciák akkor, amikor az értelmiség helyzetét vizsgáljuk. Mert valljuk be: a diagnózis itt még korántsem -teljes. Régi beidegzések hatnak gyakorta ma is, nem mentes az értelmiség megítélése helyenként és időnként a gyanakvástól sem. Általában értelmiségi teljesítményekről, magatartásról beszélni akkor, amikor az esélyegyenlőtlenség lépten nyomon tettenérhető, hiba lenne.

Aligha hagyható figyelmen kívül, hogy a ma is meglévő mobilitás nem

mindig hasznos, nemcsak az egészséges szelekciót szolgálja. Az értelmiség léthez szükséges feltételek hiányát nem lehet leseperni azzal, hogy pótolja azt a hivatástudat. Nem tekinthető véletlennek, hogy a távoli szatmári értelmiségi Debrecenben építtet lakást magának, a nyíregyházi a főváros félé kacsintgat. Nem valószínű, hogy egy Nyírbélteken dolgozó kandidátus érvényesülési és társadalmi eredményességet szolgáló munkájához ugyanolyan körülményeket tud teremteni, mint egy nyíregyházi, vagy debreceni.

A Szakszervezetek Megyei Tanácsa értelmiségi bizottságának vitáján Ku- rucz Imre, a TIT alelnöke azt fejtegette: az értelmiséginek három feladata van: a szakértelem révén kifejtett munka, a gazdasági, politikai, társadalmi döntések előkészítésében való részvétel és az általános

közéleti szerep. Ha ezt fogadjuk el kiindulásnak, akkor is igaz: az esélyek nem lesznek egyenlőek, hiszen ahhoz, hogy az értelmiségi tudat ne csak néhányaknál jusson kifejezésre, ne csak szűk kör jelentse egy-egy terület úgynevezett értelmiségét, ne csak formális igények kipipálásáról legyen szó, ahhoz' feltétlenül szűk-, séges az értelmiség megértése, ismerete.

' A fenti gondolatmenet szorosan összefügg azzal: abszolutizált intézmények bűvöletében élők nehezen fogadják el a tényt: az értelmiségi ragaszkodik ahhoz, hogy autonom legyen. Természetszerűen azokról van szó, akiknek van véleményük, néha más, mint amit eléjük terjesztenek. A széthúzások nélkül nem létező fejlődés marod koncepcióját ugyanis elég könnyedén tettük félre. Márpedig a vita, a véleménykülönbségek felszínre hozása, az eredeti, s talán nem is legjobb koncepció korrekciója nélkül nehezen hihető, hogy egy-egy döntés akár a gazdaság, akár a politika szférájában hatékony lehet. Sürgető tehát az a közgondolkodás, amely egyenlő esélyt teremt mindenütt — falun, tsz-ben, üzemben, városokban, intézményrendszerekben —, hogy a szuverén gondolatot közvetítő ne csak szót, hanem meghallgatást is kapjon, mi több, eltérő véleménye — ha az valóban jobb, mint az eredeti — megfelelően honoráltassék.

Aligha kétséges, hogy mindez sokmindent feltételez. A politikai és állam- életben, a gazdasági szférában egyaránt a frissítést. A jól bevált, engedelmes, szép szóval lojális, valójában konformista értelmiségi nem lehet hajtóerő, korszerű. A gyakorlott tanácskozásra járó számára nem meglepő, hogy egymást metsző körökként szinte ugyanazok az arcok köszönnek rá, s lényegében ugyanazok mondják egymásnak többnyire ugyanazt. Egy közelmúltban elhunyt tanult ismerősünk nekrológját olvasva szólt valaki: nem is tudtam,

hogy ennyi helyen volt tag, alelnök, elnök, vezetőségi

ember! Még ha feltételezzük is, hogy mindenütt megfelelt tisztének, akkor is abszurd szituáció. Hiszen vannak és sokan fiatalok, okosak, friss fejek.

Manapság az értelmiség társadalmi aktivizálása néhány helyen protókollis- ták alapján történik. Köny- nyebb, egyszerűbb, biztonságosabb. A minap is néztem: csupa ismerős arc. De sehol egy bírónő, pedig ez a pálya már-már női, sehol egy gyakorló, nyugtalan orvos, elvétve valaki vidékről; a pedagógusokat is egy

mindigjáró férfi reprezentálta. Pedig a gyárak, intézmények, főiskolák, számítóközpontok ott rejtik magukban a tehetséges, frissen gondolkodó, (lehet nem szépen kerekítetten fogalmazó) tudást árasztó fiatalokat. Tévedünk, ha azt hisszük nem teremtenek maguknak vitafórumot, beszélgetési lehetőséget. De sajnos ezek elszigeteltek, s a viták szellemi termékei nem válnak a köz hasznává, nem sokat lendítenek se a gazdaság, se a társadalom szekerén.

Gondolom csupán e problémafelvetések is bizonyítják, hogy amikor értelmiségiekről, helyzetükről, jelenükről és jövőbeni szerepükről van szó, nem egy réteg ügye a tét. Az a szellemi erő ugyanis, amit képviselnek, az a tudás, amit felhalmoznak, az a tevékenységi terület, ahol mozogniuk kell össztársadalmi érdekeket szolgál. Olyan érdekeket, amelyek nem érvényesíthetők az értelmiség nélkül, vagy ellenében. Egy-egy falu, város vagy éppen megye értelmiségmegtartó képessége jövőjét dönti el. A tudomány és technika robbanásában évtizedeiben aligha állhatjuk a világversenyt nyugtalanul türelmetlen, a jóért és jobbért cselekedni tudók nélkül.

Természetes, hogy ilyenek csak akkor lesznek tömegesen —, s a tömeg itt minőséget is akar jelenteni —, ha az értelmiségi lét feltételei adottak. A Debreceni Akadémiai Bizottság ülésén Nyers Rezső a műszaki értelmiség leértékelődésével bizonyította, menynyi veszélyt rejt a csak szavakban deklarált megbecsülés. De rímelt erre más fórumon olyan megnyilvánulás, amely a sertéstartó

művelődési ember példáját említette, aki 15 disznó árbevételéből teremti meg a tudományos munka, a továbbképzés, az alkotás jobb feltételeit. Van, aki használja a mellékmunka, a gmk, a nem értelmiségi foglalkozások során szerzett többet, más viszont kiköt ez életformánál, elparlagi- asodi'k. A kényszer szülte megoldás lassan éppen attól fosztja meg, amitől értelmiségi lenne. A köz iránti felelősségvállalás szüntelen izgalmától, a többet nyújtani akarás vágyától, a fejlődéssel lépést tartás örömétől, a hivatásában sikert találás érzésétől. Minél rosszabb a körülmény, minél nagyobb az esély egy valódi értelmiségi magatartás kibontakoztatására, annál több veszteség éri a társadalmat. Hiba lenne ezért mindig csak az egyént hibáztatni.

Akár társadalmi értékítéletnek is felfogható az a jelzés, amely a közelmúlt választásain volt tapasztalható. Jó néhány helyen a közösségek, választók még akkor is értelmiségit favorizáltak, amikor a reflex- szerűen reménykedő javas- lattevők szándéka más volt. Akadtak, akik ebben riasztó jelet láttak, féltve a statisztikai elvet, a megszokás évtizedek alatt beidegző- dött szokását. Hangzott el olyan vélemény is, amely ebben a munkásosztály vezető szerepének megkérdőjelezését látta. A közösségi értékítélet mégis jó volt. Hiszen ma nem tudomásul venni azt, hogy az értelmiség túlnyomó többsége e rendszer neveltje, a réteg tagjainak többsége a munkások és parasztok családjaiból érkezik, elfeledkezni arról, hogy a mi nevelésünk és eszmerendszerünk kell, hogy jellemezze őket, saját politikánk megkérdőjelezését jelentené. A távlatokat tekintve pedig nem árt, ha felidézzük magunknak saját, kétségtelen lózungnak ható jelmondatát: csökkenteni kell a szellemi és fizikai munka közti különbséget. Nos, ez a ni- vellálás nem le, hanem felfelé történhet. A társadalmi struktúrában a magas tudással felvértezett, értelmiségi életformát követelő, tudományos precizitással

dolgozók számának növekedése a kívánatos, az elképzelhető.

Jogosan merül fel viszont az a kérdés, éppen a fentiekből eredeztetve: ki

is tekinthető értelmiséginek? Akinek diplomája van? Aki bizonyos foglalkozásokat folytat? Akit annak tartanak? Ügy vélem, minden definíció helytelen volna, hiszen az értelmiségi és nem értelmiségi közti differencia specificákat senki nem tudná pontosan felsorolni. Egy biztos, hogy a diplomás is élhet úgy, dolgozhat olyanképpen, hogy nem lesz szellemi, bár foglalkozása az. De messzemenően értelmiségi életet élhet az a munkás vagy paraszt, aki szakmai, általános műveltségével, személyiségének hatásával, alkotó magatartásával intellektusát hasznos közkinccsé teszi. Hivatkozhatnék írókra, költőkre, politikusokra, de úgy vélem példát mindenki talál. Az értelmiséghez tartozás tehát semmiképpen egyféle elkülönülés, hanem egy felfelé ható asz- szimilációs folyamat eredménye, ami egy társadalom számára minőségi előrelépést ’ jelent: Előrelépést, hiszen a politika döntése sosem lesz jó, ha nem jár előtte szociológia, szociográfia; a gazdaság sosem lesz képes világméretű és sajátos döntésekre, ha nem társul hozzá az informatika, a prognosztika, vagy uram bocsá’ a futurológia. Minél szélesebb alap, minél több vitában született eredmény segíti a döntést, annál gyorsabb előrehaladásra számíthatunk. Erre pedig szükség van, hiszen a felszabadulás után szegénységünket államosítottuk, szegénységünket osztottuk szét. Az elmúlt négy évtized minden nagyszerű eredménye sem volt azonban elég ahhoz, hogy végre gazdagságunkat oszthassuk, kinek-kinek munkája szerint.

Szép szavak — mondhatná valaki —, de ahhoz, hogy az értelmiség hatékonysága tettenérhető legyen a munkakultúrában, a munkaerkölcsben, a kutatásban és az alkalmazásban, a nevelésben és alkotásban, ahhoz érdekeltség kell. Érdekeltség és presztízs — egészíteném ki, elválaszthatatlannak mondván a két fogalmat. Érdekeltségről esvén szó a közvéleményben ehhez a kifejezéshez az „anyagi” járul. Nem vitás, ez is rendkívül fontos, utaltam is rá néhányszor. De ne feledjük, hogy van ennél tágabb fogalom is, az, amely bizony ma gyakorta nincsen szinkronban. Ellentmondást rejt a csoport és társadalmi, egyéni és csoportérdek is. Nem elég tehát egy stratégiát általában megfogalmazni, főleg ha a részérdekek közti összhang nem fejeződik ki. Groteszk dolog, ha á magas tudású ember hatékony munkáját éppen az fékezi, tartja vissza, hogy a végeredményben nem érdekelt. Se anyagilag, se erkölcsileg. A muefcaer- kölcs általános bajai, úgymint a fegyelem hiánya, a teljesítmény-visszatartás, a vgmk-ra és más új formákra épülő egyéni haszon- szerzés konfliktushelyzetet szül.

V.

1986. február 8. Q

Az erkölcsi megbecsülés legjobb formája az, ha az a teljesítményért járó bérben, jövedelemben jut kifejezésre. Ez teszi tulajdonképpen szabaddá az embert, a munkást éppúgy, mint az értelmiségit, készteti jó, kiváló munkára, mely feltételt is teremt neki egy gazdag, művelt, önképzésre is lehetőséget kínáló élet megéléséhez. Ha csak azt említem, hogy például egy párthatározat azt célozta meg; az átlagmérnök fizetése és az átlagmunkásé úgy arányoljék egymáshoz, mint kettő aránylik az egyhez, akkor ebben kifejeződik a szellemi több tudás és elvárás is. Ha viszont a fentiekhez hozzáteszem, hogy ék az arány ma 1,3:1-hez, akkor a gyakorlat válik világossá. De a teljesség kedvéért még azt is tegyük hozzá: egy értelmiségi 53 éves korára éri el azt az életfizebést, amit a munkás.

Az érdekek és ezekből fakadó következmények ösz- szevetése érzékelteti, hogy az egész társadalom hatékony, intenzív fejlesztésének valóban létkérdése, miként hasznosul a tudás, a tudomány. Különösen élesen vetődik ez fel Szabolcs- Szatmár megyében, ahol a kétségtelen értelmiségi — bevándorlás ellenére is túl sok a szellemi veszteség. Ahol a feltételek, minden erőfeszítés ellenére sem csábítóak. Ahol a meglévő ipar milyensége,, a valóságnál is nagyobb távolságok csak növelik ' az esélyek egyenlőtlenségét. Ahol a szinten maradás egyenlő az elmaradással, visszafejlődéssel.

Rövid időn belül három tanácskozás foglalkozott a szabolcsi értelmiség helyzetével, közérzetével. Minden vitát vezető előrebocsátotta, hogy az ismeretszerzés is vezette akkor, amikor nyílt szembesülést vállalt a valósággal. Éppen ezért, mert a diagnózis még korántsincs készen. De egy változó kor és változó társadalom fortyogó közéletének pontos ismerete nélkül nem is készülhet el. Mit tehettünk és mit tehetünk mi ehhez?

Mindenekelőtt az őszinteséget. A vitát is provokáló felelős helyzetfeltárást. Az aránytalan fejlődés következményeinek várható hatásait. A saját erő jobb használását, a körök bővítését. A friss fejek felvonultatását. A közgondolkodás formálását, annak megértetését, hogy az értelmiség szerepe mind jelentőségét, mind megítélését tekintve más, mint korábban. A regionális érdekek és viszonyok pontosabb belehe- lyezését az országos egészbe. A demokratizálási folyamat helyes értelmezését és alkalmazását, ami teret ad akár a konfliktusnak, összecsapásnak is, ha annak közhaszna vélhető.

Mindez együtt eredményezheti, hogy az előbb említett érdek és presztízs összhangba jut, hiszen a sikert hozó gazdasági és politikai döntés közös gyümölcse nem egyszerűen praktikum. Része annak a felelősségnek, amit a történelem mostani formálása jelent. A jó megoldás tekintélyt kölcsönöz, éppen azáltal, hogy messzemenően alkotó módon segíti a munkásosztály által megfogalmazott cél össznemzeti érvényesülését.

J