Kelet-Magyarország, 1986. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

1986. január 25. fl

Szentendre: nem egyszerűen egy település valahol Magyarországon — hanem fogalom. Girbe-gurba utcáival, ódon házaival olyan szép, mint egy kis ékszeres doboz. Annyi látnivalót s programot kínál, hogy esztendőnként 2—3 millió idegent is vonz. Varázsát fokozza, hogy művészeti életünk nagyjai koptatják itt nap mint nap az utcaköveket. Nyaranként itt merít ihletet alkotásaihoz Barcsay Jenő. Itt formálta agyagba álmait Kovács Margit keramikusművész, akinek legszebb remekeit múzeum őrzi a városban. Alkotóműhelye ez a település költőknek, íróknak is, akik közül többen — például Szakonyi Károly és Vass István — itt ■raktak fészket, de gyakori vendég „Cini", azaz Karinthy Ferenc vagy Szeberényi Lehel is.

Aki egyszer már megfordult itt, az aligha csodálkozik dr. Tóth Béla elhatározásán, ő az első hívó szóra — szakítva több, mint négy évtizedes megszokással — az ország keleti feléből a Duna-kanyarba, Szentendrére költözött.

— Talán furcsa amit mondok, de engem sosem a helység, hanem a munka kötött igazán. Szabolcsi születésű vagyok. Dombrádon cseperedtem, ahonnan hamarosan Debrecenbe költöztünk. Negyvenkét évig laktam a Hajdúságban. Ott alapítottam családot, s jártam végig a népművelés „szamárlétráját”. Voltam művelődési házban előadó, vagy például a Hajdú megyei tanács munkatársa. Legutóbb a Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanítottam. Magam sem tudom, pedagógus vagy népművelő vagyok-e igazán. Mivel a szakma gyakorlati oldala érdekel, nagy örömmel vállaltam a megbízást: a Pest megye Művelődési Központ és Könyvtár igazgatását.

A feladat egészen rendkívüli. Egyrészt mert országosan is ritkaságszámba megy, hogy közös igazgatás alá tartozik a megyei művelődési központ és a könyvtár. Másrészt a hatalmas idegenforgalom követel nagy erőfeszítést.

— Olyan történelmi emlékek maradtak fönn ezen a tájon, melyeket meg kell ismertetni az emberekkel. Hiszen a Duna-kanyar volt az állam bölcsője. A Pilis, Esztergom, Visegrád és Buda térségében történt az államalapítás. Ez adta az ötletet például a visegrádi palotajátékok megrendezéséhez, melyet először a múlt évben láthatott a közönség.

Tavaly az 1335-ös visegrádi királytalálkozó elevenedett meg az érdeklődők előtt. Korhű jelmezekben keltették életre a pompás ünnepséget, melyen reneszánsz zenében, dalokban, táncokban gyönyörködhettek a nézők. A műsor fénypontja a gyalogos és lovas bajvívás volt.

— Ezen a nyáron Nagy Lajos király korára emlékezünk. A palotajátékokon az uralkodó által alapított nemesi bandériumok elevenednek meg. Az udvar királyi dereglyén érkezik majd látványos külsőségek közt a palotához, ahol a színes forgatagban a kor tipikus figuráit láthatjuk a tűznyelőtől a kuruzslóig. Június végétől július közepéig minden szombaton és vasárnap naponta kétszer tapsolhat á nézősereg a látványos műsornak, melyben mintegy félezer jelmezes szereplő lép föl. Találkozhatunk például a Toldiakkal, vagy Pázmány lovaggal is. Szeretnénk, ha Toldit az ország legerősebb embere játszaná el. Ezért a tavaszi fesztiválra Toldi-választást rendezünk Visegrádon. A jelentkezők közül az személyesítheti meg a hőst, aki a háromméteres rudat ki tudja tartani Buda felé, s képes elhajítani a legendás malomkövet, örömmel mondhatom, hogy a játékos versengésre már Nyíregyházáról is van jelentkező.

Nehéz lenne csokorba gyűjteni, mennyi tennivalót jelent egy-egy ilyen nagyszabású rendezvény megszervezése. A budapesti tavaszi fesztiválra például már tavaly ősszel megkezdődött a felkészülés.

— Mi azt is vállaltuk, hogy az ország keleti részét — ezen belül Szabolcs-Szatmárt — ismertetjük meg a fesztivál résztvevőivel. Örülök a feladatnak, hiszen nagyon sok személyes szállal kötődöm a megyéhez. Több itt dolgozó népművelő — taint Vida János, az intézmény igazgatója — tanítványom volt az egyetemen. Ősz óta most vagyok itt harmadik alkalommal a fesztivál szabolcsi programjának egyeztetésére.

Már eldőlt, hogy március 13. és 24. között mutatkozik be Szentendrén Szabolcs-Szat- már. Többek közt rendeznek ^épművészeti kiállítás^ ’s találkozót a Szabolcs:Szatmár megyei és a szentendrei baráti kör tagjainak. Az egyik legérdekesebb az az egész napos program lesz, melyen gyermekfoglalkozásra, folklórműsorra, szatmári vacsoraestre és táncházba hívják a vendégeket. Terveznek egy képzőművészeti vagy fotókiállítást, s egy vásárlással egybekötött árubemutatót a megyei élelmiszer- és könnyűipar termékeiből. Március 24-én pedig a Móricz Zsig- mond Színház művészei lépnek föl a Doktor úr című zenés vígjátékkal.

Mindezért cserébe ősszel Pest megye mutatkozik be nálunk.

— Jó lenne, ha nemcsak Nyíregyházára, hanem a megye többi városába is eljutnának a programjaink. Szeretnénk megismertetni nemzetiségeinket, s Szentendre képzőművészeiét, mely köztudottan meghatározó szerepet tölt be az ország képzőművészetében. A gasztronómiai és ipari termékbemutatón túl készülünk egy vetélkedőre is. Témája a két megye honismereti és helytörtéA szentendrei népművelő

„lítkaparók havonkint 15 Ft bért kaptak“

neti ismeretanyaga. A jutalom pedig: kirándulás Pest megyébe.

Hosszan sorolhatnánk mi mindent érdemes megnézni ezen a tájon.

— Szentendrére egy nap semmiképp sem elég. Azért sem, mert csak múzeumból 13 van a városban — magyarázza dr. Tóth Béla a patrióta büszkeségével. — Ezek közül Kovács Margit, vagy Barcsay gyűjteményét feltétlenül látni kell, akárcsak a művésztelepi galériát, ahol napjaink képzőművészetének alkotásait mutatják be. S akkor még szó sem esett olyan nevezetességekről, mint az Adria-parti sikátorok hangulatát idéző főtéri épületek, melyek eredeti XVII. századi szerb—dalmát kereskedőházak; vagy a Templomdomb, ahonnan kedvező időben egészen a Gellért-hegyig is ellátni; vagy Su- rányi István cukrászata, ahol szerintem az ország legfinomabb fagylaltját mérik. De említhetném a művelődési központot is, ahol mindig történik valami.

A művelődési központ szakemberei láthatóan megfelelnek a magas követelményeknek. Bizonyíték erre, hogy Szentendre vonzereje évről évre nő.

— Ne gondolja, hogy a helybeliek örülnek ennek. Áprilistól a hideg beköszöntéséig olyan a város, mint a felbolydult méhkas. A sok idegentől nincs egy perc csönd, nyugalom sem, s ez bizony nagyon fárasztó. Szerencsére mi megtaláltuk a helyünket ebben a nyüzsgő, érdekes világban. Feleségemmel — aki tanítónő — még házépítésbe is belevágtunk, mert itt szeretnénk végleg letelepedni.-— Csupán azt sajánlom, hogy kevés idő jut a hobbimra: a helytörténeti kutatásokra. A XVIII—XIX. századi iskolatörténettel foglalkozom, publikációim is megjelentek e témában.

Dr. Tóth Béla számára ez jelenti az igazi kikapcsolódást. Meg az, ha felkerekedik a család, s utazik Debrecenbe a szülőkhöz, meg a nagylányukhoz. Negyedévenként egyszer biztosan eljutnak az ország keleti felébe, a szülőföldre is.

Házi Zsuzsa

Nyíregyháza közigazgatási múltjából *

Gyakran ad hírt a Kelet- Magyarország arról, hogy egy-egy város, község hogyan tervezi meg éves költségvetését, hogyan számol be az év végén az elért eredményekről. Érdekes visszatekinteni, miként és miből is gazdálkodtak régen a város, vagy a község vezetői, hogyan biztosították, hogy lehetőleg minden fontos feladatra jusson elegendő forint. Nézzük meg, milyen volt Nyíregyháza város költségvetése több mint száz éve.

A forrás, amelyet felütünk az 50 éves Nyírvidék albuma. Nyíregyháza első nyomtatott költségvetése az 1879. évből való, amelyet a „Szabolcs megyei Közlöny” könyvnyomdája készített még 1878 végén.

Az előirányzat kilenc rovatra oszlik és a városnak eszerint 220 440 forint bevétele és 239 735 forint kiadása volt tervezve. A költségvetési különbözetet, 19 291 forintot adóval pótolták. Miből volt a városnak bevétele? A legtöbb a nagykállói határban a pustabirtokokból 30 328 forint és a regálékból 56 277 forint. Faeladásból 5 ezer forintot, a halászati jogból 40 forintot, a volt előfo- gati kertek, ótemető, a Ziegler-malma mellett és a Füves-kerti dinnyeföldek, valamint a salétrom szérűk árendájából 1000 forintot irányoztak elő.

Akkoriban virágzott a városi cserép- és téglagyártás, amelyből tisztán 1500 forint jövedelem volt. A legtöbb jövedelmet hozó regálék az italmérési jog és a malmok bérbe adásából folytak. A városnak magának 24 korcsmája volt. A legtöbbet kellett fizetni a Nagy vendéglőért (7299 frt), azután a Szarvas (3300 frt), a Bundi (3251 frt) és a Huszár (2671 frt) korcsmákért. Malom 11 volt: tíz száraz-és egy szélmalom. A szélmalmot Adolf Eduárd bérelte évi 3000 forintért. A szárazmalmok közül a legtöbb bért az Orosi utcai (702 frt) fizetett. Jelentős volt a város haszna a 14 bérbe adott bolt után is.

A kiadások közül néhány tétel. Alapítványokra kifizetett a városban lévő iskoláknak, a helybeli városi kórháznak 26 705 forintot a város. A tisztviselők összes fizetése 25 800, a városi rendőrségé pedig 14 330 forintot tett ki. A katonai laktanyák fenntartása 1080 forintba, a főtiszti lakásul szolgáló házbér pedig 1180 forintba került. A katonatisztek közül ötnek fizetett lakásért a város. Az utcák világítását 105 petróleumos lámpával oldották meg. Ezek fenntartása 1300 forintba, a lámpák javítása és karókkal való ellátása 150 forintba került.

Tűzoltó szerekre, mégpedig a vizes hordókra és a vízipuskák javítására 200, a köz- kutak fenntartására 150, az artézi kút fúrására 2000 forint költséget fordított a város. Ebben az évben csapolták le a Sivákot, amihez 108 ezer téglát használtak fel. Ennek értéke 1620 forint volt.

Az országos kőút készítésére vállalkozó Lax Gyulának 13 000, a Pazonyí utcai kőút vállalkozójának pedig 10 000 forintot fizettek ki. A kőút tisztán tartására 1 db két lófogatú szekérrel dolgozó vállalkozót fogadott a város évi 650 forintért. Két útkaparó volt, kik havonként 15 forint bért kaptak.

Végigtekintve a számokon látható, hogy saját igazgatását és szűk egészségügyi oktatási és némi útfejlesztési feladatokat tudott ellátni a város. Évről évre adóval tartotta egyensúlyban gazdaságát és mérlegét.

O. Sz.

Kisváros. (Imre György rajza)

B

ár üzlet még nem köttetett, de már a második Lánchidat nyakalta a társaság: a téesz elnöke és a vállalat két, vásárlásban igencsak jártas szakembere. János, az elnök öntött és kiszólt a huncutszemű Jucikának, főzzenek jó erős, agyfrissítő feketét. Koccintottak a jövő nagy üzletére, amikor eképpen szólt az elnök:

— Hát aztán ismertétek-e a kacskaringós észjárású Légrádit?

— Hogyne ismertük volna — vágta rá szemrebbenés nélkül egyikük. — Az volt ám egy minden hájjal megkent felvásárló. Olyan trükköket ismert, hogy nem hiszem akadt volna ember, aki átjátszotta volna.

—- Olyan volt az esze, mint a beretva. Nem járt túl senki rajta — tódította a másik, a birkák megyeszerte ismert szaktekintélye.

— Nem-e? — erősködött az elnök, s koccintásra emelte ismét konyakkal töltött poharát. — No akkor elmesélek néktek egy esetet, amikor a nagyokos Légrádi gógyi- ján is túl járt egy szatmári parasztember. Történt ez abban a Jelvásárlási korszakban, amikor igencsak be volt kerítve a paraszt is, meg a felvásárló is, mert megszabta rendelet, előírta utasítás, hogy olyan sertés át nem vehető, amelynek súlya el nem éri a 105 kilót. A nyamvadtakat, nyeszletteket hajtották is vissza nyájastul a parasztok. Koccintottak, ittak. Az elnök meg folytatta:

— Soha nem felejtem el, akadt közöttük egy huncutészjárású ember, aki már legalább egy órája ott könyörgött Légrádinak, könyörüljön meg rajta, vegye át a disznaját, ne kelljen tíz kilométert visszahajtania a faluba. A felvásárló azonban hajthatatlan volt.

— Nézze jó ember! Ha én most kivételt teszek magával, mit szólnak a többiek?! Erre nem gondol? Feljelentenek. Nem érti? Szó sem lehet róla. Nem játszhatok a becsületemmel — oktatta.

— Nem tudja azt meg senki. Ez az egy jószág elvész a sok többi között — próbálta kemény lelkét megpuhítani Suli Nagy Péteri mert így hívták a parasztot, s meg- próbMta huncut kacsintással is jelezni: nem marad hálátlan.

— Értse meg, nem tehetem! — nyakas- kodott a felvásárló.

— -Nincs magában szív, ember?! Három éhes- száj vár otthon. Ez a jószág volt a vagyonunk. Nem volt már miből étetnünk, azért hajtottam a vásárra. Nem érti meg?

Légrádi hajthatatlan maradt.

Suli Nagy Péter így nem tehetett mást,

nyakaközé cserdített a kisostorral a sertésnek^ és elindultak haza felé. Ott terelgette tr jószágot a zöldséges piac mellett, amikor megpillantotta a halmokban heverő görögdinnyehegyeket.

És ekkor „megindult” Suli Nagy Péter agya. Mi lenne, ha vásárolna egy jókora dinnyét, s még ott helyben megétetné a jószággal? ! Meg is vette, s oda szeletelte a dinnyét. A sertés csak úgy nyalta, falta, még Suli Nagy szájában is összefutott a nyál, olyan jó étvággyal zabálta a disznó az édes csemegét. Csak úgy gömbölyödött aziédes létől a hasa. Amikor aztán az utol- sópzeletet is elfogyasztotta, Suli Nagy viSszahajtotta szépen a piacra Légrádi sze- mM elé.

Mí felvásárló kis ideig nézte, bámulta,

gusztálgatta a parasztot is, meg a sertést is. Ügy tűnt neki, mintha ma már egyszer látta volna mindkettőt. De azért nem mert volna rá megesküdni. Ráhajtotta Suli Nagy Péter a disznót a mázsára. Játszott-játszott a mérleg nyelve, majd megállapodott a 107 kilónál.

— Rendben van! — csapta fel a kallan- tyút a felvásárló.

Suli Nagy arcán ekkor sunyi mosolyfelhő és megkönnyebbülés suhant át. Csakhogy ekkor villant át Légrádi agyában is a csaknem egy órával előbbi diskurzus. De már lemázsálták a sertéseket és kiállították a szükséges papírokat is.

— Hallja jó ember? Mi ma már egyszer találkoztunk. Esküdni mernék rá. Akkor az a disznó alig ütötte meg a száz kilót.

Suli Nagy Péterben megrebbent egy pillanatra a biztonságérzet.

— Biztosan összetéveszt valakivel — vágta ki magát.

Légrádi már biztos volt a dolgában. Egyetlen dolog bántotta: hogyan járt túl az ő eszén ez az ember. Bosszantotta is, meg derült is rajta. Vele ilyen még nem történt soha!

— Nézze jó ember! Ha megmondja, hogyan lett ilyen ripsz-ropsz ez a disznó 107 kiló, lelkem rajta fizetem. Különben nem adok egy fillért sem.

Suli Nagy Péter elmesélte. Légrádi csak ámult, s végképpen elszállt belőle az utolsó csipetnyi harag is. És csak kacagott, kacagott. . .

— Nos. Ha módomban van, mindig elmesélem, hogy a nagy lókötő Légrádi eszén is túljárt egyszer egy szatmári paraszt ember. Az a Suli Nagy Péter, aki most a mi szövetkezetünkben irányítja az állattenyésztést.

Isten a tudója, mi okból mesélte az elnök éppen most e furfangos történetet a vállalat két vezetőjének. Éppen az üzletkötés előtt!

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET