Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-31 / 306. szám
1985. december 31. r -------------------——--------------GYŐRI LÁSZLÓ: ÚJÉV Cjóv új hóval, új fehérrel hajolj rám, ne a tegnapi feketével, me ocsmány saraknak hosszú idejével! Kívántunk boldog újesztendőt, szállt a kéz, sárban motyogtunk szép illendőt, hóesésszaporát, mocskot elijesztőt. És lap, lap, mennyi rengeteg lap utazott, érkezett, csöngetett mindennap: kopogott, koppant, a indákba bélobbamt. És mennyi hó volt a lapokon! Friss csapás, egy lucfenyő szárnya, egy orom, egy bogáncs, mint szikrázva, fényesen borong! A lapok hót ezt hoztak: havat, nem halált, míg mi csak rímjét, a rossz sarat éltük át botolva, már magunk is latyak. Várunk: talán az újesztendő mégse köd, mégse sár, de millió zsebkendő — vég, csücsök — integet egyre közelebbről. A fdhór szösz — látom — a száraz erkélyen is átszáll, érkezik, eláraszt, s én mélyen hallgatok. Ez a vers a válasz. KISS TAMÁS: Történelem Ha fű alá tapostak, füvekké alakultunk. I^enni is úgy tanultunk: szál a szálhoz tapadva, évelőn fennmaradva. Ki ölni jött, tovább ment, mi mondtuk rá az áment, rajtunk végig tapodtak, de semmibe futottak, széliéi elpárologtak. Ivódtunk lápról, érről, hajlottunk vad gyökérről. Ha kötöttek, oldódtunk, kristályként lerakodtunk. Anya a kő alattunk. Vagyunk, mert megmaradtunk. I ROBERT LOWELL: ÚJÉVKOR Újra s újra, az év megszületik Jégre s halálra. Bújni nem lehet Kályhatűznél, viharablak mögé; Távol postáslány fújja kürtjeleit, Árapály pattogtatja a jeget. Ne szeressünk, így ér a holnap él, S kirostálja a szándékokat. Az áldozat füstjén vett pillanat Az élet. Macskánk hátsó lába a Hóban fennakadt, mintha piszkított Volna, s fuccs. Ajándék dobozba vele, Égő gazt rá, űzni a varjakat. Odakint a kígyófarkú szél vihog: Alamizsnát! A templomzár sír bele, Szent Péterrel, e csorba kulcsra vár. Harangok alatt zúg a tengerár. Lazacbűzt sodor a sátorba, hol József, mint hárfát, hálót javít, S hallja, hogy fölzeng a „Puer natus est”. Körülmetélés, újraélt pokol, Föltartja Jézust, jajong. Kín vakít, Törvény élét nyögi az eleven test. Isteni kést edz az idő köve. Vérben szült gyermek, ó vér gyermeke. Oláh János fordítása l ^ o — Nem tudok férfi nélkül meglenni, de attól irtózom, hogy odaadjam magam valakinek. .. — mondja, és szemmel láthatóan maga is megijed a bátorságától, hogy ezt kimondta. Rám néz. Ferde vágású szemében zöldeskék láng gyűl: Vajon elítélem? Megértem? Hisz ő már öt éve él egyedül, elvált. Az iskolában barátnők voltunk, jól megértettük egymást, de az akkor volt. Már régen nem találkoztunk. — Hát akkor mit csinálsz? — kérdezem kisvártatva Jutkától. Arca feszültsége félenged. Bizalmas örömmel hajlik hozzám. Szeme megélénkül, ajkán megjelenik a diákkorunkból jól ismert beszélő mosoly. Előre érzi a szavak izét: — Szeretőm .lenne elég, mert mióta elváltom, nagyon sok férfi kerülget engem.. de mind csak azt akarja! — mondja erős hangsúllyal. — Csakhogy' nekem táfs kell, nem szerető! Nem lep meg, amit mond. Már gimnazista korában önérzetes, büszke lány volt, egyenesen, felszegett fejjel járt-kelt mindenütt. — Tudod, nagyon nehéz egyedül nevelnem a két kislányomat, de nálam sohase kapcsolták ki a gázt meg a villanyt, mint a volt férjemnél — mondja rátartian. — 0 mindig azt vetette a szememre, hogy nem tudok bánni a .pénzzel. Most már biztos rájött arra, hogy milyen nehéz beosztani a fizetést! — És miért nem találsz magadhoz való férfit? Percekig hallgat. Az arca befelihősödík. — Sokszor próbálkoztam már azzal, hogy szerezzek valakit .. — És? — sürgetem kíváncsian. Szomorú mosoly: — De én férjet és apukát keresek... Ez az asszony uralkodik a szenvedélyem — gondolom. De hogyan parancsol a vágyainak? Érti a hallgatásom. — Nagyon sokszor szeretnék engedni az unszolásnak. .. — mondja belevörö- södve. — Kifelé természetesen felháborodom, és visszautasítom azzal, hogy nem vagyok kurva. Tényleg nem vagyok — néz rám bizonykodva. — De aztán többször eszembe jut, és eljátszom a gondolattal — folytatja —, hogy mi és hogyan történt volna, ha igent mondok. — Nem önkínzás ez? — Valamikor álmodom, és állmomban végigélem a szeretkezést. Ilyenkor jó, de nem mindig kegyes hozzám az álom. Akkor könnyitenem kell magamon, mert úgy érzem, hogy rögtön belebolon- dulok. Félénken néz engem. Vajon hogyan fogadom a problémáját? Döbbenten figyelem. Magas, izmos, nyúlánk, mint lánykorában volt, csak kecsesebb, asszonyosabb. Nem tud társra találni? Hisz szép és fiatal! Hát akkor hogyan mennek férjhez az idősebb asszonyok? Eszembe jut Mária, a volt kolléganőm. Negyvenöt évesen, sok sírás és rettegés után vált el a durva és iszákos férjétől. — Soha nem megyek férjhez még egyszer! — jelentette ki a fejét rázva a válás után. — Nekem örökre .elegem volt a házasságból! Pár év múlva sírássá, félénkké vált és megsusimkáso- dott az arca. Lapulva járt köztünk, minden szóra összerezzent, csak a szeme izzott, mint a fekete bogár. — Félek az öregségtől, nagyon félek — mondta sírás szemekkel, amikör .egyszer meglátogattam őt öreg és savanyú szagot lehelő házában. Pálinkásüveg állt előtte. — Most már visszakívánom az uramat, még ha részeges és verekedés is! Jutka figyelmesen hallgat, aztán megszólal: — A szomszédasszonyom is .majdnem negyvenéves volt, amikor a férje beadta a válópert, mert beleszeretett egy fiatal lányba — mondja. — Margit sírt és toporzékolt, zsarolta a férjét a gyerekekkel, de az csak összepakolt és elment. Erre bosszút esküdött: „Megmutatja ő, hogy van még olyan asszony!” — És mi lett vele? —kérdezem. Elhúzza a száját. — Hiába mondtam, hogy ne tegye, de lefeküdt az első férfivak.. — És azután? — A férje pár hónap után vissza akart menni hozzá, de Margit kirúgta — feleli villogó szemekkel. — Hallottam, amikor azt kiabálta utána a folyosón, hogy van már neki vőlegénye, alki megbecsüli, akinek csak ő kell! — És volt? — kérdezem. — Dehogy! — legyint Jutka. — Csak arra kellett a férfiaknak! 0 meg válogatás nélkül adta oda magát mindenkinek, aki házassággal hitegette. — És végül férjhez ment? — Nem. Nem is fog soha! — Neki már híre van. A gyéreikéi is elköltöztek tőle, nem is akarják látni az anyjukat. Csikorogva lassít a vonatunk. Egyszerre nézünk ki. Már hallik a felkapaszkodó utasok cipőinek kopogása. G „Sikerült” egyedül maradnunk. Jutka hátradől az ülésen és megszólal: — Szóval tudod, én sajnálom azt a szerencsétlen Mar- gitot, de mégis elítélem azért, amit tett. Szomorú ennek az asszonynak a tragédiája, bár magának köszönheti. Az .elvált asszonyok nagy többsége megőrzi a kényes egyensúlyt a vágyódás és az önérzet között. Erről jut eszembe Júlia, az ismerősöm, aki négy évi házasság után vált el a férjétől. — Igazságtalan az .élet! — mondta nekem egyszer. — Sokszor elsírom magam, amikor látom, hogy mindenféle „olyan” asszonynak akad férfi, nekem pedig nincs! — Talán túl sokat válogatsz. .. — mondtam neki. — Nézd — felélte. — Én nem járhatok akárkivel! Tőlem, az orvpstól azt várják el az emberek, hogy a rangomhoz illő társam legyen. Feltétlen diplomás, mérnök, vagy orvos, vagy ilyesmi. De hát én ezeknek csak szeretőnek kellenék, annak is csak alkalmakra... Én pedig inCsászár Csaba montázsa káshb nem alázom meg ezzel magam! Néztem Júliát. Csúnyácska, vékony, nyoma sincs rajta az orvosok biztonságának. Olyan, mint egy diáklány. Észrevette, hogy fürkésztem. — Tudom, hogy engem nézői! — mondta szemrehányóan. — Nem vagyok szép, ezt is tudom! Azért is lettem orvos, hogy bebizonyítsam: én sem vagyok rosszabb a többieknél! A férjemnek pedig csak azért voltam jó, mert tetszett neki, hogy a felesége orvos. — És most nem hiányzik a házasélet? — kérdeztem. — Dehogynem hiányzik! — sóhajtott fel. — És hogy vezeted le a feszültségedet? Elsápadva nézett rám: — N.e haragudj, de erre nem válaszolok — mondta idegesen. — Ez az én magánügyeim. G Debrecent elhagyva csattog a vonatunk a szemerkélő esőben. Jutka némán ring az ülésen. — Tudod, — mondja halkan és visszafordul az ablaktól. — Nem csak azért szeretnék férjhez menni, mert hiányzik nekem valaki. Az az igazság, hogy nagyon sok a kiadásom. A gyerekekre mindig venni kell valamit, mert elhagyják, kinövik. Mariann már iskolás, neki könyv kell, ceruzák, füzetek. .. Szóval, alig bírom egyedül. — Mennyi a rezsid? — Ikérdezem. Sóhajtva összeráncolja a szemöldökét. — Sok! — mondja. — Nagyon sok. A lakásra havi nyolcszázat fizetek, a bútor- részilet hétszáz, gáz, villany, újság és a többi megvan vagy ezerötszáz forint. És csak nagyon ritkán engedhetem meg magamnak, hogy feljöjjek ide Pestre, egy hangversenyre, vagy színházi előadásra, mint most. De hát legalább ez az egy szórakozásom legyen! — Hogy tudsz kijönni a fizetésből? — Én még nem is panasz- kodhatom — mondja fészke- lődve. — Anyuék segítenék néha, de még így is másodállást kellett vállalnom, különben nem tudnék talpon maradni! Eszembe jut Irénke, a régi osztálytársam, ö takarítást vállalt a három műszakos munkája mellett, hogy a gyerekeinek ne kelljen szégyenkezni az iskolában, mert szegények. A ruháit maga varr- ja, cipője, csizmája tíz évvel ezelőtti. *— Hogy élsz? — kérdeztem tőle, amikor találkoztunk. — Ndhezen! — sóhajtott fel és hátragörbítette magát, hogy megropogtossa fájó derekát. — Kevés a gyerektartás, mert a volt férjem inkább elment a Dunántúlra alkalmi munkásnak, hogy ne tudják vonni a fizetését — mondta. — Miért nem kérsz segélyt a tanácsból? — Én? Soha! — tiltakozott vörösen. — Mit képzelsz rólam?! — És férjhez nem akarsz menni? Ügy biztos könnyebb lenne... — mondtam. összeráncolta a szemöldökét. — Van nekem Ikét gyerekem, azokat kéll felnevelnem! — felélte dühösen. — Nincs nékem időm a férjhez menésre. Nem is kívánom egy cseppet sem! De ha férjhez mennék, azt is csak azért, hogy legyen apjuk a gyerekeimnek — mondta hevesen. — És ha a gyermekeid nem szeretnék azt, akit te társul választasz? — kérdeztem. Rám bámult. — A gyerekeimért ón kínlódtam meg! — csattant fel. — Én szültem őket, nekem az ő sorsuk az első! Mit érdekel engem a férfi! Ha ők nem szeretik meg, akit én találok, akkor nem megyek férjhez. Jutka figyelmesen hallgatja a szavaimat. — Hány évesék Irénke gyerekei? — kérdezi. — Ügy tudom, hogy tizenegy és nyolc... Jutka orrán összeráncoló- drk a bőr. Ingatja a fejét. — Szerencsére az enyémek még kicsik — mondja aztán, maga elé meredve. — Mariann nagyon szeretne apukát, minden férfihez odaszalad az utcáin és azt kiabálja, hogy vigyük haza a bácsit apukának. Alig tudom elhúzni onnan, miközben majd elsüíly- lyedek a szégyentől. Ági a kisebbik meg időnként bömbölve jön haza az óvodából, hogy már sokaiknak van új apukája, neki miért nincs? Ő is kér apukát! Töprengve néz rám: — Hanem ennek az Irén- kének bizony igaza van. Az ilyen korú gyerekek már beleszólnak az anyjuk életébe. Ha nem tetszik nekik a férfi, hát elmarják onnan. Csodálkozva kérdem: — Honnan tudod? — Ó, hallottam én már elég ilyen esetet! — mondja lagyintve. — A saját unoka- testvérem sem tudott férjhez menni, mert a gyerekei fellázadtak a vőlegénye ellen, és azt mondták: vagy ők, vagy a férfi, válasszon! Az a szegény hiába volt szerelmes a férfiba, szakított vele. Azóta az ideggyógyintézeteket járja. .. Zsóka, a harmincnyolc éves asszony jut az eszembe, ö az ellenpélda. Több mint tíz éve vált él, és a tizenhét éves fiát dobta el magától egy hasonló korú fiú miatt. Amikor felkerestem szépen berendezett lakásában, nevetve válaszolt a .szemrehányásomra : — Ugyan! Robinak is jobb, ha a saját életét éli! Hátradobta sűrű fekete haját a hátára, karcsú ujjaival megfogott egy sárga itallal teli metszett poharat, és rám nézett. — Idefigyelj! — mondta komolyan. — A fiaim csak zavar. Nekem pedig csak egy életem van, és ezt ki akarom használni. Addig ákarok élni, szórakozni és szeretőt tartani, amíg csak lehet! Egy csúnya, ráncos öregasszonynyal ki áll majd szóba? Nem tudtam elképzelni ennek a délies szépségnek az öregkorát. Vágyai miatt kétkedés nélkül túladott egyetlen gyermekén. Idős és talán tehetetlen asszonyként vajon kihez fog fordulni szerétéiért? — Ezt én soha nem tudnám megtenni! — mondja mély lélegzetet véve Jutka. — A gyerekeimet senkiért nem adnám oda. Éva, a barátnőm is ilyen. Más megoldást nem talált, hát a baba- zsúron éli ki magát. — Az micsoda? — ámulok el. Jutka fehér fogsora kivillan, ahogy nevetni kezd. — Elvált asszonyok vasárnap esti gyülekezete — mondja derűsen. — Négy-öt elvált asszony összegyűlik hetente valamelyik lakásban, főznek, iszogatnak, táncolnak. .. Sóikat sejtetően elhallgat. — És aztán? — sürgetem élőre hajolva. — Aztán elmennek szórakozni valamelyik klubba... — És ott mit csinálnak? — Hát, szemezgetnek a férfiakkal, kelletik magúkat, táncolnak... Azután elkísértetik magukat hazáig, és elküldik a férfit ___ Döbbenten hallgatom. — Dehát miért? — tolul fél belőlem a Kérdés. — Mert vissza akarják fizetni minden asszony sérelmét, vissza akarják adni a „pofonokat”. A nyű-egyházi állomáson kászálódunk le a vonatról, még hozzáfűzi: — Mondtam Éváinak, így nem fog férjet találni soha! Katalin, a harminckilenc éves pedagógusnő arcát látom most magam előtt. Hat éve levelez, apróhirdetéseket ad fel és válaszol iájuk, hogy végre társra leljen. Tanácsot kért tőlem egyszer : — Mondd, mit csináljak, hogy valakim legyen? Lakásom, kocsim van, jól keresek és mégse kellek senkiinek! Jutkának mindezt elmesélem, míg kiérünk a buszmegállóhoz. Hürmmög, majd gyorsan búcsúzik: — Ne haragudj, de várnak a gyerekeim! Alakja eltűnik a ködös sötétségben. Mintha mázsás terhet cipelne... Tóth Ildiké (-------------------------------------'----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------> Elvált asszonyok KM ÜNNEPI MELLÉKLET Mottó: „A szerelem! Igen, jaj, ki kell mondani! Mivel pótoljuk? Brómmai? Zsírral? Aztán?” (Paszternák)
