Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

1985. december 24. o — Miről tudunk beszélgetni Püspök Űr? ön a magyar református egyház lelkésze­ként, püspökeként istent hisz, hisz a testi feltámadásban is. Egy politikai napilap munkatársaként nekem ez feltétlenül idegen világ... — Nem (hiszek abban, hogy a tisztességes emberek világa egymástól idegen lehetne. Tulajdonképpen miről van szó? Nagyon le­egyszerűsítve azt mondanám, hogy az embe­rek igenis élni akarnak. Jói, szépen, értel­mesen. No, (ha ez így van, akkor minden­képpen találunk közös témát. — Béke? — Élet. — Püspök Űr! Amikor én bejöttem ide, a debreceni püspöki hivatalba, várnom kellett a kapu előtt, mert ott éppen két kismama, és ezekhez a kismamákhoz tartozóan két gyerekkocsi találkozott. Nos, ha jól értettem azt, amit az előbb mondott, akkor ez a két kocsiban fekvő kisember, két asszonyka bol­dogsága lehet ennek a beszélgetésnek a kö­zös nevezője. Hadd tegyem hozzá, hogy sü­tött a nap, és nagyon jóleső érzés volt lát­ni őket. — Nézze, 'ahhoz, hogy az ember teljes életet éljen (valóban hozzátartozik az, a ma­ga által említett két gyerekkocsi. És biztos, hogy a kocsikban fekvő két kicsi ember, a két gyerek holnapja közös nevezője lehet ennek a beszélgetésnek. Miről is van szó? Hadd utaljak egy kicsit a történelemire. Itt ebben a kicsi hazában, nem sokkal a fel- szabadulás után, még 1948-ban, mi, a refor­mátus egyház mondtuk elsőként, hogy az embereknek oly annyira szükséges békét ál­lam és egyház között is meg kell teremte­nünk. — ön politikus, hiszen az Elnöki Tanács tagja, és felsorolni is hosszú lenne, hogy mi­féle tisztségei vannak még ebben a világban. Most egy imatermet avatott fel, adott át Má­tészalkán ... — Nézze, az a terem nagyon sok jó szán­dékból, rengeteg társadalmi munkával épült. Ha én most összeszámolnám, hogy hány ilyesféle jó szándékból hány, az embernek szolgáló produktum jönne létre, akkor na­gyon jó példa az a két gyerekkocsi. Hihe­tünk mást, és másként, de a hit mindig szol­gálat is, és amit mi hiszünk, az az ember. Engedje meg, hogy visszakanyarodjak a történelemhez. 1948-ban, amikor mi, isten­ben hivő emberek megegyezést kerestünk az állammal, akkor a Magyar Református Egyházat kintről nagyon sok bírálat érte. Ma is azt mondom, vallom, és lehetőségeim szerint azért dolgozol*, hogy bebizonyosod­jék, ez a megegyezés, ez a sajátos 'társadal­mi szerződése ennek a kis nemzetnek az egyetlen lehetséges alternatívája, választási lehetőségié volt. Ehhez egyik oldalról sem a kényszer szolgált, hanem a minden jó szán­dékú emberben közös érdek. Ha ragaszko­dik a beszélgetés kezdetéhez, akkor az a két kicsi ember abban a két gyerekkocsiban. Ehhez Viszont rengeteg dolog tartozik. A két kismama öröme, talán a két apa büszkesége, az a hihetetlenül sok terv, álom, ami ezek­nek a gyerekeknek a sorsát, későbbi életét már átalakítgatni akarja. 'Emberi remény. A továbbélés bité, az a bizonyosság, hogy minden tegnap után jön egy ma, és minden ma után jön egy holnap. Lehet, hogy a fel­szabadulás után a református egyház és az állam létrejött szövetsége sok embert, kül- országi embert meglepett, vagy idegesített. Bizonyos, hogy voltak ennek a társadalmi megegyezésnek ellenfelei is akkor, de, és ezt nemcsak lelkészként mondom, azóta kidé­Bartha Tibor püspök mit, hogy igenis ez volt a járható út. Ma, ha ez szóba kerül, nem egy helyütt á magyar példáról 'beszélnek. — Püspök Űr, mi ez a példa? — A példa? Azt mondhatnám, hogy az ér­telmes együttélés megtanulása. Én akármit csinálok hivő emberként, azzal amit csiná­lok, szolgálnom kell. Ügy gondolom, úgy ér­zem, hogy ez az érzés nemcsak rám igaz, en­nék valamiképpen igaznak kell lenni min­den életet szerető embernek. Egyébként a sorsot sokféleképpen el lehet képzelni. An­nak a tót kicsi 'embernek is másként és másként tervezik a jövőjét. De egy bizonyos', hogy ezeknek a jövőknek egyetlen kulcsa van, nyitja, titka. És ez a béke. Igenis a béke, aminek a vágya, kívánása közös, adott esetben a püspökben, 'és áhogy maga mondta a kommunista újságíróban is. Ez a négybetűs kurta szó politikai hitvallás. Én elhiszem, hogy ez a bizonyos nógyhangú szó együtt 'és egyformán cseng egy párttitkár la­kásában, vagy agy lelkész lakásában. — ön valamikor szatmári ember volt, és ezt eltagadni sem lehetne, hiszen amikor át­adta az imatermet, akkor rengetegen keres­ték meg régi ismerősök, tisztelők, barátok. Mit jelent Önnek Szatmár, mit jelent ön­nek ez a táj, mit jelentenek ezek az isme­rősök? — Nem vagyok fiatalember, sőt hadd te­gyem hozzá, hogy meglehetősen sokdolgú ember vagyok. Ehhez a tájhoz családi köté­seim is vannak, hiszen a féleségem innen való. Más dolog, hogy fiatal koromból nagy­szerű és szép élményeim maradtak innen. Persze, hogy örülök a barátnak, az ismerős­nek, de túl ezen, és 'talán (függetlenül is et­től, szeretném hinni, hogy az ember addig ember, és úgy ember, hogy mindenütt talál társat, hogy mindenütt otthon tudja érezni magát. — Püspök Űr, ez a béke egyik arca? — Ez a béke közérzete. Ettől is vagyunk otthon ebben a világban. — A miénkben? — Igen. A közös miénkben ... B. G. Lapunk cikkei nyomán Orvosnak lenni Szabolcs­Szatmárban... Tisztelt Szerkesztőség! Nagyon aktuális cikkek je­lentek meg a Kelet-Magyar- ország hasábjain a Szabolcs- Szatmár megyei orvosok kö­tődéséről és nemkötődéséről, mert épp ezekben a hetekben készítjük egyik jelentést a másik után különböző szin­tű elöljáróink számára, ami­ben fényt kell deríteni az or­vosolván doriás, illetve le nem telepedés okaira, továb­bá intézkedési terveket kell szülnünk e folyamat megaka­dályozására. Hogy miért nem vonzó az orvosoknak Szabolcs-Szat- márban dolgozni ? Ez egye­nesen következik abból: itt 10 ezer lakosra 16,7 orvos jut, ami az országban a legkeve­sebb, míg az országos átlag 31,2, tehát közel duplája. Mi­vel az egy körzeti orvosra ju­tó betegek száma megyénk­ben alacsonyabb, mint az or­szágos átlag (2470, illetve 2509), így elsősorban az egyéb, főleg kórházi orvosi munkakörben dolgozók érin­tettek ilyen szempontból. Az átlagos Szabolcs megyei orvos tehát kétszer annyi be­teget lát el azonos, vagy va­lószínűleg kisebb jövedele­mért és általában rosszabb körülmények között. A mun­kaerő-áramlás törvénye, hogy azonos jövedelem esetén ki­sebb megterhelés, kevesebb munka irányában történik. Ugyanezzel magyarázható egy megyén belüli jelenség, amire a vásárosnaményi kol­légák nagyon helyesen rá­mutattak: a megyei kórház­zal szemben a kisvárosi kór­házak orvosmegtartó képes­sége relatíve csökken, ami­nek következtében egyes te­rületeken az orvoslétszám kritikus szintre esett. Külö­nösen figyelemre méltó, hogy az üressé váló osztályvezető főorvosi állások sem vonzó­ak a klinikán, vagy megyei kórházban dolgozó orvosok számára, pedig egzisztenciá­lisan előrelépést kellene je­lentenie. Ez a jelenség nyilvánva­lóan arra utal, hogy nem ér­demes kisvárosi kórházban állást vállalni, illetve ottma­radni egy egész életre. Mi­előtt ennek okairól kifejte­ném véleményemet elmon­dom, hogy pályámat 1963- ban Nyíregyházán kezdtem a megyei kórházban. Az akkori nehéz körülmények között 12 évet dolgoztam ott, majd 1975-ben az új kisvárdai kór­házba jöttem vezető állásba. Van összehasonlítási alapom, egyértelműen az utóbbi 10 évem volt a nehezebb. Nem csodálkozom azon, hogy leg­utóbb a mátészalkai kórház megüresedett sebész főorvo­si állására a megyei kórház­ból, vagy a klinikáról senki nem pályázott. Nagyon valószínűnek lát­szik, hogy a kisvárosi kór­házban dolgozó orvos mun­kája több, mint a nagyobb 'intézetekben, mert a kis lét­számú közösségekből kieső (továbbképzés, szabadság, táppénzes állomány, GYES) munkaerő helyettesítése na­gyobb erőfeszítést igényel, hiszen a 3—5 taglétszámú osztályokról hiányzó egy-tót orvos helyettesítése sokkal nehezebb, mint egy 10—15 taglétszámból 3—5 hiányzóé. Nem beszélve arról, hogy. a betöltetlen állások helyette­sítése permanens, kimerítő többletmunkával jár. Vannak olyan objektív té­nyezők, amelyek miatt az itt dolgozó orvosok jogi felelős­sége nagyobb. Ilyen helyze­tet teremt például az ana- estihesiológusok hiánya a kis kórházakban. Ennek az ön­álló 'és nagyon szigorú jogi kau télókkal szabályozott szakmának a felelősségét ugyanannak az operatőrnek kell viselnie, aki műtétes szakmája veszélyeztetettsé­gével is szembenéz. Röntgenorvosd ügyelet híján például egy hétvégi ügyeletben 20—30 röntgenfel­vételt keli felelősen kiérté­kefaie a sebésznek, hogy döntsön a szükséges beavat­kozásról. Nagyobb imtézmé- nyékben a korszerű röntgen- vizsgálat elvégzésének és ■pontos diagnózisnak a terhe a röntgenszakorvosokon nyugszik. Vannak még sú­lyosabb felelősséget felvető példák is. Fejlett intézetek­ben a politraumaiizáít (több­szörös sérülést szenvedett, életveszélyben lévő beteg) koponyaűri sérülését idegse­bész, mellkasi sérülését mell­kasi sebész látja el. Itt ugyan­annak a sebésznek a szakma szabályainak, sőt finomsága- inák megfelelő színvonalán kell beavatkoznia minden te­rületen, mert az (ilyen beteg nem szállítható. Az 'elvégzett beavatkozás szakmai és jogi felelőssége épp akkora, mint az említett specialistáké. Az orvosi diagnosztika és therápia eszközös lehetősé­gei magasabb rendű intéze­tekben lényegesen jobbak és ez önmagában nagyon vonzó tény az orvosok számára, amikor munkahelyet keres­nek. Teljesen rendjénvaló dolog, hogy művese, izotóp­labor, angidágiai laboratóri­um, bizonyos röntgenfelsze­relések, tstb. csak közpantdk- iba:n koncentrálható magas értékük miatt és jó kihasz­nálásuk biztosítására. Két dologban azonban a kiskör- házak műszerezettségét fel- tétfl'eniül javítani kellene. Az egyik országos feladat lenne. Olyan technikai eszközöket, amelyeknek használata a tu­domány imái állása szerint alapvetőek, a diagnosztiká­ban egyenletesen kell teríteni az ország minden kórházá­ban. Például ha egy endos­copes vizsgálatént (nyelőcső, gyomor, vastagbél tükrözés) a beteget 100 kilométert kell utaztatni mentővel előzetes telex-, vagy telefonbejelentés után, az nem jó a 'betegnek a törődés miatt és biztos, hogy összességében nem min­dig szákszerű az indikáció (más az, ha a szomszéd épü­letben történik a vizsgálat, azon részt vehet az indikáló orvos és konzultálhat a hoz­záértő szakemberrel.) A kisvárosi kórházak fel­szerelésben elmaradottságá­nak más ük körét kiegyensú­lyozni megyei feladat lenne. Az a tapasztalatunk, hogy az egyébként igen hasznos in­tegráció során a kisvárosi kórházak és a megyei kór­ház felszereltsége közötti kü­lönbség megnőtt. Itt szigorú­an az azonos betegcsoport el­látására szolgáló eszköztárt értjük. Az orvos számára rendkívül rossz érzés olyan műszerekkel dolgozni, ame­lyeket 50 kilométerrel arrébb már rég a múzeumba tettek. Megfelelő eszközök hiányá­ban az orvos felelőssége to­vább nő, és az eszközök hiá­nyát, vagy korszerűtlenségét többletmunkával lehet és kell pótolni. További hátrány egy kis kórházban a szakmai fejlő­dés korlátozottabb lehetősé­ge. Egy nagyobb centrumban több lehetőség van tudomá­nyos konferenciákra, klini- kopatológiai konferenciákra, közös konzultációkra, jobbak a könyvtári lehetőségek, egyéb orvosi szakágak teljes skálájának működése is elő­segíti a szakmai fejlődést. Végül csak megemlítem azt a hátrányt, amit egy kisvá­ros gyengébb infrastruktúrá­ja, korlátozott tanulási (nyelv), kulturális és sportle­hetőségei jelentenek. Köztu­dott, hogy Budapesten él a magyar orvosok 40 százaléka, és az orvostársadalom urba­nizációs mozgása egyre in­kább megmutatkozik a me­gyén belül is. A kisvárosi kórházák orvo­sainak helyzetét röviden így foglalhatjuk össze, több .munka, nagyobb felelősség, korszerűtlenebb munkakö­rülmények, kisebb szakmai fejlődési lehetőség, gyengébb infrastruktúra, de azonos kö­vetelmények és jogi elbírálás, azonos fizetés és lakáskörül­mények. Megoldást kell ta­lálni, mert az egészségügyi törvény azt írja elő, hogy Fe­hérgyarmaton, Vásárosna- ményban, Mátészalkán, vagy Kisvárdón az integráció ke­retén belül azonos beteg­anyagnak ugyanazt kell nyújtani, mint a fővárosi, vagy megyeszékhelyi bete­geknek. Az integrációt úgy kell végrehajtani, hogy szakítani kell a „kis kórház, kis eset, nagy kórház, nagy eset” szemlélettel. E vidéki városokban épp­úgy történik súlyos vonat­baleset, alakul ki életveszé­lyes infarktus, súlyos állapot­tal járó heveny hasi kataszt­rófa, több életfunkció béní- tásával járó mérgezés, sitb., mint bárhol máshol. Ezeket a (betegeket száll ítani nem le­het, a beavatkozást a kisvá­rosi kórházakban kell meg­oldani. A városi kórházak fejlesztési szintjét ezekhez az esetekhez kell mérni. Eze­ket a betegeket és az őket kezelő orvosakat ugyanolyan diagnosztikus lehetőség, mű­tői felszerelés, altatási és in­tenzív terápiás körülmények illetik meg, mint bármelyik magasabb rendű intézmény­ben. És ez nemcsak az egész­ségügyi törvénynek felel meg (a betegek javára), de az orvosok számára is vonzóbbá válik munkahelyük. A teendők egyik fele tehát a vidéki kórházak fejlesztése, míg a másik a meg nem szüntethető különbségek kompenzálása jobb anyagi és lakáskörülményekkel. Dr. Mezey Károly a kisvárdai kórház osztályvezető sebész főorvosa, országgyűlési képviselő KU ÜNNEPI MEU.ÉKLET Betlehcmesek. (Takács Zoltán grafikája)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom