Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

Család, eszmény, modell

K

arácsony van, családi ünnep.

A szeretet ünnepe; szoktuk mondani érzelmesen, elérzé- kenyülve. És tényleg, még működik egy messzire nyúló hagyomány törvénye, amely karácsonyestén szülőhöz parancsol ; gyermeket, gyermekhez szülőt.

De — az illúziótlan valóságismeretnek tudnia kell, amit a betlehemi an- ’ gyalokat idéző és a nem hívőnek vál- j lalhatatlan karácsonyi ének hívője is | énekel: „istenem de hány van, akit [ gondviselő hű kezek nem ölelnek ma j sem meg”. Az otthon melegét nem ismerő eldobott gyerek, magára hagyott szülő, érzelmeiből és szeretetből kisemmizett feleség vagy férj, családi tűzfészek egymást emésztő boldogtalanjai. Szenteskedő illúziókat foszlató brutális tény: karácsonyestén kileng az élet

I elől menekülők számát regisztráló sta- I tisztikai mutató.

Ügy van tehát, hogy a legendák szent j családja — ha megfosztjuk mesésen j valóságfeletti tartalmaitól — születésé- I nek ideje óta eszményt és óhajt fejezett

I ki inkább, mint valóságot. És ebben | nincs semmi rendkívüli: a puszta eszménynek, a hirdetett igének nincsen hatalma a mindennapi léten. Az ember megtérése nem a szó elhitető erején múlik, vagy néhány rendkívüli egyén személyes áldozathozatalán. Az embernek — a történelmi embernek — magát kell megváltania.

Azért legyünk igazságosak az eszményekkel, a szent család eszményével is. Olyan korban hirdette a gyermek tiszteletét, amelyben az — egy apa fennhatósága alá tartozó tárgy volt csupán. Mert bizony a család, aminek gyakran időtlen létét és minden korra érvényes meghatározásokat tulajdonítunk, történetileg változó közösségforma.

Erre éppen Engels hívta fel a figyelmet, attól a szándéktól vezettetve, hogy a család egész viszonyrendszerét kiszakítsa a hamis idealizációk rárakódott burkából: „A família szó eredeti jelentése nem fedi a mai nyárspolgár érzel- mességből és házi perpatvarból összetevődő eszményét.”

Tette ezt azért, hogy rámutasson: az jő korában a család külső realitása a tu- llajdonban van. A tulajdonos, mint munkásának teste és tevékenysége, asszonyának teste és tevékenysége fölött is rendelkezik. A tulajdonos — és bérmunkás viszony átszövi a család viszonyait is: férj—feleség, szülő—gyermek viszonyát. Ilyen körülmények között minden hangzatos szólam a család szentségéről — szenteskedő frázis csupán. Ez a felismerés, a polgári család „megfejtett titka,” éppúgy mint a polgári társadalomé, az elvont eszménykövetést az égi magaslatból a reális élet talajára helyezte, tudatos politikai programmá változtatta. A családi jogok lés jogfosztottságok felszámolásának út- Sja — ez Engels gondolatmenetének lé- ’nyege — a származási és vagyoni egyenlőtlenségeken, a kizsákmányoláson alapuló társadalmi rendszer eltörlésének •útja is egyben.

Jó tehát tudnunk, és a családdal ösz- szefüggő jelenlegi gondjaink közepette is tudatosítanunk, hogy elméletileg és gyakorlatilag is a munkásmozgalom adott valódi értelmet és irányt a történelemben először a családi viszonyok tényleges átformálásának. Ha ebben elbizonytalanodnánk, úgy világnézeti ellenfeleink álláspontjára csúszhatunk, akik gyakorta és célzatosan mondogatják: elfordultunk a vallás tanításaitól és ezzel kikezdtük az erkölcs kősziklaalapjait. Az egybeesés azért nem véletlen, mert a mítizáló világmagyarázat is látszatokból építkezik. Makacs hiedelme, hogy rossz következmény csak rossz okok szülöttje lehet, ami az egyéni tettekre éppúgy, mint a társadalmi tevékenységekre vonatkoztatva annyit 'jelent: gondjaink mindegyike hibás lé- ipéseink eredménye. Tárgyunknál ma- tradva: a válások, a születésszám csök- Jkenése. a sok családi konfliktus és veszélyeztetett gyermek.

így lenne ez valójában? Vegyük í szemügyre a családot érintő múltbeli

lépéseink egyikét. A felszabadulás után nem csak újjáépítést, új társadalom építését is célunkul tűztük. Egy háború dúlta országot kellett a romokból „fényre hozni”. Szükség diktálta lépés volt munkára fogni minden munkaképes embert — alig volt más eszközünk, mint a személyes alkotóerő — aki egyáltalában valamilyen használati érték előállítására képes lehetett. Kényszerszülte megoldás volt az elosztható javak szűkössége miatt, hogy a család fenntartásában férfi és nő közös jövedelmével kalkuláljunk. És politikai elveink előírta elszánás és elhatározás, hogy a nők foglalkoztatása révén felszámoljuk a múlt egy jellegzetes egyenlőtlenség-típusát: a nemek közötti

egyenlőtlenséget. A nők egyenjogúsítása — mert hát erről van szó — csakis a társadalmi termelésbe való bevonásuk révén volt keresztülvihető.

Ennek a hosszú ideig tartó és nem könnyű folyamatnak voltak árnyoldalai is. A nő munkavállalásával a családban űr keletkezett. Egyes női funkciókat az iparnak, másokat társadalmi intézményeknek (bölcsőde, óvoda, iskola) kellett kiváltani. Minthogy a család tagjai egyre több időt töltenek az otthonon kívül — gyermekek az oktatási intézményekben, szülők a munkajövedelmek fokozása céljából — a család kevésbé képes betölteni azt a szerepet, amit változatlanul szánnánk neki: hogy a személyes lelki szükségletek kölcsönös tekintet be vételének ideális színtere legyen.

Az új helyzetben a család minden tagjának növekszik a személyes önállósága, ezáltal azonban nő a családi ösz- szeütközések lehetősége is. Hiszen a viselkedésmintákat már nem csupán a család örökíti, alakítja, hanem a munkahely és a megszokottól eltérő külső hatások egész rendszere is. S ezek a különféle minták alapján formálódó igények épp a családi otthon színterén ütköznek meg egymással. S a különbségeket pusztán személyes megnyilvánulásnak érzékelve, férj a feleségben, feleség a férjben, gyermek a szülőben, szülő a gyermekben látja önálló mozgásának korlátozóját.

A női egyenjogúság megvalósításának nemkívánatos következményeiből nem láthattunk mindent előre. Ennél azért fontosabb leszögeznünk: a nő felemelését célzó intézkedéseket akkor is meg kellett volna tennünk, ha a nem kívánt következmények mindegyikét előre látjuk. Mert ez a lépés az egyenlőségkövetés történelmileg nélkülözhetetlen láncszeme. Ezért végletesen maradi az a gyakran hangoztatott javaslat, hogy „vissza a nőkkel a főzőkanál mellé!” Kétségtelenül nyomasztó gondjaink megoldásának nem a visszalépés a módja, hanem az új típusú problémák feloldásának korszerű formái: amit az országvezetés hosszabb ideje követ például a szociálpolitikai intézkedések egész sorával. Ennél azonban messzebb is kell tekintenünk. Egy átfogó bér- és árrendezés segíthetne abban is, hogy a családfenntartók a megélhetési költségek nagyobb hányadát ne tényleges munkaidejükön túl, hanem a főmunkaidőben biztosíthassák. Így lennének legalább részben visszaadhatok anyák és apák gyermeküknek és — egymásnak.

De választhatunk bizonyításra családügyben más megközelítést is. Azt, hogy a házastárs megválasztásában a „szív jogát” a mi társadalmunk törvényesítette. A párválasztást ma a személyes érzelmek határozzák meg elsősorban. De mert az érzelmek őszinte és megalapozott formájukban is múléko- nyak, ezzel az előrelépéssel az együttélés az érzelmek változásának kitéve ingatagabb lett. Ha régen a vagyonbiztonság és a férjezett nő státusának előnyei a rossz házasságot is tűrni kényszerítettek, ma — csak ezen az alapon — már nem maradnak együtt az egymás irányában meghűlt házasfelek.

Kössük hát meg a törvény erejével a nyűgös kötelékből szabadulni igyekvőket? Mielőtt a kérdésre választ adnánk, gondoljuk végig ismét a dolgot, újabb

összefüggésben. A látástól vakulásig szorgalom társadalmilag sem kívánt erény ma már. Hiszen a teljes életnek meggyőződésünk szerint a munkán kívül más értékeket is kell realizálnia. Ehhez egy tartalmas beszélgetés éppen úgy hozzátartozhat, mint valamely kedvderítő szórakozás. Gazdagodó életünk újabb jelensége tudatosult szükségletünk: személyes énünk építése.

Szorítsuk vissza ezt is? Lehet-e reális lehetőség a vissza az örömtelenséghez, mert ma még nem tudunk kulturáltan örülni sem? Vissza semmiképpen, csak előre lehet kivágni magunkat ellentmondásaink szövevényéből.

Dehát merre van előre? — jogos a kérdés. A válasz ma sem lehet más, mint a mozgalom százada megfogalmazott célja: minden olyan társadalompolitikai lépés előbbre visz — a család ügyében is —, amely biztosítékot jelent, hogy tettek érdeme adja az ember rangját.

Munkásnak nem elég születni, párttagnak nem elég lenni, apává nem a nemzés és anyává sem a szülés minősít. Ezek nem „bianco” beváltható helyzetek, nem csupán jogok. Mind tudatosan vállalandó, ha egyszer elvállalt kötelezettségek, elkötelezettségek.

Az új családi viselkedésformának sok tárgyi és viszony-feltételét kell megteremtenünk. A lakáshoz jutás esélyét és a szigorúbb feltételek között végzett munkák társadalmilag igazságosabb díjazását, a nő részmunkaidőben való foglalkoztatását. Olyan társadalmi biztosítékrendszerek folyamatos kiépítését, amelyek lehetetlenné teszik, hogy jogok előjogokká (társadalmi pozíció az előnyszerzés forrásává, anyaság a férfi meg- zsarolásának eszközévé, apaság hatalmaskodássá) válhassanak.

És családpropagandánknak is változtatnia kell olykor kenetteljes hangnemén: mi nem a családot „általában", hanem a családtagok kölcsönös megbecsülésén és felelősségvállalásán épülő családot tekintjük a kívánatos modellnek. Mint a társadalomban, a családban sem tűrhetjük semmifajta kiszolgáltatottság, megalázó függőség, lenézés, pénzzel, ranggal, úrhatnámsággal kierőszakoskodott fölény létét, vagy szellemét.

Mindez persze általában kulturálódá- sunk kérdése is. Az érzelmeké, a viselkedésé pl. amellyel az ember önértékére ébredhet, tiszteletet követelhet személyiségének, s köteles adnia másokénak.

T

udnunk kell — s ma már tudjuk —, hogy az érzelmek formálásában is hibáztunk. A múltat végképp eltörölni eufórikus lázában egy, a kelleténél hosszabbra nyúlt történelmi pillanatig elfeledkeztünk a múlt értékeiről. S alighogy kezdtük kinőni saját „proletkultos” gyermekbetegségünket, amelyben a személyes érzelmek nyilvánítását mindenestől polgári nyavalygásnak bélyegeztük, elért a nyugati széllel az érzelmi elsivárosodás járványa.

S most az új értékekért harcban néhány feledett régiért is küzdenünk kell. Néhány olyanért pl., amely már a Szent család legendájában hangsúlyozott és terjesztett. Férfi és nő szeretetteljes, egymásban támaszra találó szövetsége, szülő és gyermek egymás iránti tisztelete.

De nem a bibliai Szent család volt karácsonyi témánk. És nem elvont, ilyenként lehetetlen családeszmény, nem a „szent” család ma a társadalmi gondunk. Marx szavai ide is érvényesek: „számunkra nincs semmi szent”. Nem mintha nem lennének erkölcsi eszményeink, hanem mert tudjuk: a

tökéletesség elvont modellje nem tehető közvetlenül cselekvési céllá. Hatékony társadalmi eszmény csak olyan gondolat lehet, amely okokkal és lehetőségekkel számol. Nem az egyáltalában, a ma még elérhetetlent követve. Akkor is, ha családról van szó.

JClxs Qáhd*

XLII. évfolyam, 301. szám ÁRA: 2,20 FORINT 1985. december 21., kedd