Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

Mikor mi történt? Furcsa események a századunk első négy évtizedéből Kezembe akadt egy régi, 1942-ben megjelent könyv, amit egyre nagyobb érdeklődéssel lapozgatok. Lexikális adattár ugyan, mégis kifejezetten szórakoztató olvasmány. „Mikor mi történt” címmel kelleti magát a könyv, de alcíme többet is elárul tartalmáról: Beszámoló a XX. század érdekes esemé­nyeiről. Szerzője időrendi sorrend­ien tárja olvasói elé a száza- lunk első negyvenkét évének iltala fontosabbnak tartott iseményeit. Mindjárt a köte- et bevezető első és utolsó hír s roppant érdekes, mindkét esemény egy-egy új, történel- ni korszak kezdetére utal. Az ;lső 1900. január elsején kelt lír, s tudtul adja: „Elkészült Zeppelin léghajója, melyet a 3odeni-tavon próbált ki.” Az xtolsó hírről a szerző még ma­ja sem sejthette, hogy új tör- énelmi korszakot vezet be: ,E den elutazott Oroszország­ból és táviratban üdvözölte Malin és Molotovot.” (1941. de- :ember 31.) Századunk elején a szédüle- es technika úgy látszik min- lenkit lenyűgözött és ámulat- >a ejtett. A csodálatos férfiak iravúrjairól olykor bűbájos, náskor tragikus hír szól: 1903. nájus 25. „Párizs—Madrid kö- ött rendezett automobil ver- eny egész sereg emberhalállal ■s sebesüléssel végződött, úgy- iogy a versenyt betiltották. Renault Lajos Párizstól Bor- leauxig terjedő 550 kilométer­ei utat 12,14 óra alatt tette neg.” 1905. október 9. „Buda- besten a Dunán egy hajó ösz- zeütközött egy dereglyével, melyen húsz kofa ült. A de- eglye fölfordult és nyolc em­ber meghalt.” 1910. január 13. A MÁV elhatározta, hogy a lyorsvonatokon is járat har- nadosztályú kocsikat.” 1909. nájus 31. „A Zeppelin II. Ber- inbe tervezett útján Cöppen- nnnél egy körtefába ütközött s összetört.” 1910. június 2. ,Z sélyi Aladár léghajója a Cirálydíjért felszállt, és 15 mé- erről lezuhant.” 1912. március 7. „Ammundsen elérte a Déli sarkot.” És a technika szédületes tempóban tovább fejlődött. Oda már a régi romantika, ha a betyárok is igénybe veszik a technika nagyszerű vívmá­nyait. Íme: 1910. szeptember 9. „Vitális Imre, a biciklis bi­hari betyár agyonlőtte anyó­sát, továbbá Szerb György marhakereskedőt, Barcsa Zsu­zsannát és Váradi Imre őrveze­tőt.” A terroristák hálistennek még nem ismerték fel az új technika lehetőségeit. 1900. no­vember 16. „Vilmos német csá­szár ellen Boroszlóbán me­rényletet kíséreltek meg. Egy őrült asszony baltát dobott a császár kocsija után. őfelsé­gét úgy látszik nemigen ked­velték.” Egy hasonló hír szin­tén 1901-ből, március 7. „Vil­mos császár ellen Brémában merényletet követtek el. Egy suhanc vasdarabot dobott utá­na.” Persze nekünk is volt elég bajunk a királyi házzal. Báró Bánffy Dezső volt képviselő ugyanis 1904. július 18-án a képviselőházban az udvartar­tási költségek ellen emelt szót. De minden hiába. Ügy látszik, erre Ferenc Ferdinand csak le- gyinthetett, de az esemény nem zavarta meg vadászsikereit. „1910. március 15-én Dolnji Mihaljacban egy szalonkava­dászaton egymaga 16 szalonkát lőtt.” A pletykarovat híradá­sai után ítélve az újságírók élete sem volt valami veszély­telen. Legalábbis ez derül ki egy 1905. augusztus 22-én kel­tezett hírből, mely szerint: „Kassán két közös hadsereg­beli katonatiszt egy cikk miatt karddal támadt a Kassai Hír­lap szerkesztőjére. A szerkesz­tőt megsebesítették, a nyom­dászt, aki a szerkesztő segít­ségére sietett, halálra kasza­bolták.” Bizonyára sok olvasó szemébe csalt könnyeket a kö­vetkező gyászhír is. „Rigó Jan­csi, cigányprímás, aki Chimay hercegnővel való szerelmi ügye tett világszerte ismertté, meg­halt.” Ki hitte volna, hogy ne­vét egy kedvelt sütemény mindmáig megőrzi. A színházi világ is szolgáltatott figyelem­re méltó pletykáikat. 1911. ja­nuár 11. „Molnár Ferenc író párbajt vívott Szécsi Illéssel, Varsányi Irénnek, a Vígszínház nagy művésznőjének férjével.” Szerzőnk, a két világháború eseményeinek megítélésében nemegyszer melléfog, erre vo­natkozó hírei csak megfelelő kritikával fogadhatók. Az események krónikájában több szabolcsi vonatkozású hír is felbukkan. Sajnos, ezek a hírek még ma is megdöbben­tik az olvasót. Időrendben az első, azóta is sokat emlegetett tragédiát így adja tudtul a könyv: 1910. március 27. „ökö- ritó községben egy nagy paj­ta, amelyben bált rendeztek, meggyulladt. Háromszáznál több hálózó odaégett.” A Sza­bolcshoz fűződő tragikus ese­mények évtizedenként ismét­lődnek. 1936. április 6. „Koz­ma Ferenc bérkocsis Nyíregy­házán feleségét megölte és szétdarabolta, az asszony nagy­anyját agyonverte, egy pálya­őrt leütött.” Befejezésül hadd idézzük fel azt a természeti katasztrófát, mely kivételesen vidékünket sújtotta. „1936. március 4-én földrengés volt Sátoraljaújhelyen és Nyíregy­házán.” Igazságtalanok len­nénk a szerzővel, Kügyi Vi­rágú Lászlóval szemben, aki rengeteg értékes adatot gyűj­tött össze a korabeli újságok híradásaiból. Itt csak néhány kuriózumot mutattunk be. Bodnár István a szemöldököm: hű, de a volt az asszonykámnak! Hát vigyünk — mon- i. — De mit? Halat! — vágja rá. De most nincs. — Ezt érti, látom, amikor nap- után esszük. Rántva, süt- lével, nyárson ... Meg r bőven van a Túrban, ma izenhatféle: ponty, harcsa éle, keszeg, balin, süllő, te- (domolykó), cigányhal ípó), csuka, menyhal, bu- amur ... Eleinte horoggal, : emelőhálóval fogom, a sibb módon. Idehallgassatok! Viszünk ;ot — hajlok arcuk elé. Vigyünk! — vágják rá. sszajöttem. Zsebembe egy irabkára feltekert peca- iléket dugtam. Rudat majd rdőben vágunk, jndanom sem kell, mihelyt tünk az úton túl az erdő- ninden fában kerestük az , a sündisznó fészkét. Ta­nk is, két embernyi ma­ágban. Szaricsóka (csóka) ént ki belőle. Hiába vár- a sünt is; megértették, oda fel nem fészkelhet, idtam — már öt éve já- ezt az erdőt, végig le a ászhelyemig —, hogy Íjárt találunk egy odút a jgút következő kanyarján egy öreg tölgyben közvet- i föld felett. m szóltam, vártam fölfe­slik örömét. Sikerült, már m, mert futásnak ered- Ott megálltunk. Mohás a lyuk széle, sötét a bel- „No, most mi lesz, ha s itthon a sünike?” — töp- tem. m hagytak békében, be tt piszkálnom a lyukba, tagadom, egy kicsit vi- ogtam. Féltem, hogy előbb ok benne egeret, siklót görényt. Gyerekkorom metlen emlékei rohantak S hogy nem éreztem ben- smmit, " ók kezdtek el- picsor.' — Biztosan elment vadászni a fiaival; már csak éjszakára jönnek haza, meghalni — vi­gasztaltam őket, 'bár én is szo­morkás lettem. — Nem baj, fiúk — folytat­tam. — Most lemegyünk ide a folyóhoz, a Túrra. Fogunk ne­kik halat éjszakára. Így is lett. Elindultunk a fák között, keresztül az erdőn, ök mögöttem jöttek, beszélgettek, tervezgettek. Arról, hogy ki kinek fogja a halat: anyjának? fiának? ... S amint egy mogyoróbokor alá hajoltam, hogy pecarúd- nak valót vágok, egy tökösdió nagyságú éticsigát láttam meg. Felvettem, elibéjük tettem. Mi­lyen a gyerek! Azonnal felol- dóditák, felvidultak, megenyhült a bánat. Sőt, civakodtak, hogy mékőjüké legyen. Úgy bírás­kodtam, hogy ezt Csabi fogja megetetni, hiszen neki is kell egy erdei barát. El is neveztük Csiga Csábinak a kis állatot. Abban is megegyeztünk, hogy itt fog lakni a bokor alján az avarban, ide hozzuk a halat. Erre fiam lázadt fel. — Hát akkor mék lesz a Gyuri, az enyém, az én kisba- rátom?! .— Gyuri lesz az a kis sün­fiú, amelyik elsőnek jön be majd az udvarunkra, mert az eszi meg legelőbb azt a kisha­lat, amelyiket hazaviszünk. Süni Gyuri lesz. Jó? — Jó! Jó! — tapsolt, táncolt. Felváltva fogták a rudat se­gítségemmel. Bőven sikeredett hal. Lógákat (ujjnyi küszöket) fogtunk paprikás kenyérrel. Már-már ránk szürkült az este. Mellém bújtak, mert a felvert és víz fölé rajzó szú­nyogokra denevérek csaptak rá. S túlfelől pedig — szépen ki­vehető volt — könyörgő pitty- palattyolással kereste fiait a parti fűben a fürj. És mögöt­tünk, mint prímás utolsó vo- nóhúzáfára a zenekar, egy pil­lanat alatt elhallgattak a ka­szálókról hazatérő varjak. Zsákmányunkat elosztottuk a bokor alá, az odúba és haza. Viszont az ekkor sarjadni kezdődő szomorúság az elkö­vetkező napokban úgy mint fiamban, mindannyiunkban nagyobb lett mindennél. Hiába vártuk a sünöket, nem jöttek többé udvarunkra. Biztosan más vidékre járnak vagy már szétszéledtek — vigasztaltuk egymást. De mi hárman még­is majd minden este lejártunk horgászni azon a nyáron arra a szent helyre. Mindannyiszor tettünk be vacsorát barátaink­nak. Látszólag megnyugodtak a fiúk, mert a halak, halfejek mindannyiszor eltűntek. ★ ár már sok év telt el az­óta, fiam nyolcéves, most is lejár oda, leg­gyakrabban csak oda, pecázni. ■ Néhány odút még felfedezett, s találkozott sünnel is. Ha fog halat, megeteti, elébe dobja, akkor is, amikor összegömbö­lyödik. Elbeszélget vele, érdek­lődik fiai után, s hívja haza udvarunkra. A kis jószág biz­tosan megismeri hangját, érti szavát, mert hallatára kibont­ja magát, mint bimbó a tavasz leheletére, és felveszi az ele­mózsiát. S a vízparti bokrok alján elindul az erdő belse­jébe. S most, téli estéken, amikor fiam letelepedik a szoba moha- puha szőnyegére, maga mellé ültet: — Apu, mesélj nekem Süni Gyuriról, meg hogy fogunk ne­ki halat. És én, nagy bolondos, újra meg újra elkezdem: — Túl az árkon, a vízparti tölgyek alól tavaszi alkonyai­kor átkiált nektek Süni Gyuri és Csiga Csaba ... Túristvándi. (------------------------------------------------------------\ Mexikó muzsikus követe Ismét Budapesten lépett fel a Mexikóban élő, lengyel származású világhírű hegedű- művész, Henryk Szeryng ... — Ezúttal Mexikóba utazó muzsikus kö­veteként érkeztem a szép magyar főváros­ba — mondotta a művész, aki őszi európai hangversenykörútjának bevételét a mexikói földrengés károsultjainak ajánlotta fel. — ön jó néhányszor fellépett már fővá­rosunkban. Szívesen koncertezik nálunk? — Nagyon szeretem ezt a várost. Nézzen ki az ablakon! Ilyen csodálatos panoráma kevés európai szálloda ablakából tárul a vendég elé. De természetesen nemcsak ezért szeretem Budapestet, Magyarországot. Régi, gyerekkori álmaimban gyakran megjelentek a magyar hegedűsök, akikre mindig úgy gondoltam, mint akik hangszerrel a kezük­ben jönnek a világra. De legalábbis zenei tehetséggel. És mindig szerettem volna hal­lani őket muzsikálni. Aztán ahogy megis­merkedtem a magyar zenével, az egyre fon­tosabb része lett a repertoáromnak. Bartók I. hegedűversenye például rendkívül fontos mű számomra. Legjelentősebb lemezfelvé­teleim egyikén is Bartóknak ezt az alkotá­sát játszom az amszterdami Concertgebow zenekarával, Bemard Haitink vezényletével. A lemez sokféle díjat nyert Európa-szerte. Egyébként három esztendeje megkaptam a Bartók Béla-emlékérmet, ami nagy örömet és megtiszteltetést jelentett számomra. Igen jó barátságban voltam Kodály Zoltánnal is. Őrzök egy ritka, szép dokumentumot: egy fotót, amely Kodály otthonában készült a mesterről és rólam, amint átnyújtja nekem I hegedűre és gordonkára írt duóját. Ez 1957- ben volt, amikor persze még jóval fiata­labb voltam. Budapesten — úgy emlékszem — 1954-ben léptem fel először. Brahms he­gedűversenyét játszottam a Budapesti Fil­harmóniai Társaság zenekarával, Kórodi András vezényletével. Azóta pedig valóban nagyon szívesen járok vissza ebbe a szép városba. Azt pedig egy igen szomorú ese­mény idézte elő, hogy az utóbbi időben Magyarország még kedvesebb lett számom­ra: Mexikó tragédiájára a magyar állam olyan nagylelkűen és spontán természetes­séggel reagált, amelyért ezúttal nyilvánosan is köszönetét szeretnék mondani. — Ügy tudom, régi kollegiális, félig-med- dig baráti kapcsolat fűzi önt mostani buda­pesti koncertpartnereihez, a Liszt Ferenc ka­marazenekar tagjaihoz. — A lehető legjobb véleménnyel vagyok erről a kiváló együttesről. Nagyon kellemes velük muzsikálni, mert nagy tehetségű mű­vészek mindannyian, és emellett kitűnő kol­légák. Barátságom a zenekarral és hangver­senymesterükkel, Rolla János úrral 1973-ban kezdődött, amikor a Mermose hajón ját­szottunk együtt a Földközi-tengeren. Ké­sőbb nagy sikert arattunk közös koncertün­kön az Egyesült Államokban, ahol Vivaldi A négy évszak című művét adtuk elő, amit most a Zeneakadémián is megszólaltatunk. És Rolla Jánoshoz fűződő barátságom jele­ként ezúttal vele is játszom Bach két hege­dűre írott d-moll versenyművét is. Meghív­tam az együttest Mexikóba, ahol bizonyo­san nagy örömmel fogadják magas színvo­nalú játékukat. Sok magyar zeneművész­hez is fűznek baráti szálak. Közülük egyik­másik, sajnos, már nincs az élők sorában. Ferencsik Jánosnak például nagy tisztelője voltam. Szerintem ő pótolhatatlan vesztesé­ge a magyar és az európai zenei életnek. — Mikor hallhatjuk ismét Budapesten? — Még nem tudom, hiszen több évre elő­re szóló szerződéseim vannak. Az idén min­den koncertemet az európai zenei év és a nemzetközi ifjúsági év keretében adom, így jutottam el Budapestre is a fórum első nap­jaira. De amint időm engedi, nagy örömmel jövök ismét a magyar fővárosba. Szomory György Csikvári Péter szobrai Modell Babits 1985. december 21. Q

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom