Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

1985. ovembur 7, ID ÜNNEPI MELLÉKLET Képek a Szovjet Életből $ ___________________________________________ Szibéria — a hatalmas fejlesztések és lefaetSségek földje. Oj vá­mosok születnek, felnövekszik egy új szibériai nemzedék. A ké­pen a BAH mentén fekvő Tinda város egyik óvodájában játsza­nak a kicsinyek. äägy esztendeje készült el az évszázad építkezésének nevezett Dajkál—-Amur vasútvonal első sínpárja. Az építkezés megszokott kísérő jelensége volt az ország minden sarkából érkezett munká­sok közötti szoros barátság, illetve házasság. Az életszínvonal-politika egyik fontos célja, hogy minden család mihamarabb önálló otthonhoz jusson. Országszerte gomba módra szaporodnak az új épületek; a képen a moldáviai KUiUJ“ ÍÍIÍ" rengésbiztos házai a Béke sugárúton. A változások, a megújulás korát éli az autóipar, a teher- és sze­mélygépkocsi-gyártás egyaránt. A képen az izsevszki autógyár új­donsága. Saroiiln a hajtogatás űdrguiu, mentén in-ott már foszladozó levélpapír. Valahonnan a ládafiából kerülhetett el'ő. A batűvető nagy akaratijai próbálja a szavakat sorba igazítani. Ritkáin forgathatja a tollat. Oka van aimak, hogy most írásra szánta magát. özvegyasszony, nevezzük mondjuk Erzsi néninek. Három évivel ezelőtt temet­te el az urát. A temetés után egyik gyereke is, má­sik is hívta, menne hozzá­juk, adná el a kis házat. De Erzsi néni már nem bír megszokni a városban. Ugyan mit csinálna ő egész -nap egyedül, a hetedik emeleten? Meg aztán tart is tőle, eladni a tetőt a feje felől, amikor annyi min­dent lát, hall az ember... Így hát maradt. Gondolta, tesz-vesz majd a ház körül, szót vált a szomszédokkal. Csakhogy nagyot fordult a világ pár évtized alatt. Erzsi néni most, hogy kicsit megállt fölötte az idő, döb­bent rá arra, mennyire másként élnek körülötte az emberek. Az persze régeb­ben sem volt szokás, hogy fényes nappal beüljenek egymáshoz a szomszédok, ismerősök, de egy kis esti tereferére mindig jutott idő. Most meg kulcsra zár­ják még a kiskaput is, csak aiz ablakokon kiszűrődő, ké­kesen derengő fény jelzi, nem tértek még nyugovóra a háziak. De megütközné­nek, ha Erzsi néni beko­pogtatna egy kis szomszé­dolásra. Bekapcsolja hát ő is a té­vét, s nézi, míg műsor van benne. Az örökös egyedül­létet azonban (a -gyerekek messze laknak, ritkán jö­hetnek) mind nehezebben viseli. Van „jóembere”, aki elhozza a tüzelőt, a szomszéd fiatalasszony szí­vesen kiváltja a gyógyszert, s futtáiban odaikiált olykor: „Csókolom, hogy tetszik lenni?” Erzsi néni mégis úgy érzi, nem tartozik se­hová. Ezért szánta el magát a levélre, ha lenne egy jóna- való fiatal házaspár, vagy egy idősebb rendes asszony, aki odaköltözne ... Ilyesmi szinte elképzel­hetetlen volt még néhány évtizeddel ezelőtt is. Persze most sem jellemző, mert mind több magára maradt idős ember él ugyan a fal­vakban, de csak kevesen jutnak el addig a pontig, hogy egy idegen társaságá­ra is hajlandók legyenek felcserélni magányukat. A közösség ereje, régi, még mindig képes megóvni őket a teljes elha- gyatottságtól. Bár helyen­ként már felfeslett a szö­vet, a szálak még tartanak. Krumpliásáskor, tengeritö­réskor mindig akad valami segítség; a fiatalasszonynak sem kell aggódnia gyerme­kéént, amíg elszalad a bolt­ba; ha idegen kerülgeti a szomszéd portáját, rászól­nak, kit keres. S ma is számít, „mit szól a falu” — de ne felejtsük, ez nemcsak azt jelenti, hogy számon tartanak, meg­ítélnek mindent és -min­denkit. Ugyanakkor erköl­csi mérce is a közvélemény, amely mérlegre tesz -tisz­tességet és becstelenséget egyaránt, sokáig egyiket sem lehet véka alá rejteni. Botorság lenne mindezt számon kérni a városon. A kisközösségek létbe azonban itt is természetes igény, mi több, követelmény. Hiányu- íkait nemcsak amibari kap­csolataink, környezetünk is megsínyli. Félreértés ne essék, nem a nagy szomszédolásokra, látványos összejövetelekre van szükség. Maradjunk a realitásoknál. A szűkös pa­nellakásokban a jelenlegi életmód (egész napos mun­ka, másodállás, gmk, gye­reknevelés, tv-mánia, stb.) mellett ez szinte megvaló­síthatatlan. Annál jobban a lakóközösségek, a mun­kahely légkörére, a baráti kapcsolatokra, á családi kö­telékekre. Persze ez sem könnyű. Valami mindig közbejön, örökös időzavar­ban szenvedünk. Ez az egyik ok. A másikat pedig abban látom, hogy termé­szetes emberi vonzalmain­kat gyakran hajlamosak vagyunk összekeverni a hasznossági szem-pontokká 1. A minap hallottam valaki­től, hogy manapság már nincsenek ás igazi barátsá­gok, baráti társaságok — érdekszövetségek van­nak . . . „Ma én csinálok valami jól fizető helyet a fiadnak, holnap pedig te gondoskodsz róla, hogy hozzájussak olyasmihez, amit más csak hosszas utá­najárással (esetleg még úgy sem) kaphat meg...” Nem bírjuk kinőni (sőt, mintha egyre inkább szár­ba szökkenne) a „kéz kezet mos”-szemlélet. Nincs az a raktáros, aki ne tudná, mit jelent a nagy szívélyesség­ítéljenek az utánunk jövők... Beszédes nyomok A zon az emlékezetes földrajzórán vá­rost terveztünk. A gimnáziumi osztály négy-öt, egymással versengő kutató- itervező-kiviitelező csoportra oszlott, összedugtuk a fejün­ket, izzadt a tenyerünk, a stopperen futott a mutató. Percekbe teát, míg egyikőnk kinyögte: „Akkor is laknak valahol... a lakásoknál kezd­jük.” Akkor dis, úgy kétezer -tá ján, szükségét érzik majd az em­berek, hogy fedél legyen a fejük felett, hogy otthonukba hazatérve megpihenjenek? Lehet, kezdjük hát a laká­soknál. Az első biztosnak hitt pont számtalan kérdést hívott élő: hol legyenek a lakások, a munkahelyektől milyen tá­vol, és a tömegközlekedés? A lépcsőizetes munkakezdéssel fékezhetjük-e a város, a mi képzelt városunk ébredését? Elkerülhetetlen lesz akkor is a csúcsforgalom, vagy a szuper ­gyorsasági föidalwutik, a fu­tószalagszerűen surrüTlÓ ITH?®" gó járdák pillanatokon bel-ül mindenkit célba juttatnak? A válaszok -töredékét sem önthettük mondatokba, letelt az idő, fércmunlkáinkat ötsz- szaszedite a tanár, és mi a kísérletben felhevüilt agyunk­kal újra csak egyszerű diá­kokként ültünk a padokban. Gondolatban azonban napo­kig képzeletbeli városunkat csinosítgattuk, álmunkban utcáit, tereit jártuk. S mit se tudtunk arról, bogy a kis vi­déki gimnáziumban a fővá­rosban tanuló kortánsainkihoz képest mi hátrányos helyze­tűek vagyunk, nem neveztük nevén a családi harmóniát pusztító kórt, mert nem is­mertük a veszélyeztetett gye­rekkor fogalmát, mit se sej­tettünk abból, hogy olajvál­ság fenyegeti a civilizált vi­lágot, hogy a hatvanas évek végén lángolónak hitt fantá­ziánk röpdolgozatba zsúfolt-mozaikkockáit szegényessé siiányítja a tudományos-tech­nikai forradalom. Nos, éppen ezért nem tudok napok óta mit kezdeni a makacsul visz- szaitérő kérdéssel: vajon négy-ötszáz év múlva mit fordít ki jelenünk tárgyi va­lóságából a régész ásója? Mit hagyunk hátra hétköz­napjainkból, hogy a kései utódoknak beszéljen vilá­gunkról? Induljunk el a „cserópkály- ihától”, azaz a lakástól. Tíz­emeletes tömbházbeli laká­som utolsó OTP-részlete 2013 őszén esedékes. Pár év­tized, -beláthatónafc tűnik. A betonlapokból összerótt ház gyermekeimnek, esetleg uno­káimnak is otthona lehet. A -falaik addig taián bírják, de „érrendszere”, a víz- es vil­lanyvezetékek aligha. Több­szöri felújítással — ha azt a gazdaságossági számítások indokolják — elvegetálhat tízemeletnyi betontömb a XXI. század derekáig. Épí­tész ismerősöm -borúlátóbb. A házgyári elemeket is ki­kezdi majd néhány évtized, imiinitahogy a porladó bauxit- ibetonnal máris sók a gond. Előbb azonban elillan a fa­lakból a hőszigetelő anyag, a lakásokat nehéz lesz fedfű- teni. Ezért valószínűbb, hogy a (következő generáció nem sokat teketóriázik, szanálja a lakótelepeket. Űj épületeket emelnek a helyükre, már amennyire az akkori város- tervezési elképzelésekkel egybeesik. Ha nem, a fallak törmelékeit ethordják, a be­tonlapot földtakaróval fedik, amiben gyökeret ver a fa, a fű, és gyorsan pergő évszá­zadok múltán a véletlen pont ott -tűzeti ki a XX. század te­lepülésszerkezetét kutató ré­gész ásatási szelvényét, ahol ma a lakásom áll. Alig mé­ternyire a betonba ütközve szikrázik a csákány, elakad az ásó... Mindez persze ködös kép­zelgés, hasonlatos ahhoz, mely azon a földrajzórán hatalmába kerített bennün­ket, eszméflkedő tizenévese­iket. A köztéri alkotásának örülő szobrász mondatai jó- zanítóak. Nyíregyháza város­magja évszázadokon át keve­set változott, megtartotta ka­rakterét. Bízik benne, így lesz ez félezredévvel később is, savas esőnek ellenálló szobrát ezer év múlva is megtekinthetik az emberek, és ugyanazon a helyen, ha oktalan nem csúfítja el a város hosszú idő alatt kifinomult vonása­it.-De miről árulkodik majd a föld alá költöztetett múlt, napjaink hordaléka? A le­pergett idő búvárainak va­lóságos kincsesbánya a sze­méttelep, bármilyen kiáb­rándítóan hat. Az újkőkor embere is háza végébe mé­lyített gödörbe dobta a -törött -cserépedényt, a lakomákból maradt csontokat. Elődein­ken a felfutó „tömegterme­léssel” ezen a téren is túl­tettünk. Egy kisebb városban is évente sokezer köbméter hulladék szállításáról kell gondoskodni. A civilizált ember után nem csupán ser­tés- és osirkecsootok, cserép­gel felkínált félliteres cse­resznye; a szabolcsiak a megmondhatói, milyen ma­gasra csap almaszüret ide­jén némely pesti központ, intézmény segítőkészsége, ügybuzgalma — feltéve, hogy olyan autóval tudnak „lejönni”, aminek elég nagy a csomagtere. . A példák száma tetszés szerint szaporítható, ékes bizonyságául annak, milyen felhangjai lehetnek (van­nak) az együvé tartozásnak. Pedig óriási tartalékok rejtenék az emberekben Ha hegyeket nem is lehet vele elmozdítani, szemét­kupacokat igen; futja belő­le egy beszakadófél'ben lévő öreg tető megrenoválásána; így juthat speciális csizmá­hoz a mozgássérült gyerek. A hol okkal, hol ok nélkül is szidott fiatalok felszaba­duló energiája napok alatt újjávarázsolhatja az öre­gek napközijét. Aprópénzre, felelősségérzetre váltott tisztességünk veheti ki ba­rátunk kezéből a poharat; hozzásegítheti munkatár­sunkat, hogy vegre képes­ségei legjavát nyújthassa; rábírhatja -a lakótársat, hogy ne bömböltesse rádió­ját vasárnap kora reggel, s ne szemetelje végig a lép­csőházat; csak így vehetjük elejét annak, hogy ne hiva­taluk, pozíciójuk cégére -alatt intézzék oly sokan magánügyeiket. Mert a közösség mérce, mert a közösség kontroll, éspedig a leghatásosabb. Ha nem, vagy rosszul „mű­ködik”, mindnyájan kárát látjuk. Akkor is, ha „csak” olyan apróságokról van szó, mint az iménti példák esetében. De hát ebből áll az éle­tünk. Gönczi Mária szilánkok maradnak, hanem ezernyi más kerül a szemét- temetőkbe. Levált talpú ci­pők, kopott fogkefék, rossz villany borotva, a műamyag- zaeskók és flakonok, kon­zervdobozok tucatnyi fajtá­ja, megunt bútorok, képer­nyőiktől megfosztott tv-do- bozok, szétrozsdásodott vala mikori autócsodák, egykor ran-gjelképként csodált törött szélilovasdeszkák, kiszuperált motorcsónak motorok, el­nyűtt teniiszütők, kilóra mért 'kvarcórák, túlmunkát, má­sodállást követelő automata mosógépek — mind ott he­vernek egymáson számtalan névtelen és neves társukkal a tömegsírban, és mindenné; beszédesebben árulkodnak arról, bogy a huszadik száza­di homo sapiens halmozta -tárgyait, hiányukban moc­canni sem -tudott. Áhította, rajongta, megunta, végül ki­dobta életének nélkülözbetet- IsrűlSíí hitt tartozékait... jellemzik: a társadalmat, az -örökkévalóságnak őrzik a történelem kézjegyeit. A hu­szadik század em­bere tudatosan _kszik rr,; mái több nyomot judgyni ma­ga után. Gigászi építészéi, csodákat emel, amiknek alap­kövébe zárja napjainak doku­mentumait. Azért, hogy ítél­jenek és megértsenek az utá­nunk jövők, hogy lássák mi­ként dolgoztunk, jól vag rosszul mivel töltöttük sza­bad időnket, milyen volt csa ­ládi életünk, hogyan ünne­peltünk, mi díszlett a terített asztalokon, min bánkódtunk és minek örültünk? Beszédes nyomókat hagyunk magúink után, de vajon lesz, aki meg­érti? Reszler Gábor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom