Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-07 / 262. szám

1985. november 7.

BBPS^3 Megváltozott az idők szara

Rajta a vil'ág szeme. Újságírók adják egymásnak a kilincset szobája előtt, pártós állami szervek kérik számon terveiről és elképzeléseiről nap mint nap. Egy hatalmas vállalat dolgozói, vezetői ismerkednek arcával és stílusával, ő pedig a munkával, amit nagyon demokratikusan, pályázat útján nyert el. Ö a Zöldért igazgatója néhány hónapja, és amint beszélgetésünk alatt egy elejtett szavából megtudtam: sok mindenre számított, de most- már látja, hogy amit talált, minden reményét „alulmúlta.” Dr. Kovács Istvántól mi is egyet kérdeztünk legelőször; kikerül-e a Zöldért a kátyúból?' '

Piacképes árut venni

— Meggyőződésem, hogy igen. Mondom ezt annak ellenére, hogy az első negyedéves hiányunk a mérlegben ismét tetőzött 113 millió forinttal, és azok a tényezők,

Szállításra kész az áru a raktárházban

amelyek a veszteséget okozzák továbbra is kifejtik káros hatásukat. A felvásárlási és forgalmazási tevékenységünk krónikusan veszteséges volt, és az is marad, ha a jelenlegi árumentő funkciója megmarad. Ezért aztán az első nagyon népszerűtlen lépést már megtettük. Közöltük partnereinkkel, hogy kizárólag olyan árut vagyunk hajlandók leszerződni, megvenni, ami piacképes. Ha mást is megvásárolunk, akkor ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

— Nem válaszolták azt, hogy a Zöldért eddig is kedvére turkált, ha túltermelés volt?

— Hogyne! Meg azt is, hogy már hámozva kérjük a burgonyát. Mégis, amikor kimondtuk, hogy átvesszük ahogy van, de az ő tavaszi kitárolási kockázatukra, akkor egyből megváltozott mindenkinek a hangja. Nekünk semmi érdekünk nem fűződik a túlzott válogatáshoz, viszont ahhoz sem, hogy az átvett és ránk rohadt áru kárát lenyeljük. Ezért vezettük be, szintén újdonság gyanánt, a közös kockázatvállalást. Ebben sem bíztak, és mégis: a burgonyán már visszaosztunk, pedig a Magyar Hírlap cikkében végleg elvermelte.

— A sok veszekedés vége mindig üzletkötés volt a Zöldért és partnere között.

— Akkor még más szelek

fújtak. Igaz, hogy a romlás és a piaci veszteségek költségvetési visszatérítése sohasem volt azonos összeg, végül azonban valahogy tényleg rendeződtek a dolgok. De például a tavaszi burgö- nyaveszteségünknek csak egy hányadát kaptuk meg, azt is késve, és a 14 százalék kamat más, mint régen. Egy szó mint száz: a népgazdaság nyereséges gazdálkodást vár tőlünk, aminek ellentmond bármiféle „jótékonykodás”. Veszteséges, magas költségű és gyenge minőséget produkáló termelés kockázatát ezentúl nem vásároljuk meg. Ha az ilyen üzemek termelésére más megfontolásokból szükség van, azt a költségvetés támogassa meg egyéb csatornán.

Nyereségszint

fölött

— Kemény szavak ... Ez lesz tehát a megoldás?

— Nem mondhatunk mást, mert velünk is így beszélnek. A megoldás . .. ? Ez pusztán a veszteségek csökkentésére elegendő. Ahhoz, hogy ne kerüljünk az ország azon néhány Zöldért je közé, amelynek napirenden van a megszüntetése, egy bizonyos nye- reségszint fölött kell gazdálkodnunk. Sajnos a kereskedelem a maga göngyöleg, tároló és forgóeszköz-vonzatúval együtt nem válik belátható időn belül azzá. Csak társulásos alapon bővíthetjük úgy tevékenységünket, hogy nyereséget eredményezzen.

— Gondolja, van a Zöldért ázsiója akkora, hogy tolonganak majd a társulni akarók?

— Ez nem a mi ázsiónk kérdése, hanem a gazdaságok jól felfogott érdeke. Jövedelmező kiegészítő tevékenység, amely ráadásul nagyszerűen csatlakozik az alaptevékenységhez, nagyon sók szabolcs-szatmáni itsz-elnök álmai közé tartozik.

— Mi lenne az?

— Ha valami merőben újat vár, csalódni fog. Meglévő dolgok más szemszögből való megvizsgálása is innovációnak számít azonban. A mi elemzésünk szerint az élelmiszeripari feldolgozó tevékenység az, ahol lépnünk kell. A népgazdaságnak nagyon fontos érdeke fűződik hozzá, hiszen exportunknak — jól tudjuk — nagyon nagy hányada származik belőle. A megye adottságai újabb indoknak számítanak. Végül pedig akárhogy kutattam más után, a Zöldértnek eddig is ez hozogatta a nyereségét.

Társulás egyenlő feltételekkel

— Ujjat húznak a konzervgyárral?

— Szó sincs ilyesmiről! Nem zavarjuk a köreiket, nem is tehetnénk, hiszen nem rendelkezünk olyan lehetőségekkel. Mi azokat a „részül” alkalmakat szeretnénk megragadni, amit eddig sajnos más megyebeliek találták meg és használtak ki. Gondolok itt a tsz-ekbe kihelyezett minikonzervgyárakra, kis lévonálakra, amelyek már működnék. Itt persze a kihelyező képviseli a tőkeerőt, így ő is diktál árban és szállítási feltételekben. Mi olyan társulást ajánlunk, amelyben egyenlő- ek lennének a feltételek. Itt élünk és látjuk, hogy még számos léhetőség van kihasználatlanul. Most 400 millió forint körül van az effajta tevékenységünk, de ’81 óta ez megnégyszereződött. Minden remény megvan arra, hogy 1990-ig felmenjünk egymllliárdra.

— Mintha a pénzszűke diktálná a Zöldértnek a társulás ajánlgatását...

— Bőviben nem vagyunk, annyi szent. Nem is titkoljuk tehát, hogy beruházható tökével rendelkező gazdaságokat kerestünk, keresünk, és találtunk is már. És mivel a méltányosság ilyeténképpen joggal elvárható, a tevékenység jövedelmét hetven százalékig a bevitt tőke arányában osztjuk el. Harminc százalékot kap a társuló az áruért, amit feldolgozni hoz.

— Ha ennyire égető a tőkehiány, miért nem bocsátanak ki kötvényt? Abból végül is csak 11 százalékot kell „leadni”? Vagy miért nem alapítanak részvénytársaságot, még úgy is nagyobb részhez jutnának a bevételből, hiszen az osztalékon kívül valamennyi jövedelmet megtarthatnák.

Szükség és lehetőség

— Először is van önkritikánk. Csak egy prosperáló cég kötvényeit vagy részvényeit veszik, mi pedig még

csak szeretnénk azok lenni. Másodszor: gyorsabb megoldással kecsegtet, ha eléme- gyünk a tszrek, áfószek és a tanácsi szervek igényeinek a lakosság foglalkoztatása megoldására tervezett kis üzemeinkkel. így találkozik egymással a szükség és a lehetőség. Egyébként a vártnál lényegesen nagyobb sikere van ötletünknék, már a Skála Áruházzal is kötöttünk szerződést. Menni fog ez, és nagyon bízok benne.

— Mikor várják az első kedvező jeleket?

— Az idén támogatással szeretnénk nullára kijönni. A kedvező jeleket pedig nemcsak újításainktól' várjuk, hanem attól is, hogy mind több termelő jön rá: megváltozott az idők szava. Nem az a kérdés, hogy ki gazdagodjon meg, hanem az, hogy ki éljen meg. Nem ér az semmit, ha egymást igyekezünk becsapni „öt fillérért”, és eközben más megyékből érkezett ügyesek tényleg gazdagodnak rajtunk.

Ésik Sándor

A Szovjetunióban is egyre nagyobb teret és szerepet kapnak a háztáji gazdaságok, s ezzel együtt több figyelmet fordítanak a falvak fejlesztésére. A képen egy litván kolboztag és családja szorgoskodik a földjén.

— Kézzel-lábbal, kevés orosz nyelvtudásommal kezdtem magam megértetni a szovjet kollegákkal. Sürgősen szükségünk lenne egy autogén hegesztőfelszerelésre, mert valamit javítani kell az egyik festőberendezésünkön átadás előtt, s a magyar meó-cso- portnak már indul a repülőgépe hazafelé. Ha látta volna, mi mindent elkövettek a gomeli lakatosok, hogy ne maradjunk maccsban. Igazán éreztem: valóban bajban ismeri meg az ember az igaz barátot, — meséli Biri János, a HAFE nyíregyházi 2-es gyárának világot járt, alig 37 esztendős, jóvágású lakatosa, aki Nyíregyházán, a Kossuth Lajos Szakközépiskolában érettségizett és szerzett szakmunkásbizonyítványt.

— Helyünkbe hozták az apparátot. Különben csak túlórában tudtuk volna elvégezni a munkát és a magyar meós csoport lemarad a repülőgépről — fűzi hozzá.

A termék védjegye a márka. Mindkettőé viszont az értéket, a minőséget teremtő munkás. Ezek között van a Hajtóművek és Festőberendezések Gyára nagy kollektívájából a törzsgárdához tartozó három gomeli lakatos: Mályba István, Biri János és Furkó Sándor.

— Négy-ötéves kapcsolatunk van a gomeli kombájngyárral. Komplett festőberendezéseket gyártunk és szállítunk részükre, s a gomeli gyárban végezzük a szereléseket. — tájékoztat Kulcsár László, a gyár főmérnöke.

A három lakatos a gyár követe volt. Bíznak bennük itthon, szeretettel fogadják őket a szovjet gyárban.

— Ennek ezernyi jelét tar.-—* ••

összehasnni.„^aaziaitam. Van

___...«isi alapom, mert öt esztendeig

dolgoztam Mongóliában, megfordultam Csehszlovákiában, egy esztendőt melóztam az NDK-ban és élveztem a norvégok vendégszeretetét is. Belorussziában, Gomelben másfél évig éltem. Sokat mesélhetnék személyes élményeimről. Ami lenyűgözött: a gyár gigantikus mérete, nagyfokú gépesítettsége, az anyagmozgatás, a szerszámgépek színvonala, de legfőképpen az emberek sze- retete és közvetlensége. Lépten-nyomon tapasztalhattuk segítőkészségüket. Különösen, amikor az egyik berendezés hangszigetelését gyors segítségük révén sikerült csak megoldanunk. — magyarázza Biri János.

— Én voltam a legfiatalabb — említi Furkó Sándor — aki alig múlt 25 esztendős.

— Sok ismerőst, barátot szereztem az egy év alatt. Én jártam bevásárolni, már úgy ismertek a gyárhoz közeli üzletekben, hogy jön a kis magyar. Nem engedtek sorban állni. Előre engedtek a lányok, asszonyok. Tudták, hogy a gyárból ugrottam ki, s még ebédidő alatt vissza kell jutnom, hogy el ne késsek a műszakból.

— Legemlékezetesebb élményem talán az volt, amikor kinn járt a Rába ETO és autóbusszal elvittek bennünket Minszkbe. Igaz, nem győztünk, de ezt a gesztust nem felejtem el. — fűzi hozzá. —No és a nagy magyaros vacsorák! Biri Jani volt a főszakács. Ketten Mályba Pistával a keze alá dolgoztunk. Főztünk finom tyúklevest, meg töltött káposztát. így vártuk a gomeli lakatos barátainkat. Igazán jó estéket töltöttünk Gomelben. És jó érzés volt magyarnak lenni. Éreztem, becsülnek bennünket. Egy év alatt kerestem meg a Trabantomra valót. Hoztam színes tv-készüléket és rengeteg játékot a kislánvnm^ov w

soha nem . 6

__,.tiu el.

— Az első külföldi utam Gomel volt, Belorusszia második legnagyobb városa. Két ízben jártam a kombájngyárban. Először öt hónapig dolgoztam ott, később több mint egy évig — említi a 35 éves Mályba István, aki 17 esztendeje van a lakatos szakmában.

— Először csak a méreteken ámultam. Nem volt összehasonlítási alapom. A gyár akkora, hogy a Népstadion legalább háromszor beleférne. Van vagy fél óra, míg az ember a csarnok egyik végéből a másikba eljut. No és az a hatalmas tömeg műszakváltáskor! Akkor tudomásom szerint 26 ezer ember dolgozott ott. Ekkora embertömeget én csak stadionban láttam még. Oroszul csak annyit tudtam, amennyit az iskolában tanultam. De valahogy mindig sikerült megértetnem

magam. És annak örültem, hogy a melósok befogadtak. Különösen a családlátogatások az emlékezetesek. Viktoréknál többször megfordultunk. Feleségétől, Ludától tanultam meg a különböző orosz saláták készítését. Ezekből szívesen készítek itthon is a családnak, csak persze nem teszek bele kaprot, amit ők csaknem minden salátába használnak.

Mályba István őriz egy digitális órát. Egyik szovjet lakatos barátjától kapta ajándékba.

— Ébresztő, számkijelzős, ott van a tvkészüléken most is — mondja. — Persze én is adtam ajándékot.

Szó esik a keresetről.

— Nem jártunk rosszul. Itthon megkaptuk az átlagkeresetet, s a Szovjetunióban havonta 495 rubelt. Ebből csak az étkezésre költöttünk, s legalább 300 rubelt megtakaríthattam havonta. Ötünknek biztosítottak egy háromszoba összkomfortos lakást úgy, hogy még a konyhát is teljesen felszerelték mindennel. Ott főztük a hazaiakat. Igazán kifogástalan ellátásban részesültünk.

Két gomeli „kiruccanásának” eredménye: vásárolt egy nappali szobai garnitúrát 21 ezer forintért és saját lakásukat újjá varázsolta a megtakarított rubelekből.

— Én a szovjet emberek nyugalmát, magabiztosságát és optimizmusát csodáltam. Igazán jólesett, amikor indultunk haza, kikísértek bennünket az állomásra és egymást átölelve búcsúztunk...

Farkas Kálmán

Exportra készül a festőberendezés

Őriz egy digitálist

KM ÜNNEPI MELLÉKLET