Kelet-Magyarország, 1985. szeptember (42. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
*M HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. szeptember 28. Felgördül a függöny, e«S a színházi előadás. Megelevenedik a múlt, a jelen, a jövő. Feltárul az ember. Szembesül önmagával. A néző tapsol. Avagy nem tapsol, bosszankodik. Érthetően, a nézőt kevésbé izgatja, mi zajlik a kulisszák mögött, mi történik a színház hátországában, amíg egy- egy produkció színpadképessé érik. Hányán dolgoznak érte „láthatatlanul”, a dramaturg, a rendező, a díszlet- és jelmez- tervező, a hangok és fények mesterei, a színpad munkásai, de folytathatnánk a színházi szabóval, fodrásszal, a közönségszervezővel, pénztárossal. Megannyi szürke eminenciással, akiknek neve nem, vagy ritkán kerül a színlapokra... E színházi hátország egyik irányítója az ügyvezető igazgató, akinek éppúgy együtt kell élni az évaddal, a színházzal, mint a színésznek, rendezőnek. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház ügyvezető igazgatója dr. Orbán György egy éve dolgozik a színháznál. A múlt évadban jött Nyíregyházára Pécsről, ahol a négy dél-dunántúli megye képzőművészeti ügyvezető titkára volt. Jogász végzettsége ellenére a művészetek vonzásában él fiatal kora óta. Igaz, most sem idős, harmincöt éves. A színházhoz korábban annyi fűzte, hogy rendszeres látogatója volt a pécsin kívül a kaposvári színháznak, felesége pedig a pécsi Nemzeti Színház rendezőasszisztenseként dolgozott, mielőtt Nyíregyházára költöztek. Az Orbán házaspárnak két gyermeke van, most várják a harmadik születését. — Az elmúlt évadról “ ményt mondani, amit már én is átéltem — mondja az ügyvezető igazgató. — Jól átgondolt, igényes szakmai programok jellemezték az 1984—85-ös színházi évadot, amely szerintem egy kicsit fordulópontot is jelentett a színházunk életében. Rendkívül intenzív évadot tudhatunk magunk mögött. Néhány olyan produkciót mutatott be a társulat, amelyre egyaránt felfigyelt a szakmai közvélemény és a közönség. A „hátország” is tovább fejlődött, birtokba vehettük a színészházat, elkészültek a kiszolgáló épületek, megszépült jegyirodánk, ahol sok ember megfordul, kaptunk egy új Ikarusz buszt, ami főként a tájolást segíti. Az ügyvezető igazgató még szól a színház kellék- és jeimeztáráról, raktárépületéről, amely a város melletti Nagyszálláson van, 3 ahol már az egymillió forint értéket megha- haladó színházi tárgyi állomány gyűlt ösz- sze, amit jól használhatnak a különböző előadásoknál. Nem kell kölcsönözni, bérbe venni, mint sok, főként fővárosi színház kénytelen ezt tenni. Otthonosabbá válik a művésztársalgó, büfé is, ami igen fontos, hisz a színház különleges „üzem”, ahol a dolgozók többsége csaknem reggeltől estig van bent a falak között. Szigorú munkarend, feszes ritmus szerint megy a munka, s jólesik a karnyújtásnyira a büfében kapható ebéd, reggeli, uzsonna, üdítő ital. Száznegyvenkét alkalmazottja van a színháznak — ebből negyven a színész — ami megfelel egy jó átlag vidéki színház állományának. Nem kis színház a nyíregyházi, ez az előadásszámokban is kifejezésre jut többek között. Az elmúlt évadban 250 előadást tartott a társulat. Izgató kérdés viszont, mennyiben befolyásolja a produkciók „megjelentetését” a színház gazdasági helyzete, nem kell-e spórolni a díszletekkel, jelmezekkel, a látványt jelentő — de költséges eszközökkel — hisz gazdasági szempontból a színház maradvány és bevétel érdekeltséggel dolgozik. Ügy mondván, az egyik oldalon az az érdek, hogy maradjon pénz sok másra, hogy kevesebbet költsenek egy-egy darab „kiállítására. ..” Orbán György jfefXa“™: inkát, mondván, a produkciók kiválasztásánál, színpadra állításánál továbbra is elsőrangú szempont a mű legteljesebb kiszolgálása. Bár óvakodik az átlagoktól, mégis az érzékeltetés miatt megjegyzi, hogy egy-egy produkcióra általában 200 ezer forint körüli költséget terveznek, amiben nincs benne a színészek, tervezők bére. Ez a pénz díszletekre, kellékekre, a különféle eszközökre megy el. — Természetesen ez a költség sok mindentől függ, így a darabban szereplők számától, a kortól, amelyben játszódik. Ezenkívül az is befolyásolja a költségeket, hogyan dönt a művészeti tanács, korhű jelmezben játsszák a darabot, vagy sem, s egyáltalán milyen látványteremtő eszközöket igényel a rendezés, vagy hányszor kerül sor tájelőadásra és így tovább. Ezeken a megbeszéléseken, ahol a kérdések eldőlnek, csendes megfigyelőként vagyok jelen, közben az agyamban osztok, szorzók. De arról nem lehet szó, hogy pusztán pénzügyi szempontok miatt egy darabot hozzá méltatlan, szegényes külsővel állítsunk színpadra. A színház pénzügyi helyzete nem is kívánja ezt. Gondosan kell felhasználnunk a rendelkezésre álló összegeket ez igaz, de nem vagyunk szegények. .. A néző, érthető módon nem számolgat egy-egy darab megtekintésekor, mennyibe is került ez a színháznak, az élmény az egyetlen hiteles mérce. Ezért nem mindig az a sikeres darab, amely sokba kerül. KezdetA színház hátországában ben, amikor alig volt felhasználható anyaga, kelléke stb. a színháznak, egy-egy előadás jóval többe került, mint most. Ez érthető. Amivel olcsóbbá tehető a színházi „üzemelés”, az a saját műhely, saját szakembergárda, a jobb munkaszervezés, az épület állagának még gondosabb védelme, karbantartása. Az ügyvezetődéi, ütőerén tartva a kezét, mindenkor partner kíván lenni a művészeti vezetésnek. S ez Orbán György szerint így is van. Szinte óráról órára együtt él a darabbal, menet ikőzben is adódhatnak változások, melyek a gazdasági szakember munkáját igénylik. A színház éves költségvetése körülbelül 23 millió forint, amiből húszmillió az állami támogatás, hárommilliót a színháznak kell a bevételekből — színházbérietek, jegyeik árából kell előteremteni. Ez azért iís Zsigmond Színház kihasználtsága országosan a legjobbak között van, mégis adódnak előadások, amikor fél vagy negyed ház előtt zajlanak a produkciók, ami nem jó sem a színésznek, se a darabnak, se a közönségnek. Ilyenkor az az érzésünk, a színház nem érdekelt abban, hányán nézik az előadásokat, így is, úgy is megvan az anyagi támogatás... — Ez nincs így, ugyanis amint említettem, a színház maradvány- és bevételérdekeltségű. A húshoz a hárommilliót a bérletek, je- igytok 'árából toeil élőteremteni. Ez azérit is fontos, mert a bevételi terven felüli összeg 90 százaléka a színháznál marad. Nagyon is érdekünk, hogy minden előadás telt ház előtt menjen. Ezt a bérletezéssel érjük el elsősorban, ez ad anyagi biztonságot a színháznak. Ebben az évadban 35 bérletsorunk van, s az egy évadra szóló bérlet ára 198— 266 forint között van, ami az egyik legolcsóbb a hasonló színházak között. A gondunk az, hogy kevés az egyéni bérlettulajdonos, sok a közületi bérlet, ezért is foghíjas olykor a nézőtér. Nem azok kapják a vállalatok, intézmények által, vagy a kulturális alapokból vásárolt bérleteket, akik igazában érdeklődnek a színház iránt... Ez bizony valós Szfs hn0e™ országos, netán világjelenség. A színészeknek igen rossz érzés lehet félház előtt, vagy kiáltanák diáikok waittakénit jelenlévő közönsége előtt játszani, ami nem gyakori, de előfordul manapság is. Az állandó közönség kialakítása és megtartása céljából az ügyvezető igazgató elmondja, néhány a közönség érdekeit szolgáló lépést terveznek a közeljövőben. A jelenleginél több bérleti előadásnál szeretnék garantálni előre az előadások heti időpontját, hogy tervezhetővé tegyék a nézőknek a látogatásokat. Egyes szabad, nem bérleti előadásoknál pedig kedvezményes áron kínálják majd a jegyet a bérlet- tulajdonosoknak. Mindenképpen tovább szeretnék erősíteni a színház és a közönség kapcsolatát. Ősztől vasárnapi matinéelőadásokat kínálnak az úgynevezett „menő” darabokból, ahol szülő és gyermek együtt tölthet egy-egy kellemes órát a színházban. Az ügyvezető igazgató még más kulissza- tudnivalót is elmondott, amelyet helyhiány miatt nem áll módunkban továbbadni. Elmondott egy nyomasztó gondot, ami a színházi munka velejárója: A szigorú munkarend, az intenzív munka kevés lehetőséget ad, hogy az igényeik szerint több emberi kapcsolatot is kialakítsanak az itt élőkkel, a színház barátaival. Ez nem valamilyen művészeti, arisztokratikus elzárkózásból adódik, a feszes munka nem engedi. De mindent megadnak, hogy mégis jusson idő a városra, a megyére, mert minden színházi ember tudja— a direktortól a pénztárosig — a színház éltető eleme a közönség figyelme, érdeklődése, érzelmi támogatása. Ezért dolgoznak a kulisszák láthatatlan munkásai is ... Páll Géza A SZINKRONIZÁLÁS TÖRTÉNETE „Magyarul beszélő...11 Benyomjuk a tévékészülék gombját, elhelyezkedünk a karosszékben és belefeledkezünk a képernyőn pergő történetbe. Ülünk a moziban, elkezdődik a film vetítése... Mindkét esetben természetesnek tartjuk, hogy a kis és a nagy képmezőről magyarul szólnak hozzánk. Nem mindig volt így. „A filmművészet a hangosfilm megjelenésével elérte nagykorúságát, nemzetközisége viszont kérdésessé vált” — állítja dr. Kovács Géza, a TIT osztályvezetője A magyar szinkron a felszabadulás előtt című írásában. A film megszólalt, de szülőhazáján kívül másutt nemigen értették. Megkezdődött a feliratozás, csakhogy a harmincas években a legtöbb országban — nálunk is — nagy volt az analfabétizmus, az olvasni tudók zöme is csak néhány osztályt végzett. Nehezükre esett a szöveg böngészése. Nem mentek inkább moziba. A filmgyártók — és — kereskedők ebbe nem nyugodhattak bele. Megkezdődtek a szinkronkísérletek. Magyarországon 1932-ben. 1935-ben már három eltérő technikával működő műteremben. És folyta vita: kell-e a szinkron? A szinkronpártiak kisebbségben voltak, a mozisok nemigen akarták a többlet- költséget vállalni, inkább bezártak egy sor mozit. Aztán 1935-ben szinkrontörvényt hoztak, de ez inkább „trójai faló” volt, amelybe a kormány becsempészte azokat az eszközöket, amelyek megkönnyítették a filmszakma jobboldali kisajátításának lehetőségeit. A szinkronizálást átmenetnek tekintették addig, amíg a „belföldi magyar filmgyártás a mozgófénykép- üzemek filmszükségletét biztosítani tudja.’’ A felszabadulás után a szinkronizálás helyzete is megváltozott. A munkát a MAFILM műtermeiben 1948- ban kezdték meg, jóformán tapasztalatok nélkül. Újhelyi József, a Pannónia Filmstúdió nyugalmazott vállalatvezetője így emlékezik: „A szövegírás volt a legkényesebb rész. Ez úgy történt, hogy megszámolták az eredeti film szövegében a szótagokat, a szavakból kiírták a magánhangzókat, majd igyekeztek ugyanolyan szótagszámú magyar szót találni, amelyben azonos magánhangzók voltak... A szöveghűség gyenge lábon állt. Hogy tartalom és mondanivaló szempontjából hű legyen az eredetihez, de ugyanakkor játszható, irodalmi szempontból is kifogástalan legyen, ne csak a színész szájmozgását, hanem gesztusait is vegye figyelembe, hogy pontos és kifogástalan műfordítás legyen, ilyen kívánság fel sem merült.” 1948-ban összesen három filmet szinkronizáltak. 1949- ben megalakult a filmgyár szinkron főosztálya, abban az évben 12, a következőben 19 magyarul beszélő film készült el. A szakma és a kritika vitával, a nézők hálásan fogadták Sokan azt hitték, hogy a szereplők eredetileg is magyarul beszélnek. Az első magyarra szinkronizált filmek szovjet alkotások voltak. Az első nyugati film, amelyeit szinkronizáltak, 1951-ben a Botrány Clochmerle-ben. Megalakulása után 1951- ben a Pannónia Filmstúdió vette át a szinkronizálási munkát, majd a Magyar Szinkron Állami Vállalat, a mai Szinkronfilm Stúdió. Egy-egy évben 24—35 filmet szinkronizáltak. 1954-ben az új szinkron- stúdió a Vöröshadsereg útján felépült, elkészült az Egy nyáron át táncolt, az Egymillió fontos bankjegy, az Othello, a Félelem bére. Az ellenforradalom utáni lassú újrakezdést megint sikerek követték, az 1961-ben elkészült filmek között volt a Szállnak a darvak, a Csendes Don és mások, egyre magasabb színvonalon. Javultak a technikai feltételek, gyakorlottabbak lettek a munkatársak. 1963-ban és utána gyorsan növekedett a filmek szánnal. A vissza- és áttekintés után a mostani helyzetről kérdeztük Németh András stúdió- vezetőt. Elmondta, hogy van olyan ország, ahol 1-2 hang mondja el az egész szöveget. Van, ahol úgynevezett kvázi- szinkront alkalmaznak, vagyis 5-6 nagy hangterjedelmű színész szinkronizálja az ösz- szes szereplőt. — Nálunk egészen más a szinkron elmélete és gyakorlata. Mi a szinkront nemcsak szövegében, hanem játékában, hangi világában is műfordításnak tartjuk — mondotta. — Az eredeti szöveget tiszteljük, de változtatásra is szükség van olykor. Hallani olyan véleményeket, hogy a magyar szinkron sokszor jobb az eredetinél. Ha ez így van, az az alkotók nagy rutinjának köszönhető. A stúdiónak jónéhány éve saját színészstábja van, amely jelenleg 13 tagú. A cél, aminek egyre jobban megfelelnek, hogy valóban tehetséges, rutinos szinkronszínészek legyenek. Mellettük számos neves művészünk vállal szívesen szinkronfeladatokat, némelyikük neve már összeforrt a megszólaltatott színésszel. A technika fejlődése, az igények növekedése természetesen állandó újabb feladatok elé állítja a stúdiót. Legújabban a videotechnika, amelynek megvalósítása a Szinkronfilm Stúdió, a televízió és más érdekeltek közös feladata. Hogyan látja a stúdióvezető munkájuk jövőjét? — Amíg nyelvi kultúránk lényegesen meg nem változik, szinkronra szükség van — vallja. Hozzátehetjük: eszerint a szinkronizáláson dolgozóknak, rendezőknek, szövegíródramaturgoknak, technikusoknak és színészeknek még hosszú ideig lesz munkájuk. Erdős Márta Babits Mihály: Aki a kékes égbe néz (BP. 1985. MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ, 133 L.) Általános a vélemény: a legutóbbi könyvhét tartamában rövidebb, kínálatában szerényebb, az élő irodalmat előnyben részesítőbb volt a korábbiaknál. Ha nem is dúskálhattunk a megszokott mértékben a kiadványok számában, azért aki keresett, talált is magának egyéni ízlésének megfelelő olvasmányt. Nagy siker volt a Múzsák Közművelődési Kiadó „Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon a 70-es években" című könyve, a Gondolat Kiadó magyar népi biblikus történeteket tartalmazó „Parasztbib- liá"-ja és így tovább. Érdeklődéssel vártuk a Magvető Könyvkiadó sorozatainak újabb köteteit: Supka Géza „1848—1849”-ét, Frank Tibor „Marx és Kossuth ”-ját is. Nem kevésbé Tóth Eszter „Családi emlékek Tóth Árpádról” című memoárját. Szolid eleganciájával sokak tekintetét vonzotta a Helikon Kiadó Labirintus néven most indított könyvsorozatának első három megjelent kötete is. Az irodalmi csemegét, sok tekintetben a kivételt szolgáltatta a Magvető Kiadó ezúttal ismertetett Babits-könyve. Évfordulócentrikus kiadói politikánk nem remélt meglepetése a Gál István és Melczer Tibor közlései révén részben ugyan már ismert, de a kötetekből mind ez ideig kimaradt versek és töredékek zömét tartalmazó „Aki a kékes égbe néz” című Ba- bits-mű. A Melczer Tibor válogatásában és szöveggondozásában közzétett, a Széchenyi Könyvtár, valamint az Akadémia Kézirattárának jórészt Babits eredeti kézírásos szövegein alapuló alkotások négy évtized költői termésének egyfajta keresztmetszetét adják. A kötet lapjai Babits sokoldalú és ellentmondásos művészetének tanúi. „.. .a népies, a szocialista, olykor már-már forradalmi hangvétellel kísérletező” s az azzal szakító lírikust egyaránt reprezentálják. De felvillantják „.. .a vallási kételyeit megfogalmazó, a filozófiai magyarázatok felé forduló, a magányába elzárkózó, elvágyódó” költő arcát, az ismert „.. .nagy művekre rímelő, azok témáját és gondolatait próbálgató hiteles és érzékletes" alkotások fogalmazvány-variánsait is. Egészében — ha nyilván meg /nem iis vál.toztaitjéik — tovább árnyalják a Babitsról eddig alkotott képünket. Jelen, Babits halála óta minden részletében megváltozott társadalmunkban, halvány reménysugarakkal együtt is feszültséggel terhes korunkban ébren tartják és hirdetik a népe sorsáért felelősséggel viseltetett-művész humanizmusának időszerűségét. Tidrenczel Sándor
