Kelet-Magyarország, 1985. szeptember (42. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-07 / 210. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. szeptember 7 E ncsencs a kora őszi napfényben leg­szebb arcát mu­tatja az érkező­nek. Szép új há­zak, takaros por­ták és mindenütt rengeteg virág! A fehér liliom hódí­tó illata, az őszirózsák ra­gyogó színpompája nem en­gedi a tekintetet. A há­zak előtt frissen felsepert járdák. Kora reggel már kihajtották az állatokat, s itt még minden gazda kö­telességének érzi, hogy utá­nuk rendbe tegye portája környékét. A házak előtti kis pado­kon ilyenkor csak egy-két fekete kendős öregasszony üldögél. Megbámulják az idegent, s nagyokat hallgat­va nézelődnek tovább. Ar­cukon egy egész élet gond­jainak nyoma. Kezüket kö­tényükbe ejtik, s vastag, elgyötört ujjaik immár erőtlenül is a dolgos min­dennapokat, a hajnali ara­tások, éjszakába nyúló mo­sások emlékét idézik. Van min elmerengeniük... A főutcán embert csak ott látni, ahol pelenkák hó­fehérjét lengeti a szél. A pici a fa alatt a szabad le­vegőn hűsöl, anyja tesz- vesz a ház körül. Férfiem­bert alig látni. Nagy élet csak a tsz majorjában van. A reggeli etetés után jut idő egy cigarettára, egy kis férfiteref erére. A Virágzó Tsz főkönyve­lője, Nagy Bertalan sze­rint: „fogy a tagság ren­desen”. A négyszáz tagnak fele nyugdíjas, járadékos. Pedig manapság már a „kö­zös” sem a régi! Egész év­ben munkacsúcs van, s itt még melléküzemágra sincs lehetőség. Nyolcvan em­bert bármikor felvenné­nek, csakhogy egy sem ko­pog az ajtón! S hogy miért kevés a tag? A környező üzemek felszippantják az aktív munkaerőt. A bélteki GANZ, a bátori cipőgyár gyakran csábítóbb, mint az encsencsi Virágzó. Lassan búcsút mondhatnak a do­hánynak és meggynek, mert a sok kézi munkát igénylő növénytermesztés­ből elfogynak az asszonyok. Így aztán olyan növények­re kell áttérniük, melyek­nek gondját rá lehet bízni a gépekre. Szép csendesen megva­gyunk magunknak — — mondja a főkönyvelő, s hangjában nem kis adag szomorúság lapul. Pedig mai eredményeikre nyu­godtan lehetnek büszkék. A tisztesség azt kívánja, hogy az előző elnök, Mester Fe­renc nevét se hagyjuk ki az eredmények felsorolá­sakor, hiszen életének kö­zel negyedszázadát töltötte az elnöki székben, s nyug­díjasként sem vonult ki a közéletből. Eredményt felmutatni pedig soha nem volt köny- nyű dolog. Az itteni föld átlagos aranykorona-értéke 6,26, az országban a legala­csonyabb ! „A község határa 5540 hold, ebből 4363 szántó, 321 legelő, 743 erdő, 74 rét, 1 szőlő, 1 nádas, 137 haszna­vehetetlen” — olvashatjuk az 1931-ben kiadott Ma­gyar Városok Monográfiá­jában. Ha valaki végigsétál a főutcán, az egykori kulák soron, számba veheti a fa­lu összes nevezetességét. Itt van a posta, a tanács­háza — itt van a takarék- szövetkezet is. Délidőben csak a két alkalmazottat találjuk az apró épületben. Az encsencsiek 20 millió forintot takarítottak meg. Ennyit tart számon csak ez a hivatal. S vihetik még a pénzt a postára, meg Bá­torba is. A főutca legújabb épüle­te az iskola. Üj szárnya ez év szeptemberétől ad ott­hont a gyermekeknek. Tréfán Jánosné igazgató mégsem elégedett. Mint mondja, hiába az új épület, még mindig nincs lehető­ség az egy műszakos taní­tásra, s hiányzik a tornate­rem is. Épül ugyan, de a tempó nem nyűgöz le sen­kit. Tavaly alapozták, idén falazták. Június óta nincs mozgás az építkezésen. A legnagyobb gond mégis egy szomorú elsőség. Nyír­bátor vonzáskörzetében itt dolgozik a legtöbb képesí­tés nélküli pedagógus. A 385 általános iskolás kö­zött 38 nyolcadikos, 50 el­sős van. Utóbbiaknak rend­szerint fele cigány. Az iskola fehér falain szikrázik a nap. A legtöbb ház tetején tv-antenna, az udvarokon garázs, s ahol MZ is áll, biztosra vehet­jük: húsz év körüli legény is lakik a portán. A főut­cán két öreg ház néz far­kasszemet egymással. Vala­mikor jómódú családok otthona volt. Mostanra el­csendesedtek a porták, az udvarokat benőtte a fű, csak az évelő liliom hbz makacsul minden tavasszal virágot. A faluban 3 szalmatetős ház van. Az egyikben a 88 éves Kovács János lakik. Hátán permetező, ez évben utoljára még meglocsolja a szőlőt. A puhuló fürtökön kékes pöttyöket hagy a szer. A házigazda kedvesen invitál a hűvös szobába. Tiszta surcot köt maga elé. — Egyedül élek, három éve hagyott itt végleg az asszony, öt gyermeket ne­veltünk fel, 63 évig éltünk együtt békességben. Most rossz egyedül. Ha felkelek, magam vagyok, nincs aki­nek elmondjam, mit ál­modtam. Csak elnézem a mai fiatalokat, jómódjuk­ban válnak, higgyék el nekem. Mert itt most na­gyon jó világ van. Jó lett volna, ha hamarabb kez­dődik, hogy még jutott volna belőle nekünk is! — Én a 18. születésnapo­mat is a katonaságnál ün­nepeltem. Huszár voltam akkor. Sose felejtem, adtak egy kulacs rumot — ennyi volt a segítség, abból me­rítettük a bátorságot. 1918. október 23-án jöttem haza. Megjártam Rómát, voltam a Piavénái, s Tirolban is katonaként gyönyörköd­tem. A II. világháborúban 900 napot húztam le. Kovács János 65 éve él Encsencsen. Szülőfaluja Szaniszló, de ma már csak ritkán látogatja. A 30-as években kilenc esztendeig volt a falu kép­viselő testületének tagja. 1945-ben ott volt a föld­művesszövetkezet megala-' kulásánál, s csak ez évben mondta azt, most már elég volt, legyen helyette fiata­labb. Jubileumi emlékpla­kett, s egy boríték volt a köszönet. Igaz — mint mondja, — Bélieken, a szö­vetkezeti irodában még most is kint van a képe, meg a neve az alapító tagok között. A dokumentumok szerint Encsencs 1944. október 29- én szabadult fel. János bá­csi szerint azóta nagyot fordult a világ. — 1952—53-ban jöttek először a faluba agitálni, hogy adjuk be a földet. Mi nem nagyon akartuk, de azt mondták, könnyebb lesz az élet, mert gépek lesznek. — Egyszer 56 körül az­tán majdnem felbomlott, de akkor megalakítottuk a szakszövetkezetei. Nagyon sokat kellett dolgozni, hogy valamink legyen. Én a föld­osztáskor egy barázdát se kaptam, képzelje, azt mondták azért, mert elle­ne harcoltam a demok­ráciának azzal, hogy kato­na voltam. Hát ilyen dol­gok is megtörténtek! — Tanulni csak az ipa­rosok gyermekei tudtak akkor a faluban. A ma­gamfajtának azt mondták, elég ha annyi esze van, hogy ne dugja mind a két lábát egy csizmába! Most már könnyű az élet. Jára­dékos vagyok. 1973-ban kaptam először nyugdíjat, 260 forintot. Most 1900 fo­rintot kapok. Az öreg ház előtt körül­kerítve, körülseperve kút áll. János bácsi gondozza immár 45 éve. Sok ember • jár ide, s míg megtelnek a kannák, van idő megbe­szélni a világ dolgait. A falu lakosainak szá­ma évek óta nem növekszik, nem csökken. A „szinten- tartás” a cigánylakosság­nak köszönhető. A község lakóinak száma 2031, kö­zöttük 1081 a munkaképes korú, s 346 az idős, 60 éven felüli. A választások óta a 26 éves Kóródi András a he­lyi tanács elnöke. Gondjai bőven vannak. Sok az in­gázó, s újabb munkalehe­tőség teremtésére a későb­biekben sem igen lesz mód. Baj van a közvilágítással, bőven lehet javítani az út­hálózat és a vízmű helyze­tén is. Gondoskodni kell az öregekről, s a szolgáltatás javítása is égetően fontos. A tanácselnök optimista: reméli, a nagyobb önálló­sággal újra éled a falu. La­kói saját sorsukat veszik kézbe, s maguk irányítják, formálják majd életüket. Délben kicsit megélénkül az élet. Magányos öregek ételhordóval indulnak az óvoda felé, s lábasokba ke­rül az aznapi menü. Asszo­nyok bicikliznek haza a munkából, hogy megetessék a jószágot, friss vizet önt­senek kacsának, libának. A virágok tikkadtan sóvárog­nak víz után, de csak este „kapnak”, mikor ismét együtt a család, és jut idő a vacsorafőzésre, meg lo­csolásra is. A konyhák fe­lől finom illat száll, s las­san a házak ablakaiból a televízió kékje is kivilág­lik. Kovács Éva Barangolások Encsencs, Őszi napfényben r Az encsencsi főutcán. (Császár Csaba felvétele) KM o

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom