Kelet-Magyarország, 1985. szeptember (42. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. szeptember 28. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Kismamák magányossága liHHPmWWfMHWlW i1 ni Hu1 11 j 'WBBWBHBmHlHBIIl JMBBWMIII1 1 1 i 'WBBBMBBHIBMBHWi Sokan talán irigylik őket. Nincs más dolguk, mint a gyereket ellátni. Nem kell időre munkába sietni, fáradtan hazatérni és otthon elvégezni mindent. Nagyjából azokat, amelyeket a gyermekgondozási szabadság alatt is el kell végezni a dolgozó kismamának. Mások áldozatnak, mártírnak tartják őket, akik legszebb éveiket otthon töltik, kiesnek a szakmájukból, emiatt a dolgozó kolléganők, kollégák jócskán lekörözik őket. S amikor újra munkába állnak, olykor idegenként forognak a munkahelyükön, talán soha nem tudják utolérni korábbi önmagukat. Otthon pedig minden teher rájuk vár, hisz „egész nap otthon vannak...” Sok boldog kismamával találkozhat az ember, de természetesen azzal a 25—30 ezer kismamával, akik megyénkben megközelítően ennyien szakmájukat gyermekneveléssel váltották fel, róluk nem lehet teljes képünk. Hány a boldog, hány a boldogtalan ... Egy alkalommal a népfront megyei bizottságán arról beszélgettünk a kismamaszakértővel, T. Lászlónéval, hogyan lehetne e sokszínű mozgalom eszközeivel is legalább néhány lépést tenni a kismamákért, hogy ne felejtsék el őket munkahelyükön, ne szakadjanak el a munkahelyi közösségtől, ne kerüljenek szakmailag holtvágányra ... . A tüzetes tájékozódás ugyanis ezekre a kritikus tennivalókra hívta fel a figyelmet. Több tucat kismamaklub alakult a megyében, ahol az anyák összejöhetnek volt munkatársaikkal, bepillanthatnak a vállalat, üzem, intézmény jelenlegi életébe, egyfajta szakmai fogódzót is kapnak. Számosán a gyermekgondozási szabadság alatt pótolják hiányzó iskolai végzettségüket, szakmai tanfolyamokat látogatnak, idegen nyelvet tanulnak. — De ez a kevesebb — óvtak az illúzióktól a kismamák helyzetét röntgenező társadalmi bizottság tagjai. Ha egy kismama tisztességgel, gondossággal látja el nap, mint nap vállalt anyai hivatását, emellett mint feleség is helytáll, főz, mos takarít és így tovább, szinte csodákra van szükség, hogy másra is teljen az idejéből. Arról nem is beszélve, ha netán — és ilyen is jócskán akad — idős szülőkről, nagyszülőkről is gondoskodni kell, s velük közös háztartásban él a család. ★ Beszéltem az egyik orvosnővel, aki már a harmadik gyermekével tölti folyamatosan a gyermekgondozási szabadságát, s azóta legfeljebb mint beteg, vagy gyermekeinek szüleje járt orvosi rendelőben, kórházban. Elmondta, már-már a neurózis határáig jutott, mert két alkalommal is úgy volt, hogy „felmondja” a gyest, visszamegy dolgozni, de az utolsó pillanatokban elszállt a bátorsága. Leblokkolt, fél, hogy a lassan kilencéves kiesés után annyit sem tud majd, mint egy jobb nővérke, asszisztensnő. De aligha kell csak a „frekventált”, gyorsan fejlődő szakmákra, csak az értelmiségi munkakörökre szűkíteni e konfliktus forrást. Bizonyos, hogy a kutató, a tanár, a mérnök, a közgazdász, a jogász, a gyógyszerész, az orvos, a művész nagyobb válaszút előtt áll a szakmai továbbjutását, presztízsét tekintve, mint egy betanított munkás, vagy szakmunkás. De egyáltalán nem biztos, hogy az egyes esetekben nem éri nagyobb, vagy ugyanolyan megrázkódtatás a szakmunkást, betanított munkást, a tisztviselőt és még sorolhatnánk tovább, mint az értelmiségi kismamát. ★ — Olykor a gyesről visszajött kismamát „labdának” nézi némelyik munkahelyi vezető, akit bárhová be lehet állítani és még örül is, hogy visszajött dolgozni. Az újra munkára jelentkező kismamáknak nem mindig örülnek, mert a helyüket érthető módon, az évek során be kellett tölteni. A kismama viszont ugyanazt, vagy hasonlót szeretne csinálni továbbra is, mert ahhoz ért, s ahhoz van joga... A panasz nem egyedi. Számos újra dolgozó kismama érzi magát egyfajta légüres térben, amikor évek múlva ismét munkába áll. Az ismerős munkatársak egy része kicserélődött, a munkakörülmények sokszor eltérnek a megszokottól, nincs meg az akusztikája, biztonságot, nyugalmat adó légköre az egésznek, amire a visszatérő kismama joggal számol. S következnek a sorozatos kudarcok, melyek nem egyszer végződnek azzal, hogy a kismama újra „visszamenekül” a gyeshez — ha még teheti — vagy más munkahelyet keres magának. ★ De ennek az alapjában jó intézménynek, amely lehetővé teszi, hogy a kismama — most már többféle lehetőség, gyermekgondozási juttatás között válogatva — az anyaságot válassza — léteznek ilyen oldalai is. Ezekről, nemhogy hallgatni, hanem beszélni kell. Nem törvény- szerűek ugyanis azok a konfliktusok, amelyekről az imént említést tettünk. Az igazában jó munkahelyi vezetés és légkör egyik jellemzője az is, hogy nem „írják le” a kismamákat, nemcsak évente egy alkalommal „törődnek” velük, amikor meghívják fehér asztal mellé egy szendvicsre, üdítőre, hanem továbbra is számolnak velük, mint kiképzett, kipróbált szakemberekre, munkatársakra. Társadalmi és egyéni szempontból egyáltalán nem mellékes, hogyan hasznosul az a sok szakértelem, tapasztalat, kezdeményező erő, amely az időszakosan gyermekgondozási szabadságukat töltő kismamákban rejlik. Talán szunnyad, de semmi esetre sem szabad hagyni, hogy kialudjon. Létezik viszont egy olyan természetű veszély is, olyan magányosság, amelyre nem lehet intézményesen vi- i gyázni, ez pedig a kis- j mamák családon belüli magányossága. Az egyik vá- 1 lóperi keresetben olvastuk, a felperes bizalmából, amelynek lényege: a férje egyre több jogot formált arra, hogy kimaradozzon, semmivel ne törődjön otthon, mert a feleségének egyéb dolga sincs, mint a család, az otthon. Az érzelmi szálak nem állták ki a próbát, s amikor a feleség a barátnőivel össze-ösz- szejött beszélgetésre, a férjből elemi erővel tört fel a féltékenység. Külömösien, amikor a feleség rájött, hogy az otthoni élet kialakított benne egy önmagával szembeni igénytelenséget, ápolat- lanságot, s vett magának néhány szép ruhát és el-eljárt a fodrászhoz, kozmetikushoz is. Válás lett belőle. De tudunk olyan kismamáról is, aki rákapott az italra és ezért romlott meg a családi élete... ★ Mi köze ehhez a gyermek- gondozási szabadságnak? Ha nem elég erősek a szálak, előbb-utóbb bekövetkezik a szakítás, a válás? Való igaz, a gyes inkább a keretet adja ezekhez, semmint okozója lenne a konfliktusoknak. Ugyanez vonatkozik talán azokra az esetekre is, amikor a kismama a magányosság elől a másik férfihez menekül. Vagy a véletlen hozza így. Ehhez nem kell feltétlenül elhanyagolnia vállalt kötelességét, a gyermek nevelését, az otthon rendben- tartását, nem is biztos, hegy eredendően hűtlen természettel kellett, hogy megáldja a természet. Ezt nem a felmentés mondatja velünk, hanem a valóság bonyolultsága sejteti, mielőtt ítélkeznénk, nem árt mélyebben megismerkedni a tényekkel. De éppen ez a nehéz. A környezet legtöbbször már a kész helyzetet, a végeredményt látja. Az előzményekbe, az okokba nem láthat bele ... ★ Amíg e sorokat írom, kopognak, egy fiatal nő hoz néhány papírlapot, rajta „versek”. Megkérdezem, mikor kezdődött ez a „betegsége”, így viccesen. Évek óta gyesen van, igen fiatalon ment férjhez, igaz, már diák korában is próbálkozott versírással, de mióta olyan sokat van egyedül, ez az egyetlen vigasza. A gyerekeken kívül. Ügy érzi ugyanis, Hogy a férje eltávolodott tőle. A versírás miatt is többször összevesztek, mert a férje szerint az nem hoz hasznot, akkor meg minek tölti vele az időt. — Én azért csak behoztam, nézzék meg, nem muszáj válaszolni se rá, tudom sok a dolguk, erre jártam és gondoltam, megmutatom. Én igazában magamnak írom, megnyugtat, kikapcsol. Ilyenkor úgy érzem, ez lehet a boldogság ... A kismamák magányossága így kiragadva talán erő- szakoltnak tűnik. Nem élő, nem igaz így, hisz a magányosság nem köthető formákhoz, életrendekhez, bárhol előfordulhat, ha nincs ami tartalmat, célt adjon a mindennapoknak, ha kopnak az érzelmi szálak, tartalékok. Ha kevés valakiben a boldogságigény, vagy annak akarása. Mégis érdemes figyelmet fordítani közösségnek és egyénnek e sajátos terepen kifejlődhető, a személyiséget torzító, belső feszültségeket élesztő veszélyforrásra. Recept nélkül, egyéni terápiával. Páll Géza Földrengés Szatmárban 1829-1834 között „Két percenetig tartó tünemény11 Történetírásunk és irodalomtörténetünk is számon itartja Szatmár megye politikai életéből a címben megidézett öt—hat esztendőt. 1829-ben tisztújítás volt Szatmár megyében. Politikai rengés, mert a régi svádájú politikusok mellé olyan ifjak választattak vagy neveztettek ki a megyei tisztikarba, mint Kölcsey Ferenc és Kende Zsig- mond. Rövid ideig aktivizálta magát a megyei közéletben gróf Károlyi György is, aki gyakran látogatott ekkoriban Nagykárolyba barátjával, Wesselényi Miklóssal. Puskaporszagú világ Itt élt — Szatmárcse- kén — ekkor Magyarország egyik lángelméje, Kölcsey Ferenc, aki 1829- ben lett a vármegye aljegyzője. Innen ívelt a pályája Kölcseynek az országgyűlési követségig, és 1834 decemberében tört derékba követi karrierje, amikor elveivel összeférhetetlen utasítás mellett kellett volna voksolnia: Kölcsey inkább lemondott. Legendás öt—hat esztendő volt ez a magyar irodalomban és a magyar történelemben. Szatmár megye életében más okon is említésre méltó. A kortársakat: nemeseket és jobbágyokat, zselléreket és szabadosokat, szegényeket és gazdagokat, kálvinistákat és katolikusokat, liberálisokat és ikomzerviaitívokat, uraikat és szegényekéit, be- tyiáirotkat ás foisztattalkat, embert 'ás óülartat egyformáin rettegésben tartatta a földrengés. Az idézett öt— hat év során többször megrendült a föld: lakásokat, kastélyokat, viskókat és templomokat Toppantott össze, víz tört föl a földből, gőzfelhő sister- gett és puskapor szagú volt az egész világ: robbanásra váró. Szóljon azonban helyettem a korabeli Szatmár megye aljegyzőjének, Szerdahelyi Pálnak az emlékeztetőül szánt naplóbejegyzése. 1834 decemberében, akkor tájban, amikor Kölcséy és Wesselényi vállvetve küzdöttek a jobbágyok önkéntes örökváltságát lehetővé tevő utasításért, a megye aljegyzője 3995/ 1834. szám alatt a következő sorokat jegyezte Szatmár megye közgyűlési naplókönyvébe: Fertály kilencre érkezett „Felejthetetlen e megyének minden lakosi előtt a múló 1829-ik esztendőnek július 1-ső reggele, midőn négy és fél óra között, az ez előtt csak históriákból esmére- tes, borzasztó földrengés nagyobb részét népünknek lelki nyugalmat adó hajnali szenderedéséből riasztván fel, valósan éreztető velek azt, mit képzelettel is felfogni képesek alig valónak. Ezen két percenetig tartó tünemény már ekkor több épületeknek kéményeit megsza- kasztván, alig hagyd nyugodva gondolkozni jövendő sorsán az elrémül- teket, midőn egy öt percenetig tartó, s kegyetlen zúgással még azon nap estvéjén három fertály kilencre érkezett újabb rendülés már megfoszta minden lakost a félelmet talán oszlatni ígérő csendes álom reményétől. Ez már oly mértékben jelent meg, hogy e megyének több-több helységeiben, mint Nagykárolyban, Do- mahidán, Petriben, Kap- lonyban, Porteleken, Kört- vélyesen, Részegén, Ve- zenden kémények hullottak le. Irinyben, Dengele- gen és Endréden pedig házak falai nyíltak meg és düledeztek le, sőt templomok és tornyok boltozati szakadoztak és részint hullottak alá. Már ekkor a megrémült föld népe bódultán szaladgálva csoportozott össz- ve utcákon és mezőkön ezen utóbbi helységek-, ben. A fájdalmas és nyugtalanító érzéseknek egymás keblébe lehető kiöntésében képzelvén az el- sűlyedéstől féltett valójának könnyebbülését, mert nevezetesen Endréd, Dengele g és Iriny Ér melletti helységeinknek határán már akkor is kisebb- nagyobb garmadákba tornyoztak fel a megrepedezett föld ha- sadékain a vizek és a hamu színű, puskapor szaghoz hasonló bűzű homok. Darab ideig, csak egy nap sem telhetvén el, melyen a nevezett utóbbi helységeinkben több ízbeli rövid percekig tartó föld-meg- rázkódások ne történtek volna, ugyanott fele- kezetet nem ösmérve, a katolikus, görög katolikus, református, sőt zsidó nép is egymást, mint embert tekintve, jajjal elegyített siránkozó hangon fel és alá csoportozva, leeresztett térdeken bocsátották fel mindenhatójukhoz szívek tnélyéböl eredeti fohászaikat. Azonban már szinte oszla a félelem, vagyis inkább szokatá magához az erősebb lelkeket. Az ugyancsak 1829- ik esztendő augusztus 4- én reggeli két és öt órakor négy percig, majd 1830- ban július 1-ső estvéjén tizedfél órakor két percig, és ugyan azon esztendő augusztus 20-án estvéli 10 óra után egy percig, 26- án estve 9 órakor és 27- én reggel 3 órakor egy- egy percig; — 1831-ben december 15-én estve öt órakor egy mozgásból álló; — 1832. július 15-én estve 7 órakor két percig, 16-án reggel öt órakor egy rázásból álló, szeptember 20-án délután 4 órakor két percig, a megyében itt-ott kisebb-na- gyobb mértékben érezhető — sőt 1833-ban már szinte egész esztendőben nem is tapasztalt földrengés —, midőn mint az egyszeri küzdésben lett kifáradás utáni megpihe- néssel újabb erőt nyert bajnok, kettöztetett erőben jelent meg, előre még a legbátrabbakat is elrémítő mormolással Kelet- Délről Nyugot-Északnak tartva, folyó esztendőnek október 15-ike reggelén 8-ad fél óra után tíz per- cenetekig tartó kegyetlen rázkódásában. Szerencsés volt, ki azt talán rengő utazásában nem érezhette, de szerencsétlen, ki annak a legerősebb lelket is leverő habzásait állva, ülve, futva, avagy fekve kiáltani kénytelen volt. S ismét az Ér és Láp közti helységei körében dü- hösködvén leginkább megyénknek. Már ekkor szinte tökéletesén hitték az ottani lakosok rögtöni elsüllyedéseket, mert patak módjára folyt a száraz tavaszon és nyáron kiaszott földnek megnyílt gyomrából, még az épületek közt is fel felfakadozó és szökdösö vízözön, úgy, hogy lábszár középig jártak a lovak a dengele- gi, irinyi, endrédi határokon vízbe ott, hol egy kanál víz'ért az előtt napokig tartó ásásokat kellett vala tenni. Kőépületek dűltek öszve A mezei kutak megteltek hamu színű, puskapor szagú homokkal Endréd és Dengeleg határain; és úton útfélen 10—20—30 lábnyi ilyes hamu garmadák tornyoztak fel a megnyílt föld üregeiből. Petri, Iriny, Dengeleg, Endréd, Csomaköz, Bere, Szanisz- lóó, Fény, Csanálos, Kört- vélyes, Vezend, Portelek, Reszepe, Kaplony, Kál- mánd, Börvely helységez inkben és Nagykároly mezővárosunkban számtalan kőépületek dűltek öszve, és lettek semmivé. Templomok, tornyok harangokkal együtt zuhogva törtek össze, és hullottak alá e siralmas napon úgy, hogy igazságos törvényeink kiszolgáltatása végett tartani szokott gyűléseink alkalmával béfogadó vármegyeházánk tereméhez és főispányunk szállásához sem járulhatunk. A magányosok közül pedig sokan, kik fényesen világító ablakaikból nézhetvén ki a szabadba, örömtelve érezhették megelégedéseket, most a bekö- zelgetett derek és fagyok építhetéseket megakadályozván, zakotált paraszt kalyibában képtelenek ki- állani a télnek viszontagságait, — de bár ott pihenhetnének nyugalommal !!! Ami már tőlök annyira eltávozott, az az- olta is október 16-án délután 3 órakor, estve 9 órakor #gy-egy percig, 26, 27, és 28-án leginkább reggeli öt óra tájban; — november 12-én délután négy óra előtt két percig, december 16-án este nyolc órakor észrevehetöleg több helységekben: — a nevezett Ér melletti Iriny, Dengeleg és Endréd helységekben pedig szinte minden napon tapasztalható föld megrázkódások miatt, hogy vannak, kik nem reménylhetve kétségbe ejtő ijedelmektől lehető szabadulásokat, őseik után kezek közt mind eddig megtarthatott lakhelyeiket vagy eladni, vagy onnan legalább elköltözni készek lennének. — Leírhatatlan szinte a kár, mely ezen esztendő október 15-én számtalan századok lefolyásai alatt is megyénkben soha többé nem történt földrengések által okoztatott úgy, hogy megyei végzés következésében építő és kőmíves mesterek által lelkiismé- retesen tétetett becsű szerént, a felül legközelebb előszámlált 16 helységeinkben, és Nagykároly mezővárosunkban — csak épületeinkben is — adózóink részéről összesen 78 240 — eklézsiáink részéről 118 525 — az ura- ságok részéről 77 656 forintokra, ezüst pénzben felrúgnak. — Lelki erőbeli veszteségünk pedig számíthatatlan értékűek !!! ” Szatmár megye nemesi közgyűlésének jegyzőkönyvéből az 1829-1834- es földrengés emlékét megörökítő 3995/1834. sz. bejegyzést közli: Takács Péter
