Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-03 / 181. szám
M HÉTVÉGI MELLÉKLET — fl diplomáciai protokoll szabályai szeriint így illik bemutatni: Jerzy .Zielinski, a Lengyel Népköztársaság budapesti rendkívüli és meghatalmazott nagykövete. — Kérem, mentsen fel a továbbiakban e szabályok alól. ön mint magánember is rendkívül érdekes személyiség ... — Ügy gondolja? Nos, beszélgessünk kötetlenül. (Nem egészen fél órám van arra, hogy a lengyel nemzeti ünnep napján kifaggassam a nagykövetet, aki beszélgetésünk után kedves kötelességének tesz eleget magyar közéleti személyiségeket, politikusokat tüntet ki — közöttük Berecz Jánost, az MSZMP Központi Bizottságának titkárát, megyénk országgyűlési képviselőjét, Varga Gyulát, a megyei pártbizottság első titkárát — az egyik legmagasabb lengyel érdemrend aranv [parancsnoki] fokozatával.) — ön nem először teljesít diplomáciai szolgálatot hazánkban. 1961-től ugyanezen a nagykövetségen volt másodtitkár, s akkor — ha még emlékszik — először találkoztunk: lengyel nyelvkönyvet ajándékozott nekem, a nyíregyházi újságíró gyakornoknak. — Hogyne emlékeznék, de ön talán azt nem tudja, hogy akkor én már másodszor voltam Magyarországon. Az első utam hadiul volt: 14 éves fiúként a lengyel menekültekkel együtt érkeztem ide a német megszállás idején. A balatonfüredi lengyel gimnáziumba jártam. — Innen hát a kiváló magyar nyelvismeret . . . De mire emlékszik vissza legszívesebben azokból az évekből? — o magyar emberek segítőkészségére, sokszor életveszélyesen áldozatos humanizmusára. Még a legnehezebb időben, a nyilas uralom hónapjaiban is találtunk menekítő támaszra. Akkor én a Zala megyei erdőségekben bujkáltam a bátyámmal együtt. — ön 1946-ban visszatért hazájába, de nem szülővárosába, az államalapítás történelmi székhelyére, Gnieznoba, hanem az újra lengyellé lett városba. Szczecinbe, ahol — ott hallottam, mint volt tudósító — önt máig is tisztelettel emlegetik, mint városalapítót. — Ez azért talán túlzás, de való Igaz, hogy előbb mint a szakszervezetek vajdasági elnöke részt vettem az újjáépítés irányításában. Gigantikus romhalmazt kellett eltakarítani, iskolát, lakást, kórházat kellett építeni, közlekedést szervezni... eleinte még csak ötezer ember számára. Szczecinben ma 400 ezren élnek . . . — Tehát ön vidéki ember, vajdasági székhelyről érkezett első külhoni szolgálatára Magyarországra, ahol immár harmadik alkalommal teljesít diplomáciai küldetést. Ismeri-e a magyar vidéket? — Természetesen. Amikor csak tehetem,, feleségemmel együtt elutazom Budapestről. Nyugodtan állítom, ismerem Magyarországot: 1961 óta tulajdonképpen tanúja vagyok minden folyamatnak, változásnak, ami az Önök országában végbe ment. S ha már magánemberként faggat, erről csupán annyit, hogy az általam is közvetlenül szemlélt, átélt csaknem negyedszázadot számomra tisztán, világosan összefoglalta az önök pártjának legutóbbi kongresszusa. Reális ambíciókkal megvalósítható feladatokat jelölt meg ez a tanácskozás a jövőre nézve is. De Ön, mint vidéken dolgozó újságíró most bizonyára inkább arra kíváncsi — így érzem kérdéséből —, mit tudok a magyar vidékről. — Egészen pontosan: Szabolcs-Szatmár- ról... — Jártam a megyében, nem is egyszer, de bizony utoljára elég régen. Ismerem a Báthori István múzeumot, voltam iskolaavatáson Ibrányban, jártam Á lengyel nagykövet Kisvárdán is. Kitűnőnek tartom Zreszów és Nyíregyháza testvérvárosi együttműködését és a két megye kapcsolatát is. Ez a két város a legrégibb s az egyik legsokoldalúbb kölcsönös, barátságot tartja fenn -egymással. Nagykövetségünk ennek különös jelentőséget tulajdonít. És hadd mondjam meg, kíváncsi vagyok Szabolcs-Szatmár megyére most -különösen, hogy a Népszabadság hasábjain sóik érdekeset olvastam Nyíregyházáról a 40. évforduló napjaiban. Szeptemberben szeretnék Szabolcsba látogatni. — Olvasóink nem bocsátanak meg nekem,-ha a lengyel nagykövetet éppen Lengyelországról nem kérdezném: elmondhatjuk-e, ho-gy laz idei nemzeti ünnepet, július 22-ét a konszolidáció jegyében köszöntötte a lengyel nép? — Ügy vélem, a konszolidáció kezdőpontját a két esztendeje tartott országos pártértekezlet-től számíthatjuk. Azóta az előrelépések mérték-egysége a jobb munka és a LEMP irányvonalával, szándékaival szemben tanúsított nagyobb megértés. — Mint nagykövetnek „hivatalból’' eredő kötelessége a két nép kapcsolatainak ápolása, fejlesztése, de mint magánember, hogyan tehet -eleget ugyanennek az elhivatottságnak? — Az itt töltött -hosszú évek, amelyekről imár beszélgettünk, sok kiitűinő baráttal ajándékoztak meg Magyarországon. S az ilyen beszélgetések, mint ez is, -nemcsak nagykövetként, hanem magánemberként is örömmel töltenek el. (S hogy hazánk, népünk iránti szeretete mennyire nem csupán a diplomata hivatásának „kötelező kísérője’', azt bizonyítja egy kedves tény is: a nagykövet leánya magyar nyelv -és irodalom szakon végzett a Varsói Egyetemen, s ma az I-nterpress Sajtóügynökség munkatársaként Varsóban segít a magyar tudósítóknak, sajtónk számára készít tájékoztató anyagoikat Lengyelországról.) — Köszönöm a beszélőn|áal És most ismét kissé „hivatalosan”: szeretettel várjuk szeptemberben Szabolcs-Szatmár megyében. Szilágyi Szabolcs Mohácsy Regős. Ferenc: Vázlatok 1985. augusztus 3. A húszas évek szovjet művészete a század művészetének egyik kiemelkedő korszaka, amelyben a fiatal szovjet állam forradalmi szelleme új, progresszív művészi formanyelven nyert kifejezést. Ez a tartalmi és formai megújulás nemcsak a képzőművészetben, hanem más művészetekben, a filmben, színházban, irodalomban is megnyilvánult. A szovjet film — mint a legfiatalabb művészeti ág — kimagasló eredményei Eizenstein, Pudovkiin, Dav- zs-enko ineve által váltak világszerte ismertté. Ez a kiemelkedő filmtermés vele egyenrangú és értékű füm- plakáítművészetet hívott -életre, amelyből most egy nagy kollekciót — 120 művet — mutat be a Műcsarnok kiállítása. A Sztengber-g-fivérek, Rodcs-enko, Bruszakov és mások méltán világhírű filimplakátj-ain-ak bemutatásával párhuzamosan korabeli filmeket is vetítenek. Ezek a ritkán látható plakátok és muzeális filmek a mai néző számára is meggyőzően bizonyítják e korszak művészetének egyedülálló nagyságát. Ny. P. Pruszakov: Öt perc (felül) A. M. Lavinszkij: A Pa- tyomkin páncélos A film vílóigóiloól A húszas évek szovjet filmplakátjai irószemmel 1984 iü mmis?--K mmmnwmmmmm; Jó lenne tudni, ha valaki ötven, száz év múlva arra lesz kíváncsi, mi foglalkoztatta 1984- ben a magyar közvéleményt, s megkérdezi a könyvtári komputert, melyik művet adják majd a kezébe, vagy képernyőjére. Ha előre sugallni lehetne ezt a képtelenséget, úgy utódunknak, mernénk ajánlani az „írószemmel 1984” című kötetet, melyet évről évre hagyományosan a Kossuth Könyvkiadó jelentetett meg, s válogatásokat tartalmaz a különböző országos és vidéken megjelenő lapok, folyóiratok hasábjairól. A tavalyi válogatás Ratzky Rita munkája. De legalább annyira izgalmas kérdés, vajon a. ma embere, ma olvasója miként vélekedik a kötetben szereplő írásokról, menynyire ismer saját köznapi gondjaira, legyen szó emberi együttélésről, gyermeknevelésről, lakásépítésről, vásárlásról, státuszszimbólumokról, tehetség- gondozásról, emberi halálról, jól vagy éppen rosszul értelmezett vállalkozói magatartásról. S ezzel már „bele is kaptunk” a tartalomjegyzékbe, persze a tematika ennél sokkal szélesebb. Az óvodai nevelés torzulásai éppúgy helyet kaptak a kötet tanulmányai között, mint az ön- gyógyszerezés, vagy a kábítózás, a zöldség-gyümölcs fronthelyzete, a csomagoláskultúra, vagy a poprendezvények kulisz- szatitkai. E változatosságot mégis összeköti a szerzők tollát „vezérlő” szemlélet, alapállás, őszinteség. S mindig felénk, olvasók felé is fordítják a tükröt a riportok, interjúk, publicisztikák, tanulmányok írói: önmagunk szembesítésére is törekednek, anélkül, hogy egyfajta parttalanságban feloldanák a szóvátett mulasztásokat, beidegződéseket, átrendeződött értékrendeket. Bármiről is szólnak az írások, életünk minősége — és annak javítása — kerül a fókuszba. Jól gazdálkodunk-e a tehetségekkel. s ha nem, miért nem? Magyarázható-e az élet gyorsulásával, ritmusváltásával az emberi hanyagság, felületesség, ügyeskedés? Miért nem használjuk ki jobban szellemi tartalékainkat? Mi az oka, hogy a vezetői posztok egy jelentős részét nem a tehetség, rátermettség, emberi helytállás alapján, hanem véletlenszerűen — „emberrulett” módjára — töltik be nálunk. ’ Miért tartja magát sokáig az a nézet, hogy amiről nem beszélünk — lásd kábítószerezés, öngyilkosság stb. —, az nincs is? Holott van, nagyonis van. És szenvedünk tőle. A kötetben megjelent írások egy részét az olvasóközönség már első olvasásában megismerhette, de akadnak kevésbé olvasott lapok, folyóiratok is, így a megjelent írások nem kaptak széles nyilvánosságot. Ezért volt helyénvaló mélyére ásni minden létező lapnak, folyóiratnak, s minden országos, egyetemes gond mélyére hatoló írást beemelni a kötetbe. Együtt, kötetben olvasva felerősödik a hatásuk, az írások akusztikája is értékek hordozójává válik. Természetes, hogy mindenki saját ízlése, érdeklődése és ideje szerint válogat majd az írások között, mit olvas el és mit nem, vagy csak nagyjából. Néhány markáns írásra azonban érdemes utalni, azt a kockázatot is vállalva, hogy a nem említett riportok, interjúk, tanulmányokról való hallgatást esetleg valaki minősítésnek veheti. Nem az. Hogyan élünk? Hogyan éljünk? Nem szónoki, nagyon is társadalmi, etikai, politikai, emberi tartalmú kérdések, melyekről a kötetlen beszélgetések során is igen sok szó esik. R. Székely Julianna „Ki a hunyó?”, Megyesi Gusztáv „Léc és Ládaügyek” című írása a kötet sa- vát-borsát adó jelzések. Ez utóobi írás az élhetetlenség, a maflaság természetrajzát, azaz átértelmezett, más etikai töltést kapott magatartásformát ábrázolja, öniróniával, vonzón. Megrázó olvasmány Kubinyi Ferenc „Megkésett rekviem 27 fiatal ravatala felett’ című írása is, amely a kábítószerek áldozatairól, pontosabban az előidéző okokról, tudatlanságról, közönyről szól. Igazában nincs, nem lehet olyan társadalmi, emberi probléma, konfliktus, amiről ne kellene beszélni, mégpedig takargatás, önámítás nélkül. Különben nagy árat fizetünk érte. Külön is említést érdemel szabolcsi tematikája miatt Kun István „Alma, almás” című, az Élet és Irodalomban megjelent írása, amely megjelenése után is sok vitát váltott ki. Egyéni látószögből, de a közért való elkötelezettség szándékával elemzi a szabolcsi „almaválságot”, s jóval túlmegy a megyei problémán. országos érvényű gondokat bogoz. Nevezetesen az információ ésszerűbb felhasználását a termelésben, a profilok kialakításában, a. rugalmasságot, a távlatosába tervezést, gazdálkodást a vezetés színvonalának tudományosabb megalapozását. Az irószemmel kötetre ezúttal is az a jellemző, hogy nem írók, hanem újságírók, gyakorló toll- forgatók írásai alkotják a szociográfiai töltésű kötetet, melyek célja: életünk a maga felgyorsult ritmusával, mozgalmasságával, ellentmondásaival is váljék valamivel meghittebbé, feielősebbé, emberibbé. Ezt segítik az írások, melyek elsőként a Jelenkor, a Forrás, a Valóság, a Palócföld, a Mozgó Világ, az Ifjúsági Szemle, az Adám, az Élet és Irodalom, az Üj Tükör, a Nők Lapja, a Magyar Ifjúság és a Magyar Nemzet hasábjain jelentek meg. Páll Géza 0 . mmmmmmM KM VENDÉGE
