Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-24 / 198. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. augusztus 24, A nyírbátori zenei napok rendezvénysorozatára mindig készül a közönség. Számon tartja, s érdeklődéssel várja a minden év augusztusában bekövetkező csodát: a zenét, mely minden zeneszerető emberben mély érzelmeket vált ki, melyek arra is alkalmasaik, hogy elgondolkodjanak az élet szépségein, mélységein és magyarságain. Kovács Dénes, a Zeneművészeti Főiskola tanára, hegedűművész egyik létrehozója ennek a csodának. — Művész úr immár három éve nemcsak mint előadóművész, hanem mint tanár is jelen van Nyírbátor nyári zenei rendezvényein. — Valóban, idén harmadik alkalommal a nemzetközi vonószenei táborban is dolgozom. Amikor ez a tálbor beindult, a Zene- művészeti Főiskola rektora voltaim, így szakmai érdekeltség is vezetett, hogy segítsem létrejöttét. Nagyon fontosnak tartom, hogy a minisztérium 'is aktívan részt vett a szervezésiben, valószínűleg azért, mert látta: nagy a tábor iránti érdeklődés és az országban egyedülálló a nyírbátori kezdeményezés. Itt minden évben széles körű munka folyik, a tanításitól az előadásig terjed a tennivalók sora. Az érdeklődés fokát az is mutatta, hogy egyre tölbb külföldi érkezik a táborba. Idén különös öröm, hogy Joó Árpád, Kanadáiban élő karmester elvállalta a megbízatást, ezzel nagy lendületet adott az itt zajló munkának. Az én szememben azért is van kiemelt jelentősége az itteni zenei tábornak, ment Nyírbátor bizony kiesik a zenei centrumokból]. Ügy látom, a tábortól feltöltődik a vidék zenei kultúrával, amit az is bizonyít, hogy a koncerteken mindig telt ház van, nagy siker, s ez nem kis dolog. — A zenei tábor a fiatalok szakmai fejlődését szolgálja, s munkájuk gyümölcsét a zeneszerető közönség élvezi. — Valóban úgy tapasztalom, az eddig befektetett munka most kezd igazán beteljesedni. Idén sok főiskolás is jött, s itt alkalmam van olyan gyerekekkel foglalkozni, akikkel egyébként talán nem is találkoztunk volna. Kollégáimmal együtt igyekszünk olyan tanácsokat adM, ami a későbbiekben hasznúkra válik. Nagy odaadással dolgoznak, s szívesen, fegyelmezetten végzik a munkát. Számunkra a tábor nem pusztán szakmai szempontból fontos, hanem életre szóló, nagy élmény is. — Idén különösen rangos műsort állítottak össze a szervezők. A zárókoncerten Beethoven IX. szimfóniáját hallhattuk, a vonószenei tábor közreműködésével. A tanárok, művészek hogyan látják a témaválasztást? — A témaválasztásban mindig van rizikó. Hol a fúvósok erősebbek, hol a vonások — ez szinte évenként változik. Tavaly óta épp ezért két zenekart alakítottunk. Idén valóban nem választottunk könnyű műsort — nem úgynevezett „népszerű” darabokat játszottunk, mégis sikerünk volt mindenütt. Szakmailag azért nagyon fontos ez a tábor, mert a gyerekekben lelkesedést vált ki, ami ehhez a nehéz pályához feltétlenül szükséges. Sajnos, manapság sok helyütt a könnyebb ellenállás felé haladnak, pedig a fiatalság Kovács Dénes hegedűművész emberi fejlődéséhez nagyon fontos, hogy megismerkedjék a művészetekkel. Hangsúlyozni szeretném, hogy bár lassan közhely, de a művészet emberformáló ereje valóiban felbecsülhetetlen. Ha az országban megvannak az adottságok, akikor nem szabad meg- háítrálniunk. A nyírbátori zenei tábor ehhez járul hozzá, ezért is csinálom szívesen. Az itteni példa óriási lépés afelé, hogy ideje lenne végre elfelejteni azt a számomra mindig rosszul hangzó vidék szót — hiszen az a célunk, hogy az ország minden pontján mindenki egyformán részesüljön a kulturális lehetőségekből. A világ nagy gondja a specializálódás. Nemesük jól, hanem tartalmasán is kellene élni. A Civilizáció arra való, hogy az emberek ne csak jól és kényelmesen, hanem szellemileg magasabb szinten éljenek. — A közművelődés gondjairól, feladatairól sokat hallunk mostanában. Hihetjük, hogy Nyírbátorban sikerült valamit megvalósítani a feladatokból? — A nyírbátori példa arra bizonyítók, hogy a közművelődés nagy gondjai ilyen csatornákon keresztül is megvalósíthatók. Jónak tartanám, ha ehhez hasonlóan képzőművészeti, irodáim! táborok is rendszeresen létrejönnének és J^sonló hatásfokkal működnének, mint ez a tábor. Mert ami itt történik, az a nevelés egészének csak egy része. Ez csak olyan emberek segítségével lehetséges, mint a nyírbátori vezetők és szervezők, köztük Szabolcsi Miklós, vagy a minisztériumban Körber Tivadarné. Én Nyírbátort — mint művész is — nagyon szeretem. Többször léptem itt fel, s a tanácsháza dísztermében mindig szívesen játszom. Jó akusztikájú, kellemes környezet, ahol élvezet játszani. A református műemlék templom miliőjéről csak felsőfokon tudok szólni. Kovács Éva Papírmozi Könyv es- b altokban szemilélődve- válogatva azt tapasztaljuk, ugyancsak megszaporodott mostanában az úgynevezett paperback kötetek száma, s egyre kevesebb a jó papárra nyomott, szép kiállítású műveké. Ezért is nagy várakozással vettem kézbe Nemeskürty István és Szántó Tibor közelmúltban megjelent albumét, A magyar filmművészeit képeskönyvét (a Helikon gondozásában), hiszen ilyesfajta kiadvány utoljára 1965-ben került a könyvesboltokba, s most a kiadvány szép külleme ellenére némileg csalódott vagyok. Tudom, nagyon nehéz kétszáz közepes méretű oldalon bemutatni azt a nemzetközi mércével mérten is gazdag termést, amely 1901-*től napjainkig megszületett a hazai Stúdiókban, de mintha a nagynevű szerzőpáros ezúttal a lehetőségek alatt maradt voLna. Tudom, hogy az alkotók elévülhetetlen érdemekkel rendelkeznék a magyar kultúra teremtésében és ápolásában. Kritikai megjegyzéseim az irántuk tanúsított teljes tisztelet hangsúlyozásával íródnak. Csalóka a kötet cíime. Találunk benne képeket például a Fekete szem éjszakájából, Az idő ablakaiból, A dunai hajósból, a Csárdás királynőből. Ezek különböző színvonalon elkészített szórakoztatóipari termékék, a művészethez kevés közük van. A bevezető sorokból megtudjuk, hogy csaik a játékfilmek körképét kiapjuk (bár némi következetlenséget is emlegethetnénk, mert a Két elhatározás és a Cséplő Gyuri, melyek kétségkívül dokumen- tumfümek, képpel szerepelnek a kötetben), s nem találjuk a rövidfilm- vagy a rajzfilmművészetet az anyagban. A művészet fogalmához oly mértékben tarthatjuk odátartozónak az alkotókat, mint az alkotásokat. Rendezői arcképékkel azonban csak ott találkozunk a kötetben, ahol az alkotó egy pályatárs művének szereplője. Ha ezeket a szempontokat figyelembe veszem, szerencsésebb lett volna és pontosabban informáló a kötetnek ezt a címet adni: A magyar játékfilmek képeskönyve. A magyar játékfilm történeti fejlődése nagyon kevés, de a lényegi összefüggéseket pontosan megragadó, jól tájékoztató szövegrész és 434 fotó (köztük szép számmal filmpiakát, melyek közül különösen a régieket fogadhatjuk nagy örömmel) segítségével bonitalkozik ki a műben. A szándék nyilvánvaló: a jelentősebb filmek több kép, a 'kevésbé jelentősek egy-egy kép alapján legyenek jelein, s a korlátozott terjedelem miatt legalább címszerűen szerepeljenek a szöveges résZben azok, amelyek szerepet játszották a fejlődési folyamatban, értéket hordoznák, s nem utalhatók a futottak még kategóriájába. Mivel képeskönyvről van szó, még a képméretnek is jelentőséget kell tulajdonítanunk a rangsorolásban. Négy film kap a kötetben két teljes oldalt 4—5 képpel: az 1917-es Pál utcai fiúk, az Emberek a havason, a Budapesti tavasz és a Körhinta. Jobb híján tekintsük értékmérőnek a kritikusok év eleji szavazásának negyvenes listáját. Ezen a Budapesti tavasz csak a 16. helyet foglalja el, Így a kötetben kijelölt helye nyilván bizonyos fokú túlértékelés. Az említett kritikusi listán szereplő filmek közül nincs jelen képpel a kötetben az Oldás és kötés, a Fényes szelek, az Ismeri a Szandi Mandit? é!s a Sípoló macskakő. Feltűnő ugyanakkor, hogy pl. Gyarmathy Lívia (aki a Szandi Mandi-fiLmet rendezte) egy gyengébb filmjéből, az Álljon meg a menet!-bői viszont két kép is szerepéi, sétán az Egy pikoló világos, a Keserű igazság, sőt még a kifejezetten gyenge Az idő ablakai is megárt két-két képet, a Hószakadás, a Szerelmesfilm vagy az Utazás a koponyám körül egyet sem. (Feltételezzük, hogy az alkotókat a kópék válogatásában nem korlátozta semmi.) Szólni kell néhány szót a képek minőségéről is. Nem tudom, bár sejtem, hogy anyagi okok játszhattak közre a színes fotók hiányában. Néhány filmplakát képe színes mindössze, de az igazi az tett volna, ha a színes filmek ennek megfelelő reprodukciót kaptak volna. Helyenként a fekete-fehér másolatok minősége is kifogásolható, sok a konfúrtalán, homályos darab még a viszonylag friss filmeknél is; a Bizalom fotóján Bánsági Ildikó feje helyén fekete pacmi látható. Néhol a választott kép jelleg télén (Fotográfia), másutt a képméret kifogásolható (akad például 9x6-os méretű nyolcalakos tötállkép, van aztán 5x5-ös képméret is). A Tanúból pedig (bár erre nem esküszöm meg) olyan foto került a kötetbe, amely a filmen nem szerepel, nyilván a vágás sorúin maradt ki. Bár a fenti megjegyzések zöme kritikus jellegű, nem mond ellent ennek az az ösz- szegzés, hogy hézagpótló, gazdag kötetet vehet kézbe az érdeklődő, kultúránk olyan területéről szerezhet fontos ismereteket, amely — különösen a könyvkiadás területén — eléggé az árnyékban van, A képanyag kinek-íki- nek emlékezetes filmélmények felidézéséhez nyújthat segítséget. Hamar Péter Carmen a divat I R A Ni... I-SCO KOSI Kosi filmjének plakátja fOKSÁNV Huszár István: Csendélet kannával és citrommal Ezt a könyvet nem lehet elintézni azzal, hogy kétségtelenül olvasmányos, témáját tekintve talán még magávat- ragadó is. Emlékezetem fel- Iködlő középiskolai tönténe- lemóráiról idézem még a bosznia-lhercegovinai okku- pációt, de ennek előzményei, különösen magyar (tehát osztrák—magyar) vonatkozásai valahogy nem ugranak be. Éppen ezért hat az újdonság erejével a Foksányi szoros, bár a Cseres-életművet 'ismerve szinte elvárható, hogy egy olyan könyv született, amely kedély borzoló, ha úgy tetszik, az irodalmi pikantéria területét is érinti. Fájlalhatjuk, hogy a szerző nem meríti ki teljesen az adott témát — ami lehetetlen —, bár, ha jól belegondolunk, nem lis olyan elengedhetetlenül szükséges: ha valaki el akar mélyedni az 1877 ,178-as évek tanulmányozásában, ott a tankönyv és a szakirodalom. Regényről van szó, tehát a .szereplők szabadon való megválasztása megengedett. Az író kitalálja ezért Doma- hidy Ákos személyét, aki osztrák—magyar diplomata, majd átváltozik egy kalandosnak (?) ígérkező fegyveres akció egyik szervezőjévé. Székely csapatok alkarnak betörni Moldvába, hogy az orosz— 'török háború eseményeiből szerepet vállaljanak a törökök oldalán . . . ! Persze az akció nem sikerül, igaz, .nem csák a klezsei pap, Petrás Ince János óva intése hatására, a csángómagyarokat megmentendő. Közben hömpölyög a történelem árja. Európai méretű politikai-gazdasággá-hatalmi érdékek ütköznek, tárulnak fel. Az orosz—török háború 1877 78-ban a délkelet-európai történelem egyik fontos, ha nem a legfontosabb mozzanata. Egy hanyatló kor végleges bukása, a török birodalom széthullása, „a szultán keresztény tartományainak” elvesztése, új államok kialakulásának kora. Ha már az új balkáni államok születésénél tartunk, valamit el kell mondani. Az orosz cár fegyveresei a kereszténység megmentésének ürügyén felszabadították a Balkán egy részét, igaz, nem önzetlenül. Ekkor születtek meg a „független” államok, melyek némelyike megannyi neuralgikus pontként jéltentkezett .a „mi” monarchiánk ellenében. Ezek az államok függetlenek lettek, de ez a függetlenség csak újabtb évtizedek múlva teljesedett ki igazán. A regényben! háborús kalandból — hál’ istennek — nem lett semmi, nem menték a székelyeik Moldvába. Foik- sány neve majd a két háború idején lesz újra aktuális — magyar fogolysínok ezrei emlékeztetnek a múltra, a jelenre és reméljük, hogy a jövőre is. Ezért kell elolvasni a Foksányi szorost. (Cseres Tibor: Foksányi szoros. Magvető Kiadó, Budapest, 1985.) Nyéki Károly A film világából 0 Ía km VENDÉGE I KM
