Kelet-Magyarország, 1985. augusztus (42. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-18 / 194. szám

ÜNNEPI MCLLÉKLET 1985. augusztus 18. O Rakamaztól Afrika csücskéig Szabadulás az örvényből — Miért tettem? Ne várjon tőlem meglepő választ, az én történetem kezdete nagyon is szokványos. Annyit azonban most már teljes bizonyosság­gal tudok: magam is belees­tem korosztályom egyik nem éppen örvendetes tünetébe, a türelmetlenségbe. Most már tisztán látom, hogy hibásan mértem fel a helyzetemet, nem adtam magamnak lehe­tőséget az egyetem után. Bánom, persze, hogy bánom, de ami megtörtént, megtör­tént. Guth István mérnök nem először vallja meg mindezt magának, mint ahogy az ér­deklődő kérdésekre válaszol­ván gyakorta lepereg képzele­tében mindaz, ami élete var­gabetűjével összefügg. Ratomazi fiú, ott született 1948-ban s a segédmunkás apa — ha nehéz küzdelem árán is — lehetővé tette jó eszű fiának, hogy szárnyal­jon. Minden simán indult: érettségi a debreceni gépipa­ri technikumban, az első ne­kirugaszkodásra sikeres fel­vételi a Budapesti Műszaki 'Egyetem közlekedés mérnöki karára, áhol 1973-ban kéz­szorítás mellett adták át neki a diplomát. — Pesten maradtam, a Fő­városi Szállítási Vállalat 4- es üzemében kezdtem dolgoz­ni, nem túlzás, ha azt mon­dom, huszadrangú beosztás­ban. Kevés volt a kezdő fi­zetés, aminek a kétharma­dát elvitte az albérlet, s ami maradt, abból bizony meg­élni is csak nagyon szűkösen lehetett, nemhogy valóra vál­tani az egyetemi évek álmait. Mert — nagy gond ez — az iskolában nem készítenek fel bennünket a várható való­ságra, arra, hogy bizony a kezdet nehéz, állhatatosnak kell lennünk. Nem akarok én ezért másokat hibáztatni, magam is tudhattam volna mindezt, hiszen a szüleim, az egész családom példája is ott állhatott előttem... Mondtam már, hogy türel­metlen voltam, s 1973 októ­berében — néhány hónappal munkába állásom után — egy ausztriai turistaút alkal­mával nem tértem haza. Bécs, rendőrség, láger, emeletes ágy, mindenféle ná­ció, vég nélküli várakozás: merre, hová lehet „dobban­tani”. Nem kívánja vissza a lágerbeli napokat ős az ideg­őrlő tépélődósit, vajon merre induljon kergetni azokat a bizonyos álmokat. — A felajánlott két—há­rom ország közül én a Dél- afrikai Köztársaságot válasz­tottam. Azért nem az USA-t, mert afelől eléggé tájékozott voltam, hogy ha nincs az embernek rokona odakint, milyen sors vár rá, kik közé kerülnek. Johannesburg lenn Afrika csücskében akkor még egzisztenciálisan is biztonsá­gosabbnak tűnt. Persze ez sem ment ilyen simán. Ausztriá­ban keményen kellett dolgoz­nom, hogy ki tudjam fizetni a repülőút felét, mert a dél­afrikai követség csak a másik felét állta. így jutottam ki 1974 februárjában Johannes­burgba, ahol nyár, óriási hő­ség fogadott. Átmeneti szálláson húzó­dott meg két hétig, .majd utána munkát kellett keres­nie. Mérnöki diplomával, nyelvtudás hiányában csak műszaki rajzolóként tudott elhelyezkedni egy légkondi­cionáló berendezéseket ter­vező és kivitelező vállalatnál. Jó fél év is eltelt, mire mér­nöki beosztást topott, tisz­tes fizetéssel, amiből már tel­lett egy bútorozott lakás bérbevételére 'is. — Kintlétem alatt három helyen dolgoztam összesen, egy ízben Pretoriában, ahová kijártam Johannesburgból. Hajtottam magamat, bizonyí­tani akartam szorgalmamat, felkészültségemet. Amikor már anyagilag megerősöd­tem, 1979-ben megnősültem: egy dél-afrikai fehér lányt vezettem az oltár elé. Két gyermekünk született: Péter 1980-ban, Diana két évvel később. Ekkor már volt egy saját kertes házunk, úgy tűnt, egyenesbe jutott az éle­tem. De csak úgy tűnt! Szok- ványos, mégis elmondom, en- gemet az első perctől kezdve gyötört a honvágy, mind erő­sebben hatalmasodott el raj­tam az érzés, hogy valamit elrontottam. Maga azt el sem tudja képzelni, mit jelentett az nekem, ha a tévében egy magyar sportsikerkor fel­hangzott a Himnusz, vagy amikor a magyar futballis­ták győzelméről jött a hír. Hiába volt jó állásom, szép keresetem, az egész kö­rülöttem zajló világ kezdett nagyon idegen lenni. Itthon nálunk elég pontosan isme­rik a dél-afrikai fajüldözést, ezt én nem akarom részletez­ni. Csupán annyit mondanék, hogy testközelben az egész ottani valóság sokkal rosz- szabb. Nem csupán fehérek és feketék között van nagy Mi újság itthon? (Guth Ist­ván) feszültség, hanem fehérek és fehérek, feketék és feketék között is. Az angol nyelvet beszélő fehérek például fer­de szemmel néznek az afri- kaias nyelvet beszélőkre, s akkor még ott a nagy ellen­tét a feketékkel. Azokkal a fekete bennszülöttekkel, akik életük eddigi során mindig azt hitték el, amit a fehér főnök mondott nekik, de akik az utóbbi időben ráéb­redtek arra, hogy milyen el­nyomásban, hátrányos hely­zetben vannak, s hogy nekik is joguk van az emberibb élethez. Ez az igazi társadal­mi dilemma forrása, ami ál­landó feszültséget okoz, amit az ember szinte a bőrén érez. Aztán még valami: ott min­denféle náció keveredik, s a német még németebb akar lenni, akárcsak minden emigráns. Ezek az érdekcso­portok is állandó viszályban vannak, s kimondatlanul is alacsonyabb rendűnek fog­ják föl a mostanában be­vándorlókat. És a biztonság, pontosabban a bizonytalan­ság! Nem csupán arról van szó, hogy este 6 után életve­szélyes kimenni az utcára, hanem képzelje el: elmegy szórakozni egy night klubba, egy éjszakai lokálba, s a táncparketten pisztollyal az oldalukon táncolnak a férfi­ak. Ezek a coltok aztán elég gyakran el is sülnek ... S amikor hazatért tetsze­tős kerti házába Guth István, jött a másik dilemma. Fele­sége tipikus délafritoi fehér, egész csalódja mentalitását csak az anyagiak töltötték ki. Voltak boldog órái, de annál több boldogtalan. A gyer­meknevelés zöme is rá há­rult, s mindinkább erősödött az elhidegülés. Meg is egyez­tek a feleségével, hogy elvál­nak és ő hazajön Magyaror­szágra. — Sem a magam, sem a gyermekeim biztonságos jö­vőjét nem láttam odakint. Mert igaz, hogy nekem jó állásom volt, de ott lebegett a fejem fölött, hogy bárme­lyik pillanatban tönkremehet a cég, s akkor én kikerülök az utcára, arra az utcára, ahol most már mindennaposak az összecsapások, ahol vér folyik. Milyen jövő várhatott volna ott az én két szép gyermekem­re? Elrendeztük az anyagia­kat, és én megindítottam a szokásos eljárást a hazatele­pülésre. A feleségem nem ragaszkodott a két gyermek­hez, aminek én akkor na­gyon örültem. Aztán takti­kát változtatott a családja: napról-napra nagyobb össze­get követeltek tőlem, míg­nem a legfelsőbb bíróságnál az én meghallgatásom nél­kül kicsikarták, hogy válha­tunk, de a két gyerek ma­rad. Hadd ne részletezzem most a következő heteket, hónapokat. Csak annyit: a két gyereket elvitték tőlem az 500 kilométerre lévő apó.- somékhoz, ahova nekem minden hétvégén el kellett utazni. . . De a szívós küz­delem, a más országbeli ma­gyar követségek segítő támo­gatása végül is eredménnyel járt, s Zimbabwe és Bulgária érintésével 1985 februárjá­ban hazatérhettem a két gyerekkel. Sietett Rakamazra, a szülői házba, ahol mindenki örült az érkezésének, s ahol újra segítőkész emberekre talált. A gyerekeket egy hónap után felvették az óvodába, áhol kedvesen fogadták őket, s ahol végre a szép magyar nyelvet tanulják, beszélik, ö nyomban munka után né­zett, s a nyíregyházi munka­közvetítőben a Fémmunkás Vállalatot ajánlották. — Kellemes meglepetésben volt részem: egykori debre­ceni diáktársak közé kerül­tem a technológiai osztályra, mint gyártástechnológus. A főnököm nagyon rendes em­ber, Novák Lajos, most vá­lasztották meg országgyűlési képviselőnek. Fontos és szép munkákat bíznak rám, s bár kevesebbet keresek, mint odakint, de ez biztos kenyér, és itt teljes embernek érzem magamat. Lehet, hogy ez így túlságosan emelkedett, de igaz. Ha valaki rámkérdez, miért tértem haza, csak any- nyit mondhatok, odakinn az ember egy olyan örvénybe kerül, amelynek nem látja a mélyét. Én találkoztam ma­gyar családokkal, melyek or­szágról országra vándorolnak munka, megélhetés után. Mert száz emigránsból, jó ha ötnek sikerül, egy részük is­meretlenül eltűnik, másik ré­szük máról-holnapra él. Ez az igazság, kérem." Guth István ima is Rato- imazon él, onnan jár 'be dol­gozni. Már vásárolt egy há­zat a falujában, s ha minden irata rendben lesz, új feleség teszi majd otthonosabbá ezt a végleg megtalált hajlékot. Angyal Sándor Ha nem is áll egyedül, mégis azon kevesek egyike LENGYEL FERENC, akik választóik bizalmát a tanácsok megalakulása óta, tehát 1950-től min­den ciklusban megkapták. Igaz, akkor még a 28—29-es mátészalkai körzet­ben jelölték és választották meg őt tanácstagnak, s ma a 25-ös körzet lakó­it képviseli, de a kettő ugyanaz, hiszen csak a számozás változott meg az idők folyamán. És még valami: a tanácstag 35 évvel idősebb lett. Bizalom évtizedekre A fiatal szálkái egyéni gazdából az évek során ága­zatvezető, háztáji agronó- mus lett, ilyen munkakörből ment nyugdíjba 1980. január elsején. Sok minden válto­zott hát körülötte (körzeté­ben is. munkájában is; a ha­ja színe is fehérebb lett) — csak egy maradt állandó: ta­nácstagi munkája, hiszen az­óta kivétel nélkül minden ciklusban újra választják, mégpedig abban a körzetben, ahol megszületett, a Gyár utcában, ahonnan soha sem akart elmenni, ahol őt min­denki jól ismeri. — Szüleim korán meghal­tak, öten voltunk testvérek. Tizenhét esztendős korom­ban nagykorúsíttattam ma­gamat, és a nekem jutott 15 holdon gazdálkodni kezdtem. Testvéreim meg pesti susz­terek lettek. Lengyel Ferenc 40-ben be­vonul katonának, de hama­rosan már egy partizánegy­ségben szolgál Máramaros- szigeten. Mégis a haditéve­dések folytán fogságba esik, s a Szovjetunióban antifa­siszta szemináriumot végez. 48-ban hazakerül. — Mindent élőről kellett kezdeni a szülői gazdaság­ban. Vettem két kis muki lovat, rendbehoztam a földet és arra is jutott időm, hogy segítsek az utcában azokon, akiknek még nem volt foga­ta. Volt itt az utcában kalá­ka. Mentünk egymásnak hor­dani. Talán ez a szervező-, segí­tőkészség ragadta meg az ak­kori népfront bizottsági ta­got, Szabó Zoltánt, aki fel­kereste a fiatal parasztfiút és megkérte, vállalja a ta­nácstag jelöltséget. 1950-ben meg is választot­ták. — Először a tanács pénz­ügyi állandó bizottságának lettem tagja, majd elnöke. Sőt, vinni akartak engem tsz- elnöknek is. Nem vállaltam, maradtam egyéni gazda, de azért segítettem a közösnek is. Nehéz esztendők sora kö­vetkezett: beszolgáltatás, M atrjona Ivanovnát végképp kimerítette a fia. Semmi öröme az életben. Iszik a fia, hét­számra sehol sem dolgozik (tarts el anyám, a kolhoz­nyugdíjadból egy negyven­éves embert!), ráadásul na­pirenden vannak otthon a részeges botrányok, úgy­hogy a két lány már két éve nem jár az anyjához Megmondták kereken: vagy mi, vagy ő. Válassz! Ugyanezt mondták a szomszédasszonyai is. Ugyan, Matrjona! Meddig fogsz még gyötrődni? Za­vard el a sátánfajzatját, ha nincs benne semmi tisztes­ség. akadozó és váltakozó szeren­cse-kísérte gazdálkodás évei voltak ezek. Ez a körzet 52- ben országos első lett a be­gyűjtésben, s ekkor Lengyel Ferencet az 53-as országos kiállításon 60 mázsás kukori­ca átlagterméséért „minta- gazda” jelvénnyel tüntették ki. — Később bikát neveltem, csikókat cserélgettem, még mindig egyéni gazdaként, s az 54-es választások után a városi tanács végrehajtó bi­zottságának is tagja lettem. (Ekkor a szálkái tanács tes­tületében még a tagság jó 80 százaléka az újonnan föld­höz juttatottakból és közép­parasztokból állt.) Utána még 20 éven át tagja volt a végrehajtó bizottságnak. — Ügy 1960-ban, a tsz- szervezés idején mondogat­ták az utcabeliek: „Ha Len­gyel Ferenc belép, mi is alá­írjuk. ..” Én bizony nehezen szántam rá magamat, de vé­gül is — talán éppen emiatt a szóbeszéd miatt — belép­tem. Azután nem bántam meg. A mátészalkai tanácstag közéleti tevékenységének krónikája legalább olyan eseménygazdag, mint egyéni életútja. — Már a háborús években megfordult a fejemben, hogy eladok 5 hold földet és für­dőt csinálok rajta. Amikor pedig megtudtuk, hogy ahol lefúrunk, mindenütt meleg­víz tör fel, mondtam is ké­sőbb a tanácsban, fúrjunk kutat. 58-ban a mi körze­Matrjona Ivanovna egyet­értett a lányaival is, a szom­szédasszonyaival is. És né­ha, végső elkeseredésében már azon volt, hogy elmegy a községi tanácsra (az el­nök régóta mondja: elvisz- szük, csak szóljál!), aztán hirtelen eszébe jut a hábo­rú — és oda az elszántsága: a háború idején Paska őt meg a lányokat, mondhatni az éhhaláltól mentette meg. Paskának sokáig, ötéves koráig nem fordult szóra a nyelve (most is némának csúfolják), s nyilván ezért is szánta meg Anna, a szö­vetkezet péknője: két éven át táplálta a gyereket. Min­dig odacsúsztatott neki vá­ltunk képviselőjelölő gyűlésén összesúgtunk, mondták ott. nekem: „Na most szólj a kút­ról, Feri!” Mentünk máshova tapasztalatcserére, 40 ezer forintért verekedtünk a mi­nisztériumnál, meg is sze­reztük a pénzt. 59-ben kész lett a kút. 59,6 fokos meleg­vizet kaptunk. Azután meg­építettük a medencét. Lő- csös parasztszekérrel hord­tam én is, mások is a só­dert. .. Ma már ez történe­lem. Manapság itt nagyszerű strand van. Azután jött a törpevízmű, a ZÖLDÉRT hűtőház építése, az új gimnázium, az új utak, a gépállomás átszervezése, az ipartelepítés, a TÜZEP- telep és sok más mátészalkai esemény, amelyhez Lengyel Ferenc, a tanácstag is hoz­zátette érveit, szervező mun­káját. És eleget tehetett szív­ügyének is: 1968-ban meg­kezdték a zártkertek kialakí­tását, sok parlagon lévő föld hasznosítását. Most, hogy újraválasztot­ták, a fiatal nyugdíjas újult erővel lépett munkába. . . — Észre sem vettem, hogy új ciklusra tértünk át, a ta­nácstagi munkát ott folyta­tom, ahol abbahagytam. Per­sze ha nem engem választol­tak volna meg, akkor is ugyanúgy segítenék, ha igé­nyelnék tőlem. Lengyel Ferenc (és nem csak ő!) most azt vette a fe­jébe, hogy művelődési ház kellene Mátészalkán. . . — Kilencszáznegyvenben még tudtunk itt szüreti meg arató bált rendezni. A mai fiatalságot pedig nem a da­lárda meg a gazdakör érdek­li, de ami érdekli, arra nincs helyük. A megye második városában nem tudunk egy rendes színielőadást megnéz­ni. .. (És Lengyel Ferenc, a ta­nácstag ma éppúgy tele van energiával, az újért, a város fejlődéséért harcba szólító lelkesedéssel, mint harminc­öt évvel ezelőtt.) Szilágyi Szabolcs lamit: kenyérhéjat vagy kenyérbelet, mert ezek azt is elfelejtették, milyen illa­ta van az igazi kenyérnek. És mit csinált volna bár­melyik gyerek ezzel a ke­nyérbéllel, ezzel a kenyér­héjjal? Be vele a bendőbe, ahol üvöltenek a kutyák az éhségtől. Paska viszont egy mor­zsát sem evett meg egye­dül. Addig tűrte az éhséget, amíg anyja haza nem tért a munkából. S ez még nem minden: ezt a kenyérbelet, ezt a kenyérhéjat négy rész­re osztotta. — Ugyan, Paska, egyed csak te, és kínáld meg a lányokat. Én nem vagyok kicsi. Nem vett. Addig nem nyúlt hozzá, amíg anyja meg nem ette a maga ré­szét. Sírt és a kacsójával böködte (szavakat nem tu­dott mondani): egyél, egyél. És lehet, hogy Paskának ez a jósága mentette meg roiodőjüket a háború ide­jén. Hogy üldözze hát el a há. ’ól? är Fjodor Abramov; A keniférhéj KM

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom