Kelet-Magyarország, 1985. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-27 / 175. szám
1985. július 27. O HÉTVÉGI MELLÉKLET K önnyű annak, aki térképet rajzol, aki utat tervez. Ceruzát, körzőt, vonalzót íogó kezét nem kötik érzelmi meggondolások. Korunk egyik .tünete az átrajzolások igazságtalansága. Ha az új főút elkerül egy-: egy községet, ha másfelé terelődik a forgalom, akkor a település kiesni látszik a világból. Egy-egy tábla fi-' gyelmeztet rá, hogy van, de az országot járó utas elképzelni se próbálja többé, hogy milyen. Nemcsak kistelepülések, városok is rokkantak már bele ebbe. Vannak szerencsés települések, olykor kisebbek és jelentéktelenebbek, mint azok, amelyeket nem ismerünk, de átmegyünk rajta, akarva-akaratlon látjuk változásait. Zajtán az utak véget érnek. Parányi település az országhatáron, klis falu, a kis települések minden gondjával, sokarcú szomorúságával. Itt is, mint annyi más helyen a lefokozás, a veszteség volt a közös élmény. Elvándorló családok, a világba rajzó fiatalok, az elköltöző iskola, az elvesztett elöljáróság, vagyis a tanács. Az egyre kisebb önállóság, az egyre több függés. Zajta mégis más, és végtére véletlenen múló dolog ez is. Nevét mindennap többször kiabálják a távol eső városok állomásain, hiszen a világgal összekötő hatalomnak megmaradt a vasút. Zajta végállomás. ★ — Nézze, ha vasút nem lenne, akkor már azok közül is sokan elköltöztek volna innen, akik most még naponta ingáznak. Ha valaki itt felül a vonatra, leszállnia se kell, Nyíregyházáig érihét. Nem vagyunk hát annyira az isten háta mögött, hogy el lehessen felejteni a falut... No lám, a vasút, ami ellen valamikor a gazdák tiltakoztak, ami valamikor ellenséges idegen hatalmat jelenthetett, ma a megmaradás, az élet ígérete. Divatos dolog ma vitatkozni, beszélgetni a kis falvak lakosság megtartó képességéről. .Hovatovább haljamosak leszünk, hogy ezt a megtartó képességet, — nem szeretem ezt a kifejezést, de nincs jobb, — szinte kizárólag a kereskedelmi, és kommunális ellátottság szintjéhez mérjülk. Válójában aligha van így. Egy-egy település sorsát igenis kormányozza és alakítja az emlékekre való vigyázás, az egy valamire való közös büszkeség, az egy közös élmény. Ezért nem volt, és nem is lehetett soha teljesen egyforma két falu. Itt nekem azt mondják, hogy Zajta a vasút miatt más. Aztán hogy beszélgetünk, kiderül, hogy ez a vasút több mint a világgal való rendszeres kapcsolat lehetősége. — Mindig út volt itt, hadak útja. Nem véletlen az sem, hogy a templomunk kívül van a falún. Nem a templom ment el, a falu pusztult mindig, de makacsok voltak a népek. Felépítették újra meg újra, és lehet, hogy évekig nem épült itt új ház, most azért már találni újat. Igaz elvitték az iskolásokat, de látja gyerekekkel van tele az óvoda kertje. Meg aztán az Ls igaz, hogy aki elmegy innen, az mindig hazavágyik. A nyár aztán hazatered látogatóba őket. Jönnek az unokák és egyszeriben olyan lesz az élet, mint amilyennek minden napon lennie kéne... Ütban Zajta felé, a döcögő kis piros vonaton beszélgetünk. Nincs sok utas, a vonat se siet, időt hagy a szónak. Megnyugodva feljegyezhetném, hogy nincs baj a faluban tejjel, kenyérrel, hogy nincs baj a bolttal. Valamiképpen jobban megnyugtat, hogy ketten is mutogatják a tájat, és megpróbálnák meggyőzni, hogy az ország egyik legszebb zuga ez. Hidakon csattog a vonattoerék, egy legelőt átszelő diófasort mutatnak -büszkén, tú‘l Fehérgyarmaton már mesélik a Szenke patak balladáját, és egyszeriben arra kell gondolni, hogy lám a vonat amelyen ülök, akár kirándulóvonat is lehetne. Igaz idegenvezetőnek akkor is a hétköznapok itt élő szépszavú utasai kellenének. ★ Szikrázó napfényben állunk a falu boltja előtt. Itt szemet szúr az idegen, előbb ellenőrnek néznék, és mert közel a határ, meg is kérdezik, hogy kik vagyunk, hova tartunk. Aztán hogy kiderül az írás szándéka, beszédessé válnak az emberek. Újra hallom Zajta leégésének történetét, aztán kis szomorúsággal mondják, hogy bizony régen elevenebb volt itt az élet. Az iskola az, ami hiányzik nagyon, még jó, hogy az óvoda újra tele lett gyerekkel. Az óvónő nines otthon. Hivatalos ügyben Fehér- gyarmatra kellett mennie. A bolt, dél küriil járunk, már bezárt, de egy teherautónyi áru érkezik és előkerül a boltvezető. — Tudja mi nem va- _ gyünk zajtaiak, de amióta dolgozom, nagyon megszerettem ezt a falut. Higgye el, hogy aki kereskedőként nap mint nap találkozik az emberekkel, az közel is kerül hozzájuk. Sok mindent megtud róluk, hiszen sok mindent elmondanak magukról. A férjem határőr tiszt itt, én’ úgy kerültem a boltba, hogy dolgozzak valahol. A volt boltos nyugdíjba ment, és én valahogy elörököltem tőle sok olyan feladatot is, ami tulajdonképpen nem az én dolgom lenne. Kérdez persze ilyenkor az ember. Mi az a sokféle feladat, amit egy idegenből jött fiatalasszony a faluban felvállalhat. Kijavít és mondja, hogy nem nagyon volt választási lehetőség. Ha plakátot hoznak, kultúrlházhoz, akkor azt a boltba viszik, és a boltos természetes dolga az, hogy segítsen egy-egy rendezvényt szervezni, hiszen a boltos az, aki mindenkivel beszél. — Nem tudom más hogy lenne ezzel, de nekem igenis öröm ha a kenyér, a só, paprika mellé eladhatok egy jó könyvet. Még nagyobb öröm, ha akinek eladtam és visszajön, elmeséli amit olvasott. Olyan kevés maradt meg a falunak, amióta minden hivatal elment, hogy a kultúra terjesztéséből is részt kell vállalnunk valamiképpen. Na nem azért, mert nincs dolog elég, hanem mert elvárják az embertől. — Nem magányosak itt? Végtére is idegemben élnek, barátok és ismerősök nélkül ? — Az, ihogy az ember hol idegen és hol nem, a természete szabja meg. Nekem itt az első és azóta is folyamatos örömöm, hogy nagyon hamar befogadtak minket. Ügy mondanám inkább, hogy elfogadtak az emberek. Az a néhány fiatal, aki itt él, természet- szdrűen keresi és rászorul egymásra. Persze igaz: klub kellene, élő művelődési ház, valami olyan hely, a kocsmán kívül, ahol az emberek néha ösz- szejöhetnek. A vonat sokat segít rajtunk. Köny- nyebb kimozdulni innen, de nemcsak a vonat van. Nagyon sok itt már a gépkocsi, a motorkerékpár. Aki akar felkerekedhet és beszaladhat Fehérgyarmatra. Járnak innen például színiházba. Aki másra vágyik, az talál magának ideális horgászhelyet, kirándulhat a környékre, tehát a bezártság nem olyan nagy, mint amilyen az a térképről látszhat. Az meg ami a mindennapi élethez kell, az szerencsére beszerezhető. Na ne értse félre, nem a boltos dicséri a boltját, de az az igazság, hogy a mindennapom árucikkekből eleget kapunk. Nem tudom tudatos program-e ez, de igyekeznek jól ellátni minket. Sokáig fogalmazgafcom magamban, ugyan hogyan kérdezhetném már meg, hogy néhány hónap múlva kii lesz az új boltos? Az asszonyka ugyanis terhes. Később, mert beszélgetés közben elmegy a vonat, mi visszük be Fehérgyarmatig. — Hát ha megszületik a fiam, akkor nem tudom, de biztosan kerül majd valaki. És abban is egészen biztos vagyok, hogy az új üzletvezető is éppen úgy felvállalja majd azt a sok ■mást, amit jobb .híján most én vállalok. Nemcsak 'én, hiszen bármilyen furcsa, egy parányitkultúnház itta kocsma is, és mondhatnám tovább, hogy népművelő a postás, mert másképpen nem is lehetne. Ügy magukra maradtaik ezek a kis községek, hogy mindenkinek mindent vállalnia kell. És ha Zajtárói ír, akikor azt írja meg, hogy, lehet hogy éppen a falu el- árvultsága miatt, de jók itt az emberek. Hihet nekem, hiszen benne élek, de még az idegen szemével*®' látom. ’Fehérgyarmaton a zajtai boltos elsőként egy nagy adag fagylaltot rendel. Neki magának és persze a remélt fiánák is. Megígérem, hogy igyekszem jót írni a falujáról, ő meg jóllehet játékból, de elmondja, hogy nem is bánná, ha változna valamiképpen a szokás, és a születendő gyerekének a kései személyi igazolványába ne Fehérgyarmatot, hanem Zaj- tát írnának egyszer. Eljön ugyanis az idő, amikor egy ilyen igazolvány lesz az értékesebb. Otthont, házat, barátságokat, közösséget, a falut őrizné meg az a néhány betűnyi bejegyzés, Bartha Gábor Zajtai utca (Elek Emil felvétele) KM Barangoláséit faJj, az utak végén
