Kelet-Magyarország, 1985. július (42. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-13 / 163. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Hatvan éve született Nagy László, a felszabadulás utá­ni magyar költészet egyik legkiemelkedőbb képviselője. Még csak hatvanéves len­ne, s már nyolcadik éve nincs közöttünk. Hirtelen halála csak még nyilván­valóbbá tette, hogy nem­csak jelentősége, de népsze­rűsége is igen nagy. Élet­művének lényege folyama­tosan épül be újabb és újabb olvasói rétegek és nemzedé­kek tudatába. A diákévek éppen 1945- ben fejeződtek be, az ország felszabadulása utáni nyáron. Ekkor már verseket ír és fest a fiatalember, készül valamire, de még nem tud pontosan tájékozódni sem tehetsége természetét, sem a társadalom változásait nem látja pontosan. A fényes szellők korának kibontakozó lendülete Nagy Lászlót is magával ragadja, de amikor egy évtized múl­va újiból születésnapi ver­set ír, már a magyar társa­dalom tragikus torzulásai­nak megörökítésére törek­szik. A Születésnapra cí­mű vers éppen a fényes szellők idealistán optimis­ta szemléletével állítja szem­be a személyi kultusz korá­nak keserű felismeréseit: „Wem látsz a tündöklő vég­telenbe, / nem vettél fegy­vert, hogy magadért vív­hass, / kezedben a rózsa lefejezve, / tövises szára az, amit szorítasz.” Áz 1950-es évek derekán nagymértékben átalakul az egész magyar költészet. Többféle szemléleti-poéti­kai költői forradalom zajlik le, s a legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűző­dik, s amelyet kialakult ál­lapotában látomás-szimbo­likus költészetnek szoktunk nevezni. A költői átalaku­lás legjelentősebb eredmé­nyeit 1965-ben a Himnusz minden időben című kötet összegezte. A huszadik szá­zadi magyar költészet egyik legjelentősebb könyve ez. Olyan versek találhatók benne a címadó művön kí­vül, mint a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila!, a Tűz, a Menyegző, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik ösz- szegzője a költő és a világ viszonyának. Á Zöld An­gyal a burjánzó vegetáció, az „érzéketlen” tenyészet jelképe. Ez a tenyészet há­lózza be, szövi át az embe­reknek és a társadalom egé­szének a történelmét, ez te­szi múlttá, 'társadalmiból természetivé azt az ezer­éves paraszitá kultúrát és életformát, amelyben nem­csak Nagy László apja- anyja, de maga a költő is felnőtt, s amely a hatvanas években egész Magyarorszá­gon radikálisan felszámoló­dott. A költő ezt a hatal­mas életformaváltást olyan­nak láttatja, amilyen a való­ságban volt: szükségszerűnek, de tragikus elemekkel is te­lítettnek. A Zöld Angyal nemcsak abban személyes, hogy a szülői házat, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlé­keket is megidézi. Azt teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbelsőbb rétegeit is megmozgatóvá ezt a nagyszabású költe­ményt, hogy egyúttal a költő egyik nagyszabású ars poe­ticája is. A vers zárórésze általánosítja a személyesen is átélt társadalmi tapaszta­latokat, s a történelem mindenkori „ravaszságából” kiindulva bontja ki azt a költői magatartást, amely­nek gyökérzete az ötvenes években alakult ki: a min­den helyzetben helytálló ember mégis morálját: „To­vább a reményen, ha a Le­hetetlenért is, tovább, / hogy verejték uszályom a Tejút­hoz legyen hasonló, / hogy a végső sújtás után a föl- oldozást a Zöld Angyal hoz­za / s magasan 'játszón szí­vem: a fényképből kitéphe- tetlen levél!” A költőnek már nem volt szüksége a születésnap al­kalmára ahhoz, hogy számot vessen, összegezzen. Nem a kerek évfordulók a lénye­gesek már, hanem az össze­gezhető tanulságot kínáló léthelyzetek azok. A Zöld Angyal is ilyen volt, s lilyen a pálya egyik ké­sei nagy verse, a Szólít- lak, Hattyú, amelyet öt­venévesen írít a költő. Ez az Énekes Budai Ilonának ajánlott vers még közvetle­nebbül ars poetica. A köl­tő úgy erősíti fel társa­dalombírálatát, hogy a rossz vonásokat kiemeli, látomás­sá szervezi. A torz emberi létről szóló rémálom itt és sok más versben is a pró­Nagy László: Vállamon bárányos éggel Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész vagy fegyver. Ki így, ki úgy, földön vagy égen, mindent megtud rettenetében, amikor mines már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, nagy fény mennydörög s ama kürtöt sikárolják fölborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratok háta, a Mindenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, fid e planéta csak egy bevérzett margaréta! Így is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átvilágló — csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magába. Én az ítélettel beteltem, akarom, hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végülis kinyújtunk, így vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel! legyen a kölöncöm tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények! flótáknak, vagy még inkább a reformáció prédikátorai­nak az áitkozódásait és in­telmeit idézi emlékezetünk­be. Ugyanez a módszer: a rossz felnagyítása, s ugyan­az a cél: az ember megjob- bítása. Ennek a jónak itt a tisztaság, a költőiség régi jelképe, az énekes hattyú a meghozója. A versben a mógis-morál hőse közvetle­nül maga a költő, s a láto­más biblikus-mesei közegé­ben kérlel és bizakodik. S Nagy László első és utolsó szava ez a remélő igen. Bár­mennyire a hitben meg­ingató, az elbizonytalanító rossz, a végső válasz a lét- - igenlés, az emberi értékek eszményítése. A szlovákiai magyar köl­tészet ifjú nemzedékei hagyományosan egy- agy antológiával léptek az irodalmi élet nyilvánossága étté. A nemzetiségi irodalom felújulása után — az ötve­nes évek elejétől — szinte minden évtizedben megjelent egy ilyen nemzedéki antoló­gia. Ezek az antológiák szemléletükkel, politikai ér­tékükkel híven mutatták, hogy merre tant a szlo­vákiai magyar költészet, s a fialta! köítőjelölitek milyen törekvések jegyében kívánják folytatni vagy megújítani mindazt, amit elődeiktől kap­tak örökül. A hetvenes évek derekán fellépő fiatal kiöltök azonban hosszú időn át nem kaptak olyan nemzedéki fó­rumot, miint elődeik, akik ko­rábban példáiul a pozsonyi irodalmi Szemle Vefés-rova­Bar&k László: Védtelen tában jelentkezhettek műve­ikkel. Egyenként érkeztek, magányosan próbáltok sze­rencsét, úgyszólván be kel­lett lopakodtatok a költészet fórumaira, őket kívánta ösz- szegyűjteni, bemutatni, s mintegy írói közösséggé szer­vezni a Tóth László szerkesz­tésében öt esztendeje megje­lent Megközelítés című köl­tői antológia. Ezt a szép kol­lektív gyűjteményt azután egy könyvsorozat követte: a Főnix Füzetek, amely pálya­kezdő költőket, elbeszélőiket és tanulmányírókat mutat be a nemzetisiégi olvasótábornak, a szlovákiai magyar irodalom magyarországi barátainak. Milyen eszmények jegyében is tájékozódnak ezek a fiata­lok? A korábban fellépő nemzedék költőinek a poéti­kai, nyélvi kísérletezés volt a vezércsiUaga; lebontották a Soóky Lász Szünet Kormos István emlékének Téliben tél van, nyár a nyárban, nem úgy, mint NORMANDIÁBAN. Mellemre ül a jámbor éjszaka, s csak bámul, kérődzik szüntelen. A falu bolondja szól: Bolond vagyok. Bolond vagyok. Arcán a megszolgált ital lecsordul, a csapos röhög, mulat az ISTENADTA NÉP. Hogyan van gz, YORICK? A dadogás üvöltésbe torkoll? Az üvöltés dadogásba fullad? Miért van, hogy itt az erdők fölött nem szárnyalnák jyhnyájak? A szélmalmok miért nem szállnak el? Hol veszhettek el játékaim? Nincs már, ki rám szói: „Vigyázz magadra, kicsi László!” Bezártam a kisfiút, a védtelent, s lettem szaván fogható védtelen. Éjszaka éji magamban kézzel kavi lappantyúk kísérnek a szerelemrő elébem áll nem kéme magyaráza mögött sú| aki verset a hír) a k há t csaik k< kutyák dal Kövesdi Káro Ady más: Csak még eg\ s hajolj fölén Nyögdécselnét E végső gyón Ácsok járnak Szombati gáté A. A. Meldere: Kisfiú madarakkal Magyar küllők Szid' Nagy László évtizedei i :„<v iO szl'nafisfNKR a vivxwmK ' „ j Náí ‘‘v ÉvfordulójAra

Next

/
Oldalképek
Tartalom