Kelet-Magyarország, 1985. július (42. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-13 / 163. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. július 13. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN E löljáróban is el fcell mondanom, hogy kicsit úgy érzem magam, minit az a bizonyos elefánt, amelyik, balszerencséjére porcelánbollt- ba téved. Mliindegy. Vállalom a kutyaütő szerepet, és ha már erre áz oldalra tévedtem, akkor azt is, hogy nóhányan megbán- tódjanak. Így, ivagy úgy beszélni kell erről is. És bár lehetséges hogy görbe ez a tükör, hogy torzít valamelyest, azért nem árt belenéznünk. Holtbiztos, hogy nem pontosan olyanok vagyunk, mint amilyen 'képet ez a tükör mutat, de ilyenek is szoktunk lenni. És ezt azért is tudni kell, mert előfordulhat, hogy ilyennek látnak minket mások. Az a bizonyos eJeíámt a porce- lánbolitban ezért. mozog ilyen ügyetlenül. Hökkentem hallgatok egy nem nekem szánt beszélgetést. — Állati klassz volt. Jobb mint egy krimi... — Oltárt aréna volt... Két gyerek beszéld meg mehettem azt a bizonyos, .az egész világot méltán felháborító 'brüsszeli kupadöntőt. Beszélik és egyre inkább úgy érzem, hogy csak azt sajnálják, hogy ők nem lehettek ott, hogy nálunk ilyen nincs, hogy... Állok egy futballpálya szélén. Mellettem ko tompokkal, zászlókkal felfegyverkezett ifjú szurkolók. Egyikük hátán a gondosan mocskos farmeren amerikai zászló díszeleg, egy semmit sem jelző csillagos, sávos lobogó. A srác ki- v-ösödötit arccal üvölti, hogy „Taposs bele!”... Egy másik, lányos képű nagy kamasz trágárságokat kiabál, no nem a játékosoknak, csak a maga gyönyörűségére. Utazom. Három fiú áll a peronon. Valamennyien tudjuk, hogy már Mátészalka óita kerülgetik a kalauzt, mert minős jegyük. Élvezettel, sok örömmel csinálják, csibészesen, sportosan, amúgy „brahi- ból”. Szégyen nélkül bevallom, hogy még szurkolok is nekik, hiszen voltam valamikor gyerek én is, és ha úgy jött ki a lépés, ugyanilyen jókedvvel „tu jé ztam” a villamoson. Nem a megtakarítható hetven fillérért, mert annyi volt egy átszállójegy akkor, hanem mert jólesett nyelvet nyújtani a felnőtt világra. Nem tudtam, mert hennám is tudtam volna, hogy akadt jó néhány kalauz, aki 'miközben ránk vadászott, szíve szerint nekünk szurkolt. Most viszont jön a kalauz. Büntet, no nem túl szigorúan, mert elnézi, hogy a fiúk buszjegyeket kapnak, aimi tudvalevőleg jogosítvány a jegyváltáshoz. Eddig nincs a történetben semmi rendkívüli, de a kalauz leszáll és akkortól a három gyerek trágár módon elkezdi szidni a kalauzt. Egy kezdi el, kettő folytatja és addig dédelgetik magukban a haragot, hogy néhány perc múlva már arról beszélnek, hogy meg kéne verni a kalauzt... Másik történet: diákok özönlik el a vonatot. Még meg sem áll a szerelvény, ők már felugrálnak, és „fognak” helyet 'társaiknak. Egy-egy fűlikét, egykét gyerek. Mire az első felnőttek felszállnak, hely már nincs! A srácok magukra zárják az ajtóikat, behúzzák a függönyöket. És kezdődik a szokásos déli dühöngés. Egy-egy felnőtt próbál szólni nekik, de vesztére teszi, mert hamar kiosztják. Sport ez is, úgy érdekes, úgy szép igazán, hH játszó partnerül dühös felnőtt is akad. Nem tartozom azok közé, akik sóhajtoznak a fiatalok neveletlensége miatt és ha szívemre teszem a kezem, akkor bevallom, hogy lén se adtam át mindenkor mindenkinek a helyemet. Nem szeretem úgy kezdeni a mondatokat, hogy „Bezzeg az ón időmben. ..”, de egy-egy teleszabatossággal viselkedik a vonaton, az otthon lehet rendes gyerek és talán szűzies szeméremmel még el is pirul, ha szülei csúnyát mondanak előtte. A futballszurkoló, aki görcs- berándultan követeli, hogy az egytik játékos 'taposson bele a másikba, az beJe- sápad, ha otthon egy késnálom azokat, akiket naponta látok. Az utcán csó- kolózókat, az egymásba bujákat, akik az életük legbizalmasabb dolgait élik az utcán, padokon, vonat- kocsikban, és teszik mindezt úgy, hogy egyszer csak észreveszem, hogy közben hihetetlenül unják egymást. A szerelmük már nem egy fiaitalokból álló baráti társaságot, ahol az emberek egymással tudnak és mennek értelmesen élni. Tudnak beszélgetni, kommunikálni, egymáshoz alakulni, változni, többé lenini. Egészen bizonyos, hogy meghatározó módon ők vannak többen, de hát ezek a közösségek mérBartha Gábor: Elfifflllt a porcelánboltban szemetelt, telemagolt, ite- lepiszkiitott diákfüQlke 'látványa azért elszomorít. Ugyanazt érzem, amit a futballpálya szélién. Asztalomon az újság, benne a szűkszavú híradás a pesti metrókocsit megrongált huligánokról. Kirívó példa, de nem tudom egészen pontosan, hogy hol a határ. Hol lesz egy példa kirívóvá, hol lesz egy viselkedési forma elrettentő példává? Tetszik, nem 'tetszik az az igazság, hogy azok a metrón garázdálkodó srácok is csak egy jó bulit akartak. És majdnem biztos, hogy egyenként, külön-külön jó- naviailó rendes gyerekek ők is. A meccsen mellettem őrjöngő fiú hátán azzal az amerikai lobogóval „a civil életben” hétköznapi ember. Dolgozik, tanul mint bárki más. Tizenkettő belőle egy tucat, és csak az alkalom teszi olyanná, hogy figyelni kell rá. Miről van szó? Arról, hogy hogyan lehet kiválnia a társak közül. Hogyan lehet olyanná lenni, akire odafigyelnek. Nincs ebben semmi rossz. Aki tizenéves korában nem akar más lenni, mint a többiek, az nagyon semmilyen ember. A kérdés, hogy mivél lehetünk mások. A kérdés, hogy mi az, ami a többieknek tetszik. Nyilvánvaló, hogy aki szűkreszabott képességei álapján nem tud kiválni a társai közül, akinek sem türelme, se energiája nincs arra, hogy különb legyen, az felbigy- gyeszt a farmerére egy lobogót, és ettől [máris nagyszerű embernek képzeli magát. Egészen büzltos, hogy trágárságokat az kiabál, akinek a képességéiből nem telik arra, hogy okosat szóljon. A nyugtalanító az, hoigy nem egy közösségben így is lehet példakép, vagy ha ügy tetszik „menő fej” valaki. A metrórongálók is? Vannak, akiknek ők is, de hát innen már csak egy lépés, hogy a brüsszeli tragédiát okozó huligánok tette is csak „jó buli” legyen. Gondolom, aki idáig ért az olvasásban, kezd haragudni rám. Bevallom, ez is a szándékom. Ugyanis csak indulat szülhet indulatokat. Nagyon pontosan tudom, hogy az a bizonyos kalauzt megverni akaró három fiatalember nem veri meg a kalauzt, és 'ha elköszönnek egymástól, akkor külön-külön már mindhárman elfogadható hétköznapi gyerekek lesznek. Az is bizonyos, hogy a vonaton randalírozó, felnőttet „zrikáló” fiúik és lányok hazaérve ártatlan báránykák lesznek. Biztos vagyok benne, hogy az a kicsi lány, aki hivatásosokat megszégyenítő H. Németh Katalin: Ügy maradt ... sei elvágja az ujját. Sőt azt is elhiszem, hogy otthon mimtagyerek, akiinek a jó szivét áldja minden ismerős. Nem olyanok vagyunk hát miiint amilyennek látszunk, vagy amilyennek bizonyos helyzetekben látszani szeretnénk. Kérdés, hogy akkor miért akarnak annyian rossznak látszani? Kérdés, hogy miféle erkölcs alapján lehet ilyen olcsó módon példakép lenni valaki? Mi kell a népszerűséghez? Néha már úgy tűnik, — és tessék megfigyelni a beszélgetéseket —, hogy a legszellemesebb társalgó az, aki B betűvel kezdődő segédigék nélkül megszólalni sem tud. Az lesz az irigyelt, aki jóllehet csak kitaláltam, rémisztő történetet mond el magáról. Egy másik példa: a világ legtermészetesebb dolga, — ez így van amióta ember az ember —, hogy amikor egy ifjú szerelmes, aikkor ezt szeretné az egész világnak elmondani. Nincs ebben semmi rossz, de az már-mór siralmasan nevetséges, ahogyan néhá- nyan ezt a szerelmüket az egész világ tudomására akarják 'hozni. Nem vagyok prűd és megértem, ha kiét fiatal szeret egymáshoz érni, ha szeret összebújni. Eddig ez rendben van, de valósággal sajrég nem nekik szolgál, mór csak azért borulnak össze, mert ha ezt nem tennék, akkor beszélgetni kellene, akkor valami olyasmit kellene csinálni, ami sokkal bonyolultabb, nehezebb, mint a csóko- lózás. Primitív dolog, de ők mégis csak így tudják elmondani, hogy egymáshoz tartoznak. Hogy te megvagy nekem, én megvagyok neked, hogy én klassz srác, vagy lány vagyok, mert íme lásd világ, hogy milyen jó nőm, vagy fiúm van nekem. Hogy mi köze mindennek a metrókocsit rongá- lókhoz? Mi köze van a brüsszeli tragédiához? Nos, annyi, hogy a primitívség mindig veszedelmes. Még veszedelmesebb akkor, ha ennek a primitívségnek valamiféle kultuszt is csinálunk. Ha nemcsak elfogadjuk, hanem bármilyen furcsa így kimondani: még tiszteljük is. Tiszteljük-e valóban? Nagyon pontosan tudom, hogy amiről írok, az létezik, az van, az igaz, de azt is, hogy nemcsak ez van, és nemcsak így van. írtam arról, hogy azok a gyerekek, akik bandába verődve már-már rettenetesek, külön-külön, egyenként lehetnek nagyon rendesek. Magam is ismerek már sohasem lesznek példává. Valahogy nem is alkarnak példává lenni, mert van egy réteg, bármilyen vékony is az, amelynél szép lassan a rendesség a szégyellni való. Persze ez mindig így volt. Ha száz ember közül egy lop, akkor senki sem beszél a kilencvenkilencről, azokról akik nem loptak és nem is fognak soha. A metrón naponta tíz- és tízezer fiatal utazik, de mi csak az említett tíz példáját tudjuk. Rémisztő viszont, hogy két-hórom nappal Brüsszel után már akadtak, kerültek utánzók. Nyugtalanító, hogy nem egy fiatallal beszálltéin, aki ezt a metrórongálást is ártatlan csínytevésnek, egy jó bulinak ítélte. Nem ar- ró van szó, hogy tömegesen utánozni akarnák őket, de arról 'igenis, hogy valamiképpen nem háborodunk fed igazán, amikor bizony okunk volna rá. Nem érezzük, vagy inkább nem törődünk vele, hogy bizonyos magatartási formák a legrendesebbeket is sértik, vagy ha úgy tetszik bepiszkítják. Milyenek vagyunk hát? Vagy még egyszerűbben : milyennek látjuk egymást? Ha 'beszélgetek, akkor sokakról kiderül, hogy tehetséges, bátor, egyenes. Ha többen beszélgetünk, akkor már valamivel zavarosabb a kép, ment biztos, hogy nem a legtehet- ségesehb, a legbátrabb fiatal a 'legnépszerűbb. Sőt biztosain nem az. Egy-egy közösség kedvence á legritkább esetben az, akit mondjuk KlSZ-dntkárrá választottak, mert közösségi ember, mert „jó fej”, mert valamiképp valamiben kiválik a társai közül. Különbnek, másnak lenni a legtöbb közösségben magányosságot jelent. Szenvedélyes diákvitákat hallgattam nem egyszer arról, hogy milyenek a felnőttek, milyen a felnőtt társadalom. A kritikák maróan élesek, szellemesen fogalmazottak és részben igazaik is voltak. Ez eddig rendiben van, de azok, akik az őszinteség hiányát róják fel a felnőttek bűnéül a maguk világában wmég felnőttebbül” élnek. Elkezdődik ez valamikor az általános iskolában, amikor a továbbtanulásról kell dönteni. A közösségek hihetetlenül gyorsan megromlanak és azok, akik eddig együtt tanultak egymás ellen kezdenek tanulni. Élesebben mutatkozik ez meg a középiskolákban. Az első két év még a nagy barátságoké, de a harmadik évtől kezdődően, felnőtteket megcsúfoló módon kezdetét veszi a hartal- md harc. Egyesek tétje nagy, az egyetem, a főiskola, a továbbtanulás. És ezért semmi sem drága. Ezért lehet hazudni, csalni, lopni, ezért lehet még a másiknak ártani is. Valamennyire természetes, hogy ebben a hangulatban már semmiképp sem a legtehetségesebb, a legszorgalmasabb társ lesz a példa. Nem az ellenfelek lesznek a népszerűek, hanem elsősorban azok, akiknek a képességei középszerűek, vagy még azok sem. Valami átértékelődik, de ebben az átértékelődésben értékek vesznek el. Egyre inkább a külsőségek adnak rangot, a vagányság, a jó- pofiaság és minden, ami ezzel jár. Kedvező esetben ártatlan dolgokról van szó, de aki hallott már kamasz dicsekvéseket irtózatosan nagy mennyiségű szeszekről, az tudja, hogy niem minden esetben ilyen ártatlanok. Hallottam egyébként 17 éves emberkét dicsekedni azzal, hogy ő már kipróbálta a szipózást, és hajlottam panaszkodni kislányt, aki azzal vált nevetségessé a társai előtt, hogy miég nem feküdt le senkivel. Különös, vagy nem különös lehet, hogy az ölt kinevető társak ugyanolyan ártatlanok voltak, mint ő, de gondosan elrejtették ezt a „szégyenüket”. Mentegetőztem ennek az írásnak az elején, mondván, hogy elefánt a porce- lónlbolitban. Nos, erről any- nyliít, hogy nem akartaim, a világért sem akartam ösz- szetänni semmi értékeset. És ha egy kicsit tükörnek is szántam az írást, akkor azt is tudom, hogy torzít valamelyest ez a tükör. Nem a szépet alkarja csúnyának látni, de megszépíteni sem akart semmiit. Talán érdemes belenézni. Egy kis türelmet, egy kis gondolkodást, talán néhány egymás közötti vitát remélem megér. V KM
