Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-08 / 133. szám
VÁLTOZÓ ÉLETŰHK Vidéki(es)nek lenni Ki többször, ki ritkábban, de bizonyára sokan átéltük már budapesti főhatóságunk, anyaintézetünk irodáiban, büféiben, folyosóin azt a negatív élményt, amikor bennünket vidékieket egyszerűen lekezeltek vagy atyáskodó műgondoskodással, a csetlő-botló kisgyermek iránti megértéssel vettek körül bennünket fővárosi kollégáink. Sok-sok nyíregyházi (vidéki) ismerősömtől tudakolódtam mostanában: így van-e ez ma is? És a kapott válaszokból számomra bizony változó életünk újszerű mozaikdarabja bontakozott ki. I Nyírbátori mérnök, idősebb ember meséli, hogy ezt a hol álcázott, hol nyilvánvalóan lekezelést, lenézést ő maga jó évtizede nem tapasztalja, vagy csak igen ritkán éri már az ilyesfajta kellemetlen élmény. „Ti is csináltok ott lenn a falun valamit?” — hangzott el nem is egyszer az első időszakban, talán még akkortájt, amikor a vidéki ipartelepítés útján az első lépéseket tették Nyírbátorban is. Csakhogy, amikor kiderült, hogy igazi gyár, s nem mosolyogni való manufaktúra lendült működésbe, már így enyhült az ominózus kérdés: „Lám ti is csináltok valamit ...” Ugyanez a mérnök mondja, hogy ma partnerként, az együttműködés nélkülözhetetlen feleként kezelik őket. ★ Ez persze nem csak a vidéken is felnőtté növekedett iparban igaz. Ha még olykor elő is fordul, ritkul az ilyesféle szakmai, emberi viszony a fővárosi és a vidéken élő értelmiségiek, s nem értelmiségiek között is. Egykor széltében-hosszában elterjedt, talán elfogadott volt az a vélemény, hogy a vidéki ember, legyen akár a legkiválóbb tehetségű szakember, el van zárva az információnak attól a bőséges áradatától, amihez fővárosi kollégája csak karnyújtásnyira áll. Volt is ebben némi igazság, hiszen a színházakkal, múzeumokkal, szakkönyvtárakkal, a tudomány archívumaival és adatbankjaival megáldott fővárosban néha csak pár utcát kellett sétálnia a fővárosi embernek, s szakmája és az általános műveltség tárháza ott állt előtte, s csak meregetni kellett ebből a forrásból. Ugyanakkor felnőtt. egy igényes nemzedék vidéken is: megteremtette a maga vyiéki tudományos és kulturális alközpontjait és nem sajnálta a fáradtságot, utazást ahhoz, hogy ő is megmerítse magát az információ kútjaiban. Ha a nemzetközi méretekben felhalmozott értékekhez akar manapság hozzájutni a vidéki, ugyancsak nem kényszerül a vidéki hátrányos pozíciójába: útlevelet kap, vonatra, repülőgépre ülhet vagy éppen előfizethet nélkülözhetetlen folyóiratára, s legfeljebb egy napos késésben, hátrányban van a repülőtérhez és a külföldi sajtót szétosztó postahivatalhoz közelebb lakó pesti polgártársával szemben. A még előforduló Buda- pest-központú szemlélet — merem állítani tapasztalataim, s mások velem megosztott véleményei alapján — szűnőben van. Sokkal lassúbb az a folyamat, ami bennünk, vidékiekben végbemegy: mi még nehezen hisszük el, hogy a fővárosiakkal egyenrangú magyar állampolgárok vagyunk. ★ Táj értekezleten és budapesti központi rendezvényeken figyeltem meg, milyen áhítattal hallgatják egyes vidéki lakótársaink a pesti kolléga kiselőadását a tanácskozás szünetében, a büfében. S ha szóhoz engedik jutni önmagukat, rendkívül nagy tisztelettel merészkednek néhány „vidéki” véleményt hozzátenni a hallottakhoz. Még olyan is előfordul, hogy a kifejtett „kisvárosi mondanivaló” után elhangzik: „Igaz, ezt te is Pesten biztosan jobban látod ... ” Nincs szükség ma már (korábban sem kellett volna tenni) ilyesféle gátlásos gügyögésre. Vegyük észre, ilyenkor nem vidékiek, hanem vidékiesek vagyunk. S a két dolog között a különbség ég és föld. Réges rég elavult a népiesurbánus vita egész gondolatmenete, s ma már az természetes, hogy városiasodó fal- vainkban is korszerűen élnek az emberek, de az is tény, hogy nagyvárosi lakónegyedeinkben is élnek tősgyökeres városi emberek a lehető legelmaradottabb (nem szegényes) körülmények között. Megragadott az a gondolat, amit a minap hallottam olyan budapesti embertől, aki innen, Szabolcsból került fel a fővárosba: kimondta nyíltan, hogy ma már nem érzi magát itthon. Igen, ilyen is van. De a többség — s bizonyítja ezt a „Megyénkből indultak” sorozatunk sok-sok alanya — a vidékhez, a szülővároshoz, faluhoz, a legszűkebb hazához való érzelmi kötődés igen erős. Talán épp a pestivé vált vidéki az, aki nem érzi magát sem fővárosinak, sem vidékinek, hanem egyszerűen magyar állampolgárnak. ★ Számomra a főváros-vidék mondvacsinált ellentétét bogozó vizsgálódásom során a legnagyobb élményt az idei tél, egy karácsonyi-szilveszteri üdülés hozta. Ott a balatoni üdülés közepette olyan hamisítatlan budapesti családdal hozott össze a két hét, amely a fővárost jobbára csak a repülőtéren át hagyta el, tehát Budapesten kívül legfeljebb jónéhány külföldi fővárost ismertek, no meg a téli-nyári Balatont („De ez nem vidék” — mondták ők maguk.) Körülvettük azután ezt a betonon, metróvonalakon és a Vidám Parkban nevelkedett családot mi nyíregyházi, kecskeméti, kaposvári vidékiek, s elmeséltünk nekik tücsköt-bogarat, várostörténetet, Hild-érmes fejlődést meg sóstói, Tisza-parti és bugaci dolgokat. A vidéki „propaganda” hatásának első jelei a 10 éves kislányon mutatkoztak: „Apu el kellene menni nyáron Gergelyi- ugornyána...” És a pesti család az idén nyáron nem az olasz fővárosba készül, hanem megismeri a magyar vidéket. Mind több pestitől hallom, s igazat adok neki: nincs vidéki író, nincs vidéki irodalom, sem vidéki újságírás sem pedig vidéki kórház, tervezőintézet. Csak magyar irodalom, újságírás, egészségügyi és műszaki élet van. Hallatszik ez a vélemény egyre több fórumon, olvasható fővárosból címzett nyilatkozatokban. És ezeket a szavakat komolyan is kellene venni még akkor is, ha az alkotó munka feltételeiben kisebb-nagyobb lépés- hátrány érzékelhető is vidéken. Mert nemcsak az információhoz jutás körülményeinek kell javulniuk, hanem abban is előre kell lépnie a fővárosnak, hogy a vidékről induló szakembert, művészt éppúgy befogadja, felkérje, támogassa, mint azt akinek a lakcíme is budapesti. De az is vitathatatlan, hogy az igazi nagy tehetség önmagának is utat tör a legkisebb falutól a legnagyobb világvárosig. Csakhogy a világ nem csupa zsenikből áll, sőt a világnak nincs is szüksége arra, hogy a társadalmak a szu- permenekből szerveződött közösségekké váljanak. Hétköznapi, úgymond „egyszerű” vidéki és fővárosi embereknek kell felismerniük, hogy nincs közöttük egyéb különbség, mint az, hogy egyikük lakóhelye egy két és félmilliós nagyváros, a másiké mondjuk egy háromezer lelkes falucska. ★ Túlságosan szép lenne a kép, ha elfogadnánk, hogy a kontraszt teljesen megszűnt. Ez ma még korántsem igaz. Mert vajon nem esik-e meg naponta, hogy a megyeszékhelyen élők társaságában lekicsinylő módon, mint falusiakról beszélnek a szabolcsi kisváros lakójáról. És a kisvárosi társaság olykor még a fővárosinál is jobban lenézi a falusit. (Ma is elröppen még a „paraszt” kifejezés, amit nem éppen foglalkozást kifejező szóként, hanem megalázó jelzőként használnak egyesek.) Amivel pedig a vidéki, pontosabban a vidék harcolhat (ha egyáltalán kell harcolnia) egyenjogúsításáért, az a színvonal: ha a produkció, ami vidéken készül olyan, hogy lehetne akár pesti is. Mert már van a vidéknek Szegedi Szabadtéri Játékja, Miskolci Filmfesztiválja, s vidéki a Debreceni Atommag- kutató Intézet, a Győri Balett, a Nyírbátori Zenei Napok, a Kecskeméti Kodály Intézet... A sort sokáig lehetne folytatni, s ha ezt a sort szaporítja a vidék, talán önmaga előtt is igazoltnak látja majd a vidéki ember, hogy Magyarország ma már nem Budapest egyik elhanyagolt, isten háta mögötti peremkerülete. Szilágyi Szabolcs A mióta művészet létezik, csaknem azóta kritikusok is tevékenykednek, hogy fölmérjék, elemezzék az alkotók teljesítményeit. A hagyomány számon tart egy görög kritikust, Zoiloszt, aki Homérosz költeményeinek fölöttébb kemény bírálatával szerzett kétes csengésű nevet magának. Többen vannak persze olyanok, akik esztétikai tudásuk, biztos ítéletük és ízlésük révén vívtak ki megbecsülést, szereztek rangot a kritikusi hivatásnak. Vállalva gyakran a tévedés kockázatát is — hiszen a .kritikus a múlt s a jelen művészi normái szerint ítélkezik, s utóbb kiderülhet, hogy valamely mű, amelyet elmarasztalt, új és értékes művészi irányzat terméke volt. Persze fordítva is így igaz: egy adott korszak kritikailag jól fogadott alkotásairól is bebizonyosodha- tik, hogy nem időtállók. Szocializmust építő társadalmunkban sajátos szerepe van a művészetkritikának. Egyrészt — tekintettel arra, hogy nálunk a művészek túlnyomórészt diplomát szereznek, s a műalkotások létrehozásában az állami támogatásnak meghatározó jelentősége van — „abszolút dilettáns”, kirívón tehetségtelen munkákkal, teljesítményekkel ritkán találkozik a kritikus, másrészt azonban egy rendkívül bonyolult, válságjegyekkel terhelt értékrendszerben kell tájékozódnia — sőt tájékoztatnia. Manapság a klasz- szikus művek mellett ott találhatók a legkülönfélébb alkotói törekvések termékei, s a kritikusnak kell — ha tud — vezérfonalat adnia: mit érdemes megnézni, elolvasni, megvásárolni. De — az előbbiekből következőleg — ez a vezérfonál voltaképpen az alkotóműhelyek irányítóinak kezéből gombolyodik elő; a kritikusi tevékenység ott kezdődik, amikor eldől: ki és mit alkothat? Milyen könyvek jelenjenek meg, milyen filmeket forgassanak, milyen darabok s milyen rendezői felfogásban kerüljenek színpadra, milyen szobrok jussanak közterekre, milyen képek a tárlatokra? Kritikai tevékenységnek minősül tehát mindaz, ami az alkotóműhelyekben történik, ami azzal kapcsolatos, hogy milyen művek s a nyilvánosság milyen szférájában fejtsék ki társadalmi hatásukat. Ekkor lép működésbe a szorosabb értelemben vett kritika, mely mintegy a társadalom képviseletében alkot véleményt a műről, a művészi teljesítményről. Nem csoda, hogy művészetkritikánk gyakorta — szinte „hagyományosan” — küszködik a rárótt feladattal. Erről a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség legutóbbi, 1984 őszén kelt állásfoglalásában így fogalmaz: „Az elmúlt évtizedben nem javult, sőt egyes művészeti ágakban romlott a művészetkritika értékfelismerő, -támogató, a közönséget és az alkotókat orientáló tevékenysége. A művészetkritika mai állapota többnyire nem kedvez a szükséges eszmei tisztázódásnak, a reális értékrend tudatosításának, a műhelyek határozottabb és egyértelműbb megrendelő, értékelő és válogató tevékenysége kibontakozásának, a művészetpolitikai és közművelődési szempontokat jobban érvényesítő közléspolitika kialakításának. Sok helyütt — a megbízható marxista művészetelméleti háttér hiánya miatt — elbizonytalanodtak a marxista igényű kritikus kezdeményezések, nem elég igényes és határozott a marxista kritika állásfoglalása a művészeti és ideológiai vonatkozásaikat tekintve egyaránt problematikus törekvésekkel kapcsolatban. A kritika csak ritkán vállalja — és akkor sem mindig kívánatos szinten teljesíti — a művek világképének, eszmeiségének feltárását és értékelését.” Ezt a — korántsem hízelgő — véleményt erősítették meg az MSZMP Központi Bizottságának a párt XIII. kongresszusára készített irányelvei is: „A művészetkritika és a művészetelmélet az eddiginél hatásosabban, kezdeményezőbben vegyen részt a mai magyar és külföldi irodalmi és a művészeti áramlatok, értékek és a vitatható törekvések minősítésében. Jobban kell támogatni a szocialista eszmeiségű, ízlésformáló művészi alkotásokat. Határozottan fel kell lépni az eszméinktől idegen, szocialista viszonyainkat eltorzító törekvések ellen.” E kép hátterében azonban ott rejlenek azok a zavarok is, amelyek az utóbbi évtizedben a kritika szerepértelmezését megnehezítették. Volt — például — olyan nézet is, mely szerint a kritika működésétől függ a művészi alkotómunka szabadsága. Ha a kritika nem minősíti kellő határozottsággal a vitatható művészi törekvéseket, akkor óhatatlanul előtérbe kerülnek az adminisztratív eszközök, a politika kénytelen — a szükséges mértékben — korlátozni a kísérletezéseket, útkereső próbálkozásokat. Nos, ez az első hallásra tetszetős, meggyőző vélekedés olyan különbséget feltételez művészet és kritika között, amely a valóságban nem létezik. Ugyanis a művész s a kritikus egyforma felelősséggel tartozik a társadalomnak, furcsa munkamegosztás lenne, ha az alkotó „azt mondhatna, amit akarna”, hiszen majd a kritika úgyis „helyre teszi”. A XIII. kongresszus tapasztalatai alapján leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy az efféle szereptévesztés semmiféle hivatalosként értelmezhető megerősítést nem kap. Tartós betegsége kritikai életünknek, hogy kevés a vita, az eszmecsere a nehezen megközelíthető, de vállalandó értékek szolgálatában. S tartósan divatozik a nyegle hangvétel, a személyeskedő, csipkelődő modor; a kritikus visszaél a hatalmával, társadalmi megbízatásával. Néha meg azt tapasztaljuk, hogy a kritikus a tömegek tévedhetetlen képviselőjének pózában tetszeleg: ami neki nem tetszik, az a közönségnek sem tetszik, tetszhetik. Az ilyen kritikus olykor gátlástalanul meneszt mennybe vagy tapos sárba műveket, teljesítményeket, alkotókat — a közönségre, a társadalomra hivatkozva. S hiba az is, ha a kritikus túlságosan a művész szemszögéből, a bírálandó mű, produkció vonzáskörében foglal állást, s jó esetben is csak a hozzáértők, az esztétikai ismeretekkel fölvértezettek számára érthető mindaz, amit mondani akar, idegen szavakban, szakkifejezésekben dúskál stb. M eg kell találni tehát — bár csöppet sem könnyű — azt a pontot, amelyről a kritikus beláthatja a művész s a társadalom között húzódó terepet. A kritikusnak egyszerre kell a művészt s a társadalmat képviselnie. Meg kell mutatnia a közönségnek: mi a fontos abban az „üzenetben”, amely a művésztől érkezik, s vissza kell jeleznie a művész számára, hogy a mondanivalót nem csorbították-e a kifejezésmód, a szemlélet ilyen vagy olyan hiányosságai. S mindehhez a kritikusnak nem áll rendelkezésére közvélemény-kutató apparátus (ezért baj, ha valaki demagóg módon s fölényes határozottsággal a közönségre, a társadalomra hivatkozik, amikor egyéni véleményét fejti ki). Ám a kritikus is része a társadalomnak, ő is szuverén befogadója a művészi alkotásoknak, tehát az a kritika, melyet megfogalmaz, bizonyára sokak — tán nem ilyen tudatos — megítélésével esik egybe. Kőháti Zsolt KM hétvégi melléklet 1985. június 8. 0
