Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-29 / 151. szám

HU HÉTVÉGI MELLÉKLET

1985. június 29. ^---------------------------- VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

„Fenéken billentjük, hogy meglássuk, milyen a talaj- fogása.” Elvi alapvetése lehet ez a mondat a pályakezdők próbatételének, ? melyet az iskolában nagybetűsnek nevezett élet ró rájuk. Hogy milyen a talaj fogása, két évvel az egyetem elvégzése után öt volt (?) barátomnak — ezt próbálom meg az alábbiakban érzékeltetni.

A fiúk közös jellemzője, hogy az egyetemi évek alatt, mintegy versenyre kelve egymással jártatták az eszüket. Nem átallották tabu témákat, lerágott csontokat is szellemi értéknek tekinteni. Ügy hitték, csak olyan világban kellemes élni, ahol az elvárhatók bekövetkeznek. Amilyen erősen elvárták például azt, hogy a víz felvegye a vizet tároló edény alakját, olyan erősen elvárták 8 azt is, hogy az értelmiség | népben-nemzetben, Euró- i pában gondolkodjék, folyton meghatározva az ország és a maga koordinátáit.

A régi, sókat látogatott kocsmába ültünk be — nemrég — hárman, A. I. és e sorok szerzője. Mondhatni véletlenül jött most ösz- sze ez a trió. Két-három évvel ezelőtt T. Z. és F. is itt ülne velünk. Ekkor lenne teljes a baráti kör.

A az élet szőke, kék szemű huszár főhadnagya lehetné. Miért is ne? Bőven a harminc alatt van még, egyedülálló férfi, diplomás, sőt leendő diplomásokat tanít — egyetemen.

— A nadrágaimat még mindig az anyám veszi. Két éve oktatok itt. Két- ezer-nyolcszáz forint volt a fizetésem egy évig. Azóta kétszer emelték, most 3500-at kapok. Ennyi pénzből — kedvem szerint — a szakkönyveket sem tudom megvásárolni. Még szerencse, hogy egy kollégiumi lakásban lakhatok, — elfogadható havi bérért. Igaz azzal a feltétellel, hogy egy év múlva saját költségeim terhére tataroztatok. Különben anyám nemsokára nyugdíjba megy.

A. — mint a baráti kör minden tagja — közgazdász. De A. szerencsés alkat is, mert egyáltalán nem tekinti áldozatnak az anyagiakban puritán életét. Vagyis az a fajta, aki majdhogynem a fizikai léte kikezdéséig hajlandó és hajlandó lenne a rendelkezésére álló anyagi javakból mind többet áldozni azért, hogy a szellemi kalandjait a tudomány birodalmában ne kelljen feladnia. Stílszerűen szólva: alighanem fizikai létének kezdődő romlása az a határáldozat, utolsó engedmény, aminél többet már nem tudna vállalni a szellemi töltekezése, a kutatásai folytathatósága érdekében. Onnantól kezdve feladná, más állás után nézne.

A tudományos munkát és az áldozatot — legalábbis A. esetében — túlságosan is együvé tartozó fogalomként értelmezhetjük. A két fogalom együvé tartozásának alátámasztásául megjegyezhető: 1. A. mint

közgazdász, ajánlatot kapott egy tizenkétezer forintos állásra. Visszautasította. 2. Nem olyan tanszéken dolgozik, ahol „szolgáltatni” szoktak a gavallérosan fizető vállalatoknak. Hogy ő mégis a szűkös körülményeket vállalja, azt a társadalom nyugodtan tekintheti áldozatnak. Hogy ezt miként intézi el magával, az meg az ő magánügye.

— Csak rá ne menjen a Nobel-díjad, hogy nem engedhetsz meg magadnak annyi sört, amennyit akarsz. — mondtam A-nak.

— Inkább arról mesélj, hogy mi hasonlít kevésbé az életre? A habostorta, vagy az újságírás? Mert azt csak látod tán, hogy az élet nem habostorta — hangolódott az évődő stílusra A.

Ez az évődés a régi. A kocsma is a régi. Már csak az emlékek kedvéért is idejöttünk, ebbe a krimóba. Meg aztán, egyikünk sem kedveljük a túlságosan jobb helyeket. Az ilyen

jobb helyeken megforduló fodrászolt üres kalászok, a gusztusos kokottok, a Chesterfield Dávidok, az úrilányok, az új és régi nagyságák kifejezetten idegesítenek bennünket. I-vel az egykori csoporttárssal van is egy idevágó közös emlékünk:

Két elegáns, alig középkorú hölgy, egy kora délutáni biedermeier presszóban cseverészett. Hogy, hogy nem, I. barátommal éppen odatévedtünk, és akaratlanul értesültünk gondjaikról. Az egyik hölgy tudatta a másikkal:

— Kérlek, ha nyugtalanul alszom, jobban zsíroso- dik a hajam, s bár a megfigyelés önmagámra vonatkozóan biztos igaz, általános érvényét nem tudom garantálni neked.

A másik, miután elsorolta a napfogyatkozás figyelésnek házi módszereit, mély fájdalommal adta elő kutyája abortáltatásának történetét.

I. barátomból a szűnni nem akaró, s itt csak „fontosságában”, magasröptű- ségében érzékeltetett eszmecsere különös reakciót váltott ki. Mintegy bekapcsolódva a dámák beszélgetésébe, a falusi parasztkutyák étkezési szokásairól kezdett beszámolót a maga felerősített, hamiskásan rusztikus modorában. Nem is volt ebben semmi felháborító. Főleg nem szeméremsértő mindaddig, míg el nem jutott a moslékos vödörtől a desszertig, mely desszert — ahogy mondta volt — a legsanyarúbb időkben is mindig kikerült e kutyáknak.

— Szóval, ha lement a paraszt a kert elejébe, s bizonyos, félreérthetetlen célból leguggolt, a Bodri majd feldöntötte a gazdát, hogy minél hamarabb megszerezhesse a desszertet.

A hölgyek kényszeredetten, undorral hallgatták az elbeszélést, és csak a szemükkel biztosították egymást affelől, hogy egyazon véleménnyel vannak rólunk. A felszolgáló, aki mellesleg igen bárdolt embernek látszott, ugyan nem hallhatta az előadást, mégis megérezte, hogy valami bűzlik. Azonnal és hűvös eréllyel fizettetett velünk.

— Legalább adtunk egy pofont az „úri” világnak — szólt I. barátom.

— Vagy inkább a desz- szertnek — mondtam.

De hát a történet idején még egyetemisták voltunk. Ám térjünk most vissza a jelenbe. Kiből mi lett, közgazdászként, emberként? Ezt tárgyaltuk meg hárman.

I. következett:

— Ott rohadok a faluban. Nekem való értelmes nő nincs, prémium, háztáji van. Döbbenetes, hogy mennyire elmackósodtak azok a lányok, most már asszonyok, akikkel együtt jártam általános iskolába. Persze eljöhetnék, de nem szívesen hagyom ott anyá- mékat. Különben is, a ház körüli markosabb munkák lassan mind rámszakadnak. Apám, ha egyetlen akarat

volna, se bírná már a zsákokat emelgetni. De a gazdálkodásról le nem mondanának — ez az életük. Én meg, nem elég, hogy lustulok, iszom is. Amúgy iszik a faluban csaknem mindenki, aki számít. Mit mondjak? Ha így haladok, nem kizárt, hogy eljön az idő, amikor már hagyni fogom, hogy a televízió értelmezze helyettem a világot.

Pedig micsoda kísérleteket tettünk a világ értelmezésére! Közösen egyetemisták, jobbára itt a kocsmában. A krimó egyébként is jó helyszín volt, itt nemcsak mi járattuk az agyunkat, itt szeszgőzben mindig gondolatok főttek (és főnek) a nagycubákos létről. (A szeszkósok némelyike olykor meglepő tájékozottságról és élessze- műségről tesz tanúbizonyságot az élet dolgainak értékelésében.)

Ebben az olcsó kocsmában, ahol az évszaknak megfelelőnél mindig nagyobb a légköbméterre eső légysűrűség, ahol a sör mindig visszalökhető lenne: „Sok rajta a hab, borotválja meg!”, ahol az értelmiségi pofákat könnyen „lenyomják mint a bélyeget” ... szóval itt intéztük a magyarságunkat.

— Piros-fehér-kisliba- zöld — mondta egyszer valamelyikünk, és ez szíven ütött bennünket. És megállapítottuk, a totojázó forradalom fő ismérvét, azt, hogy tetemre hívni, csak a szolgálati út betartásával lehet.

És filóztunk rajta, ki járt jobban, aki csinálta, vagy aki csak transzparensekre szorulva látja a forradalmat?

És főtt a fejünk, mit tartsunk a gerincességről? Hisz azt mondják, a gerinces ember sem jár sokkal jobban, mint a pácolt hering, róla is leeszik a húst.

És bíztunk abban, hogy a világ nem annyira manipulált, hogy ne kéne meglepődnünk, ha az anyasasban a lágyhéjtojást lebélyegezve találnánk. Vagy inkább azon fáradozzunk — kérdeztük magunktól —, hogy jnit tekintsünk áldásos, és mit áldatlan manipulációnak?

És vitánk volt arról, hogy valóban megéri-e a közhelyek kijelölte úton törtetni és tudni akár a szentelt ostyát is teasüteményként fogyasztani?

— Hogy hová jutottunk?

Abban maradtunk, érdemes azzal hízelegni magunknak, hogy tudjuk a célt. Igaz, ha tudjuk is a célt, akkor sem lehet több bizonyosságunk a kérdések célrairányultságában, mint amennyi bizonyossága az épp tapogatóba nyúló pá- kászkéznek van. De ha van ott hal, megfogjuk, és ez nagy dolog.

De hát ki fogott halat a baráti körből, a törzsasztaltársaságból? Talán nem is értelmes a kérdés?

Manapság T. vélhetően gondtalan. Saját házban lakik Budán. A menyasz- szonyjelöltje is gazdag. Mint mondtam, T. most nem volt velünk. Kibeszéltük.

— A fiúnak mindig is volt hajlama a konszolidált úriemberségre — kezdte ki valamelyikünk. — Ha megnősül, bizonyára olyan egyformák lesznek a napjai, hogy azok kárt tesznek majd az emlékezetében. Olcsó dramaturgiát látszik visszaigazolni az élete.

Ugyanis ő volt a nagy „ellenzéki”. De az agya mindig „pengemód” vágott. Egy szemináriumon, amikor épp az arcán megjelenő bávaság tökéletesítésében ért el sikereket, az oktató megszólította:

— Mondja! Mi jut eszébe az utolérési effektusról ?

— A hazug ember, és a sánta kutya példázata.

Z., a „családfás”. (Állandó jelzőjét a családi kutyabőrük után kapta.)

— Ügy hírlik, kicsontozta magát. Meglehetősen elvtelen, törtető. Szülei előtt? eltitkolva elvett egy elvált asszonyt, ráadásul egy agyilag terhelt családból valót. Az asszony vitt magával egy gyermeket is. Ügy, hogy azonnal lett Z- nek gyereke is — csak épp „előnevelt”. Bizalmasabb ismerősei előtt nem is titkolja, hogy a nő pesti lakásáért nősült. — szólt imigyen a fáma Z-ről.

Jellemző volt rá valamikor, hogy négy korsó sör után elkeseregte:

— Manapság a családfa még arra sem használható fel, hogy az ember egy konzervet megmelegítsen vele.

Általában sokat beszélt a pénzről, sokat kért kölcsön. „Búgassam fel a perselymalacot, vagy honnan vegyek pénzt?” Rögtön az egyetem elvégzése után el akart menni katonatisztnek, mert ott van lakás, meg zsozsó. Persze, hogy nem ment el katonának.

F. pedig annyira nem azonos már önmagával, mint egy kocsma kora délelőtt. Pedig ő volt az egyetemi cimborák közt a leg- linkebb fickó, a legelköte- lezettebb italos. „Miért? Más amatőrfilmeket csinál, én meg iszom.” Szorgalmi időszak alatt mindig dicsekedhetett néhány olyan hónappal, amikor az egyetlen kézzelfogható kapcsolata az egyetemmel egy-egy vécépapírtekercs volt, amit heccből emeltünk el valamelyik tanszéki illemhelyről. /

— Berúgtam, káromkodtam és elmaradt a lábmosás — szokta értékelni F. az előző napját másnap. Mára már csak a száraz káromkodás maradt. Megnősült, építkezik. Sok fizikai munkát végez, dolgozik, mint az igavonó barom. A munkahelyén egy volt járási vezetőt helyeztek fölébe, aki szerinte — semmihez sem ért. F. nagy viccmesélő volt. Zseniálisan' utánozta Hofit. Aztán hirtelen abbahagyta, mert hallottunk valami nevelőt. Eladdig esküdni mertünk volna, hogy az egész ország élvezi a Hofi-féle me- lós tréfákat. De elbizonytalanodtunk. A melósok egy részét, okosabbját (?) nem szórakoztatja. Tanúi voltunk, amikor egy tekintélyes idős munkást válogatott szentségelésre ingereit egy fiatal társa, mert a fiú egy Hofi-viccet sütött el. Ettől kezdve F. nem mondott Hofi-viccet. Az esetet úgy értékelte, hogy az öregebb munkás valami öntudatra nevelte a fiatalabbat. Most úgy néz ki, F. záp öregember lesz.

— Mindnyájan régi barátok kóstoltunk már egy kicsit az önálló életből. Kinek keserűbb, kinek édesebb a szája íze. És mások a gyomrok is, ki-ki másképp emészt. A mi életünk is bizonyság arra, hogy az ember hasonlatos a bolond mérleghez, mert az sem annyit mutat, amennyi teher van rajta. Van, aki az őt nyomó teherből többet érzékel, van aki kevesebbet. Van aki az erős nyomás alatt megsavanyodik, mint a káposzta, és van, aki megacélosodik. Persze ki mondja meg, kinek mi a teher? Közülünk is van, aki úgy találja: az élete sínen van, de van aki azt gondolja, olyan a sorsa, mint a síkon hengerbucká- zó ördögszekéré, és a lázadása a sorsa ellen reménytelen és dőre kísérlet lenne, mert — jussa kikényszerítéséhez — más fegyverhez nem is juthatna, mint ördögszekérből a lőcshöz.

Valami mégis elgondolkodtató. Ezek a fiúk kiváló koponyák. Az egyetlen A-t kivéve — akit különleges természettel áldott, vagy vert meg a sors — nem használják az eszüket. Vagyis olyan intenzíven nem, ahogy az elvárható lenne. Persze meg kellene vizsgálni, támaszt-e a környezetük, a munkahelyük, a társadalom olyan követelményeket velük szemben, amelyeknek felfokozott gondolkodással megfelelni érdekes. Hogy hány meg hány lendületfogó korlátot tudnának felsorolni a barátaim? Sokat.

De hát minden korosztálynak megvannak a maga megoldásra váró nehéz ügyei. Minden generáció előtt tornyosultak áthághatatlan falak. De nincs az a korosztály, amelyik ne vizsgálná meg, hogy a korlátok nem gumiból vannak-e, nem tágítható-e nagyobbra a mozgástér. Nincs az a generáció, amely ne vizsgálta volna meg a falak vastagságát, korhadtsá- gát, és ne kezdett volna bontásba, ha volt elég indíttatás, és bölcsesség túllépni a falakon.

De nem tekinthetünk el a személyiségben meglevő fékektől, hibáktól sem. Mert mindig könnyebb be- lekényelmesedni a szellemi igénytelenségbe, csendesen dagonyázni, mint törni a fejünket, nagyokat és merészeket gondolni mindnyájunkért. Különösen akkor, ha az anyagi haszon — a ráfordítás és az eredmény összefüggésében — a silányabb szellemiséget támogatja.

Mit mondhatok? Feleljünk meg barátaim, a korábbi magunknak, a saját elvárásainknak!

V