Kelet-Magyarország, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-15 / 139. szám

1985. június 15.

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

N

(Prológus) A kultúrotthon igazgatója pünkösd szombatján szórakoztató műsorral szeretett volna kedveskedni a falu lakóinak. Két ajánlat hevert az asztalán: egy lézer-show

— megfizethetetlen áron

— és egy igazi hakni ízű stencil egyetlen ismert és öt teljesen ismeretlen névvel. Az igazgató szorzott., osztott és úgy gondolta: ez utóbbi talán még elviselhető. Az ismert nagy névre bejön a közönség, s még nyereség is lehet a műsoron néhány száz forint. A nagy nevű művész természetesen nem érkezett meg; jött helyette egy hatodik ismeretlen, hatvanhatodik alabárdos a szakmában. Végig ízléstelenked- ték a szórakoztató estet, s utána tartották a markukat. Illetve a szervező tartotta a markát, mert a művészek — köztük a hatvanhatodik alabárdos — felszegett fejjel s elégedetten lépkedtek ki a már rég felújításra szoruló kultúrotthon égrenyíló oldalajtaján, s szálltak be a sárban vesztegelő Mercédeszbe, s a Volvo mikrobuszba.

(Fizetőképes kereslet).

Nem tudom, hogy van ez, ahogy haladok előre a korban, úgy leszek egyre- ingerültebb mindentől, ami álsáami talmi létére értékként tetszeleg, ami a nagy semminél is kevesebb, mégis úgy követeli meg a maga árát — pénzben és ájult tiszteletben — mintha valami lenne. „Ügy szállong a semmi benne, mintha valaminek lenne a pora.” Ezt a József Attila- sort dünnyögöm hetek óta; biztatom magam. Hogy írni kellene valamit a szórakoztatásnak nevezett kisipari tevékenységről, a szolgáltató „művészekről”, akiknek a világról, {s a közönségről) alkotott véleménye néhány övön aluli poénba, s pár ásatag anyósviccbe belefér. Sárkányt ölnék, mint Szenjt György lovag, de nem tudok hova szúrni, mert a sárkánynak túl sok feje van, s ha egyet leütök belőle, hat nő a helyén, vagy mert jön valaki, s okosan megmagyarázza, hogy ezt a sárkányt mi tenyésztjük nagyüzemileg, hathetes korában már két és fél feje van, s ezzel magasan ott vagyunk a világ élvonalában. (Na még ez az, ami fenemód ingerelni tud: ha valamivel nem vagyunk az élvonalban. Ha valami nálunk rövidebb. keskenyebb, alacsonyabb, vagy kevesebb feje van, mint máshol). Mondják: a híg és súlytalan szórakoztatásnak fizetőképes kereslete van. s míg az igaz művészeteket súlyos forintokkal támogatja államunk, ez eltartja önmagát, sőt visszatérít valamit abból, amit az állam, mint mecénás, az értékes művek megszületésére és terjesztésére áldoz. Meggondolkodtató lenne ez az érv, ha elfogadnánk a kiinduló állítást, nevezetesen: a híg és súlytalan dolgok iránti közönségigényt. Én nem fogadom el, mert nem igaz. A gondtalan szórakozás örök emberi igény, de nem a silány, hanem a jó. Aiszkhülosz mellett nem kisebb komédiás működött, mint Arisz- tophanész. A középkori misztériumjátékokkal át- ellenben. a tér túlsó oldalán a commédia dell’arte akrobatának is kiváló mu- lattatói ácsolták színpadukat. Nincs tehát, sosem volt kereslete a silánynak, csak mert a jó kevés, már- már ritka kincs, a rossz növeszti egyre több fejét.

Told vissza hüvelyébe a kardot Szent György vitéz. Tenyésztett sárkányok ellen nem hadakozhatsz. S különben is jön a break.

(Jön a break!) F. Miki ízületeket próbára tevő ugrásokat produkál a színpadon. Itt a break! Hozzuk divatba itthon is, mert. ahol a szomszéd rétje van (s természetesen zöldebb mint a miénk) ott már divat. Nem baj, majd elmúlik ez is, mint annyi más, de amíg itt van, fizessen a közönség. A jegyek ára nem mindennapi. Nem is

meri vállalni a kultúrotthon igazgatója, ezért bontogatja egyre elkeseredettebben a borítékokat, ' a különböző magán műsorszervezők ajánlatait. Az állami cégek (ŐRI = Országos Rendező Iroda, IRI = Ifjúsági Rendező Iroda) hovatovább megfizethetetlenek. Náluk 15 ezer forint alatt nincs műsor, ezért az ő levelüket a művelődési otthon igazgatója félretolja. A múltkor már pórul járt egy magánszervezővel, rossz hangulatban ért véget a pünkösdi műsor. A szervező a saját lányát is felléptette, aki műcigány dalokat énekelt: szánalmasan. Mégis bontogatja a borítékokat. A gondtalan szórakozás örök emberi igérry. A break is és a nóta is, ha aki műveli mestere a szakmájának és ad magára. De mit lehet előre tudni? A szerződésen egy nagy név, és öt ismeretlen. Aláírja a szerződést, ás visszaküldi. Lesz, ami lesz.

(Fából vaskarika). Bra- dács Mária, a Váci Mihály Megyei és Városi Művelődési Központ osztályvezetője két éve a műsoros rendezvények szakfelügyelője is a megyében. Most ő beszél:

— Járom a vidéket, nézegetem a műsorszerződéseket és megdöbbenek. Bodrogi és Straub Dezső most járták nemrég végig a megyét. A szerződésen elöl a nevük, utána csak úgy, hogy +6 fő. Ezt hívjuk mi vegyes hakninak. Az ára is hajmeresztő: 11 500 forint és útiköltség mindenkinek Budapestről ide meg vissza. Ahelyett, hogy lejönne a B. meg az

S. és adnának ketten egyórás műsort. A közönség is jobban örülne és a költség is kevesebb volna. Aztán itt van az egyoldalú szerződések ügye. Elvileg felbonthatatlanok, csak a szervezők számára hagynak kibúvót. Van egy kivétel: ha a művész beteg, vagy külföldön forgat, vagy az anyaszínházban játszik, vagy... vagy, akkor hasonló rangú művészt küldhet maga helyett. Ám ez fából vaskarika, mert mi az hogy hasonló rangú? Ha én Alfonzéra veszem meg a jegyet, ne jöjjön helyette más, mert nem vagyok rá kíváncsi. A közönséggel nem lehet packázni, mert legközelebb nagy ívben elkerüli a művelődési otthont.

— Hogy járt a kis Tu- nyogmatolcs is. Hosszú idő után sikerült végre teltházat szervezniük egy műsoros estre. Kordát várták. Az előadás előtt egy nappal megjelent a szervező, s

közölte, hogy elnézte a dátumot. Korda semmiképp nem tud jönni. De mert jókedvében volt, azt mondta a művelődési otthonigazgatónak, hogy most már maga választhatja meg a dátumot. De köny- nyen játszunk a bizalommal.

(„Ügy szállong a semmi benne ...”) Mennél szimplább a semmi, annál rátar- tibb. Bejön hívás nélkül is, leül és elterpeszkedik. Aztán beszélni kezd, mintegy

kioktatólag: — higyje el uram, én tudom, hogy mi kell a népnek. A melós szórakozni akar, meg jókat röhögni. Csinos lányok kellenek a színpadra, jó magasra felsliccelt szoknyában; vaskos viccek kellenek, mert a választékos humort nem érti. Sláger kell. meg nóta, mindegyikből egy kevés, jól megkeverve. Nem a magukfajtá- nak csináljuk mi a műsort, kedves uram. Maguk járjanak színházba, vagy múzeumba.

Ülök egy Trabantban, zötyögünk valahova Gu- lácsra, Tivadarba. Előttünk mikrobusz veri a port, tetőtartóján állványok, összecsavart vásznak, lepántolt utazókosarak. A kecskeméti színház egyik kitűnő fiatal művésze fogja a volánt, hátul is színészek ülnek, s szöveget mondanak össze. Moliére Dandin György című komédiáját tanulták meg néhányan, s most járják vele a falvakat...

— Rég volt, mese volt — mondja a Semmi és szivarra gyújt.

Valóban mese volt, de szép mese. Ahogy megérkeztünk a faluba, néhány színész körbejárt, s kidobolták az eseményt: este

színház lesz a tanácsház előtt. Vidámság, móka, kacagás ! Hamar körbeálltak bennünket az emberek.

— Hol fognak szerepelni? — kérdezte valaki.

— Bizony — mondta a

társulat vezetője, — ácsolnunk kéne valami színpadfélét.

Azt látni kellett volna, hogy mozdult meg a falu. Jött egy lovas kocsi, megállították.

— Jóska, hozzuk el az iskolából a régi padokat, meg a dobogókat. A padokra ülünk, a dobogókon meg majd játszanak.

Jóska már fordította is a lovat, s mentek. Került szeg is, meg kalapács is. A dobogókat söröshordókra tették, s oldalt összehúzták egy léckerettel.

hogy szét ne csússzanak. Megérkezett a tanácstitkár is. Az ablakon át adott ki áramot, s mire leszállt n Nap, s kigyulladtak a reflektorok, ott ült a régi padokban a falu apraja- nagyja.

— Ide figyeljen kedves uram — szólal meg ismét a Semmi. — Én ezt elhiszem magának, mert én született hiszékeny vagyok. A mi szakmánkban minden előfordulhat. de egy biztos: arra amit maga mond, nem lehet üzletet alapozni. Néhány megszállott színész, és semmi több.

Jól fésült hullámos haja volt a Semminek, vastag aranyláncot viselt a karján, s mert látta, hogy nem figyelek rá, legyintett, s ellebegett „mintha valaminek lenne a pora.”

(Mi legyen a sokfejü- vel?) Sárkányfű nincs. A kard sem alkalmas fegyver. Nem is akarok én már sárkányt ölni. Gyűjtöttem a fejemre épp elég tüzet, majd győzhetem hallgatni az ellentmondó véleményeket, köztük a legsúlyosabbat: hogy szabad ilyen szakszerűtlenül nekiugrani egy műfajnak, aminek százezrek tapsolnak. Mert bizony csak annak ugrottam neki, akárhogy is próbáltam lekerekíteni a gondolatokat. Ha

a szórakoztatással országosan nem lenne gond — beleértve a televízió szórakoztató műsorait is, — nem virágozhatna az olcsó (olcsó?) hakni sem. mert volna mérce, s hamar kitelne az esztendő annak, aki a lécet rendre leveri. Nem páváskodhatna a semmi, hanem félreállna a művészet elől. S ha én művészetről beszélek, nem feltétlen a komolyat, a meg- rendítőt értem alatta (ez korunk egyik legnagyobb tévedése). Beethoven köny- nyed kis kontratáncai épp

oly művésziek, mint az • Örömóda. A Benkó-dixi- eland nekem van olyan kedves, mint a Vízöntő, vagy a Vujicsics együttes. Kizárólag a hangulatom dönti el, hogy melyiket kapcsolom be. Azt is bevallom: nyomtam már át a tévét Shakespeare-ről a Telepódiumra, amiben végül is csalódtam, mert nem szórakoztatott, csak röhög- tetni akart. S ha valaki a szakszerűségem kérdőjelezi meg, annak is lehet igaza. Többnyire valóban színházba járok és múzeumba.

Ami pedig azt a „híresen hírhedt” 118-as rendeletet illeti, amiről legutóbb vita robbant ki irodalmi hetilapunkban, megint csak azt kell mondanom: nem vagyok biztos abban, hogy rendesen végiggondoljuk mi a dolgokat. A rendelet bevételre ösztönzi a művelődési intézményeket, s a megszerzett pénz szabadabb felhasználását teszi lehetővé. Azt írja az egyik vitacikk: „A

bevételek növelésének kényszerítő hatása még a legmegszállottabb népművelőt is az igénytelenség, a kommercializálódás felé viszi. Mert csak az operettel, a magyar nótával, a blődlivel lehet becsalogatni az embereket, s lecsapolni belőlük a pénzt.” Hej, de jó lenne ezt a sokfejűt mégiscsak becserkészni valahogy! Mert nem a „bevételek kényszerítő hatása” viszi a népművelőt az igénytelenség felé: a kínált műsorok igénytelenek, vagy azzá válnak a kommercializálódás kivédhetetlen folyamatában. A sok magát kellető tehetségtelen, aki valóban csak a „pénzt kívánják lecsapolni”, s kétszer mondanak el egy viccet, mert elfelejtették a másikat, ők az amúgy sem túl színvonalas szórakoztató ipar lejáratói. Szerencsére ők olyan veszélytelen műfajban működnek mint a sláger, a blődli, a jópofáskodás. Ha légtornászok lennének, esténként zuhannának le a magas trapézről. Mert az igen. Az halálos művészet. Ott a gravitáció törvénye torolja meg a dilettánskodást. Itt az ízlés, a jó érzés. az értelem kellene, hogy megtoroljon mindent ami álság, ami talmi de értékként tetszeleg.

A sárkány fejével kéne szót érteni (mindegy, hogy hány van neki). Az ŐRI, az IRI meg a még ki tudja hogy hívják rendezőirodák és amik még lesznek, GMK-ban, kisvállalkozásban, ők miért nem érdekeltek abban, hogy Tu- nyogmatolcson is mérhető legyen a minőség, s ne mindig a léc alatt? Azt hiszem, ide közös művelődési és pénzügyminiszteri rendelet se kéne, csak tisztességesen tenné mindenki a dolgát. Mint az artista, aki tudatában van annak, hogy ha leesik, nincs többé felállás, s ezzel együtt vállalja a tripla szaltót. (Halálos művészet? Miért, nem mindegyik az?)

(Légtornász a porondon) A művelődési otthon fiatal igazgatója rakosgatja a borítékokat. Ő még nem emlékszik arra az időre, amikor a Faluszínház, később a Déryné Színház szervezője járta ezt a vidéket is. Havonta megfordult a Túr, Tisza, Szamos környéki kis falvakban, s minden közönségnek tudott ajánlani szíve szerint valót. A szerződések egyértelműek voltak, a kapcsolat korrekt, a színház évekre tervezett, s egyetlen. fellépési helyet sem akart elveszíteni valami szervezési vagy egyeztetési műhiba miatt. Azonkívül játszottak mindent. Operettet, vígjátékokat, néha „becsempésztek” egy-egy „komoly” drámát, színművet is a szatmári kis falu műsortervébe, csak úgy, hogy „vegyétek meg a Szélvihart, nem drága és jó. Ha megegyezünk, lehozom a Bástyasétányt, vagy a Bált a Savoyban”. Apró kis „árukapcsolás”? Szerintem okos kultúrpolitika volt. A sárkánynak egy feje legalább tudta mit akar. S mára — úgy tűnik — csak egyet akar: bevételt, pénzt. Ezért vált ismertté a hírhedt „zsinór-hakni”, amikor a szórakoztatásra összeállt gyengécske stáb három-négy helyen lép fel egy nap. összecsúsztatják a programokat. Amíg az egyik faluban a „nagy név” még mondja a magáét a színpadon, a plusz 6 főből három már a másik faluban idétlenkedik. A művelődési otthon igazgatója pedig nézi az óráját és az eget. Az órát azért, hogy mikorra érhet ide a művész, aki miatt a közönség megvette a jegyet, az eget pedig • azért, hogy nem lesz-e felhőszakadás, országos hóvihar, nem áradnak-e ki a folyók, melyek elvágják a két falu között az utat. Aztán végre beesik a színpadra akit vártak (a plusz 6 főt már mindenki unja), ám a „nagy név” sem az igazi. Látszik rajta, hogy fáradt, reflexei lassúak, a szöveg is akad, amit jól bejáratott fölényes rutinnal hidal át. Egyébként jó művész, de ha artista lenne, most leesne és összetörné magát a porondon.

(Epilógus.) — Akarsz még beszélgetni a sárkányról? Nem igazi sárkány ez, sok apró kis sárkányutánzat fújja a gyertyalángot' körülöttünk; nem félelmetesek, csak idegesítőek. Eltűnnek talán egyszer, csak győzzük kivárni a mese végét.

A kultúrotthon-igazgató bedobja a köteg levelet az alsó fiókba és feláll. Kint az előcsarnokban tánccsoport gyülekezik, próbára jönnek a citerások is.

— Tudod — teszi váltamra a kezét, — van azért szép példa is. Nekem egész évre összesen 30 ezer forintom van műsoros rendezvényekre. A múltkor itt volt az Állami Népi Együttes szervezője, s megpróbáltam alkudni vele. Megmondtam neki, hogy tízezernél nem tudok többet adni, s már ez is elvitte egyharmadát az egészéves pénznek. A szervező bólintott, s azt mondta: rendben van.

Pompás műsorral jöttek. A falu azóta is arról beszél.

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

g A SÁRKÁNY FEJE

Ducki Krystof: Harapás (részlet)