Kelet-Magyarország, 1985. május (42. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-18 / 115. szám
VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN N em tudom hol, miikor, ki mondta, az bizonyos, hogy utazás közben hallottam, utitárstól: „A legtöbb embernek hét nap a hét. Minket bekerít, szű- kebb karámba zár az élet. Négy nap jut az egyik jelünknek, kettő a másiknak, egy napunk meg mindig a kutyáké ...” A mondatot megjegyeztem, de hát az ereje, fenyegető szomorúsága úgy kopott, ahogyan az utóbbi egy, másfél évtizedben ellőre jutottunk az időben. Azokról a bizonyos fekete vonatokról egyre többen szálltak le, valamelyest fogytak az utasok, hiszen munkát kínált már, ha nem is eleget, a hazai vidék is. A vonatok gyorsabbak lettek, és ha nem is kényelmesek, de kevésbé embertelenebbek, embert megalázóak. Tudom, hogy kemény ez a mondat így, de hát ez az igazság. Ebben az embert embertől való megkülönböztetés ellen harcoló társadalomban, jóllehet a szükség diktálta így, az ingázók, az utaztatók szemében majdhogynem másod- osztályú állampolgárok lettek. Tettek ők is ezért, de azt már nehéz lenne megmondani, hogy ki tette a többet. A tyúk és a tojás problémája ez, mert igaz az utaztató panasza a ikárt tevő rossz utasról, de az utaztatás tette olyanná az embereket, amilyenek. Irodalma van már ennek a témának, jelezvén, hogy amikor felfedeztük egy életforma veszélyét, a fekete vonatoktól undorodó írástudók lelkiismerete sem volt egészen nyugodt. Nem 'is lehetett, hiszen, akiket hét végeken és hét elején szidtunk, azok hétközben városokait, gyárakat építettek, átírták a magyar táj arcát, elvégezték azt a n é 1 k ü lő z h e- tétién fontosat, amit nélkülük senki sem végzett volna el. Ahogyan az időben előrehaladunk egyre egyértelműbb a közel egy évtizede leírt állítás, hogy a fekete vonatok vágányai nem a magyar tájakon vezettek a vidéktől a városokig, hanem a magyar történelmen át a tegnaptól a máig. Az olvasótól elnézést kérek az írás méretéhez képest hosszabb bevezetésért, de ennyit előre kellett bo- csátanom, dévén a témám ezúttal nem az utazás, az utaztatás. Témám az utazó ember. ÉS AKKOR JÖTT A PÉNTEK Határmenti kis falukat jártam. A homokon Ombolyt és Penészleket, a fekete földön Uszkát, Ma- gosligetet, Csenger környékét, Bereget. Más a táj, de közös e kis faluk élménye, a fogyatkozás. Kevés szomorúbb dolog van, mint egy-egy bedeszkázott ablskú ház, mint a rogyott, elhanyagolt porta. Gaz ott, ahol jószág koptatott ösvényt, az üres istálló, az immár senkinek sem termő, de azért örök optimizmussal, tavaszonként virágba boruló gyümölcsfa. Nem vagyok bibliás ember, az is régen volt már, amikor kisfiú koromban tanultam a világ teremtését. Ötödik napon teremtette az úr, mondja ez a nagyon szép mese, a földre mindazt, ami élő. Vízbe a halat, erdőbe vadat, a levegőbe madarakat. Ezeknek a 'kis fogyó magyar faluknak a teremtés ötödik -napja a péntek. Igen a péntek, mert ilyenkor telik meg újra élettel a táj. Hazahozott életekkel. Valahogy úgy, mintha lélegezne. Teleszívja magát emberekkel. Ki érkezik, miivel érkezik? Tartozunk annyival az igazságnak, és ezt nem magunk miatt írjuik, hanem a Szatmáriéi, Bereg- tőü. távol élőknek, hogy mások ezek a hetenként hazavitt sorsok most, mint akár tíz évvel ezélőtt is. így vagy úgy, de az ingázás hőskora végérvényesen elmúlt. Elmúlt az az időszak, amikor képzetlen míunfcaerőt habzsolt a gyorsan felnövekvő ipar. Elmúlt az az időszak, amikor a negyvenévesek keresték a városokban új sorsot, másféle boldogulást. A ma ingázói másők. Az idősebb generáció a nyugdíj előttiek, már régen torzsgár- datagok, becsült munkások valahol. A fiatalok már szakmát tudók. Egy bekezdéssel fenn- tdbb, amikor leírtam, hogy képzetlen munkaerőt habzsolt az ipar, akkor igazságtalan voltam. Az a bizonyos képzetlen munkaerő, valójában nem létezett. Igenis szakmája volt azoknak az embereknek is. Tudói, értői voltak a földművelésnek. Tudtak valamit, amit a ma fiataljai közül sokan nem tudnak, vagy másképpen tudnak. Megszállottjai voltak a munkának, mert, és ez is magyar sors, gyerekkoruktól arra kötelezte őket az élet. Ha végig gondoljuk, akkor igazi magyar csoda az, ami a kukoricaföldről kinövő szocialista városok építésekor történt. Es ennél igazabb csoda, az, ami közben otthon történt. Emberek utaztak. Köpött aktatáskák. Életformák bomlottak fel, különféle életformák kerültek testközelbe. Amit az elmélet úgy tanít, hogy a város és a falu közötti különbség csökkenése, azt ezek az emberek mind vé- gigéliték. Amíg .várost építettek másnak, tizenöt- húsz órás utazásokkal, egy kicsit haza is hordták a várost. Az idő markában kapkodva öleltek otthon asszonyt, a hétből megmaradt egyetlen éjszakán nemzettek gyereket. Ma már ezek a gyerekek utaznak, zsebükben szakmunkás-bizonyítvánnyal, diplomával. És akkor jön a péntek. A teremtés, a hazatérés napja. A faluk megtelnek ezekkel az életekkel, kivirulnak, mint lány, ha szerelmes. Álmokat, igényeket hordanak a vonatok és a buszok, kicsit bölcsőiként a magyar jövőneknéhány asztalnyi étterem pillanatokan belül megtelik. Ez van, ennyi van, nincs más. A mögöttünk lévő város a péntekieknek ezt az arcát nem is látja. Nem tudja, nem érzi, nem számol vele. Ötszáz méternyire az állomástól az ABC forgalma csak a hétvégi bevásárlók miatt több, mint más napokon. A városközpont új ABC áruházában elmondják, hogy majd a szombatot érzik meg, ha a környező falvakból elindulnak a vásárlók, ha megtelik autókazoknak, akik csak beszélgetni szoktak, és külön- külön helye van a különböző kedvtelések hódolóinak. Nos, bármennyire is megmosolyognak érte, én azért elképzelhetőnek tartanám, hogy az útközben szükséges várakozások meddő óráival valamit kezdjen a világ. A társadalom. Lehet, hogy nagyon naiv vagyok, de eltudom képzelni például azt, hogy a várakozók megnézzenek egy filmet, ameddig tétlen álldogálnák. És nem pénzért, hiszem a kultúra vagy ne készülne építkezésre. Aki épített, és kalákában segítették, az évekre minden szabad napjával eladósodott. Akii építeni akar, az adósokat szerez. Ugyanígy számon tartja a falusi tisztesség a kertekben, földeken munkával letudott napokat. Nincs adatom arról, nem lehet, hogy mennyi anyagi értéket adnak ezek a szombatok a társadalomnak. Feltehetőleg nagyon sokat. Valamiképpen logikus lenne, lehetne, ha a közművelődés szakem.beBartha Gábor: Hét végeken Vallatom magam, hogy vajon nem használok-e feleslegesen nagy szavakat. Nem misiztifi'kálom-e a semmit, nem látok-e ott szebbet, ahöl valóban a sivárságot illene látnom. Az idegenben eltöltött hét, a vonaton eltöltött órák sivárságát, aminek egyetlen ellenpontja az otthon megélt öröm? Hiszem-, hogy nem hibáztam, hogy ez az életforma mlinden kiegyet- . lenségével együtt megszokható és elfogadható, okos embernek emberhez méretezett. És szükséges is. A ma ingázója, többségében szakmunkás, semmiféle társadalomban sem találna otthon a szakmájának megfelelő munkát. Utaznia kell, mert így tudja szolgálni a világot, és mert a világ is csak így szolgálhatja őt. Más dolog, hogy mii történik vele és körülötte az utazások tíz óráiban? Vásárosnamény. Péntek délután. Embertömeget hoz az érkező vonat. Az autóbuszokra még várni kell. A parányi kocsma, a kai az áruház melletti parkoLó. Azaz egy vonat- nyi ember szinte észrevétlen érkezik hát, és bármennyit is kell várnia még, észrevétlen megy tovább. Nem változtat, nem alakít a város életén, és a város sem változtat rajta. Ugyanez történik Nyírbátorban. A váróterem néhány padja hétköznapokra méretezett. A váróterem melletti étterem az étkezők tizedét se fogadja be. A fél- egyórás várakozás arra nem élég, hogy a városközpontig bemenjen bárki is. Mi marad? Az ácsorgás, esetleg az étterem melletti kocsma féldecije. Gyötrelmes holtidő ez útközben, idő, amivel nincs mit kezdeni. És ez gyakorlatilag így van minden városunkban. Sem a vendéglátás, sem a kulturális lehetőségek, sem az utaztató, a MÁV, nem építkezhet úgy, hogy ezeket az egyórákat, félórákat, nem egy esetben két- három órákat elviselhetőbbé tegye. Nem méretezhetnék sem várótermet, sem éttermet a pénteki forgalomhoz. Nagyjából ugyanaz történik Fehér- gyomaion az autóbusz állomáson, mint Vásár os na- ményban, Nyírbátorban, Mátészalkán a vasútállomás környékén. És legyünk őszinték, ugyanez történíik Nyíregyházán is. Ugyanez, vagy valamivel rosszabb. Az állomástól két hajításnyira lévő boltok itt sem érzik meg a pénteki emberárt, legfeljebb a közeli vendéglő lesz néhány órára már-már elviselhetetlen. Akinek várnia kell, az itt is állni, topogni, toporogni kényszerül. Már-már nevetséges, hogy amióta — hadd ne írjam, hogy miből is — pénzt csináló kedvünk felerősödött, még topogni se lehet ingyen. Én elhiszem, hogy manapság kevesen utaznak úgy, hogy öt, tíz, száz, vagy éppen ezer forint ne legyen a zsebükben, de a maszekba kiadott kétforintos vécé egy kicsit mintha azt jelképezné, amennyit mi ezekkel az emberekkel törődünk. Más téma ez, legfeljebb a szomszédos park látja a kárát, de egy kicsit jellemző. Most nem arról van szó, hogy annak az embernek, aki hétről- hiétre öt, hat, nyolcszáz kilométert utazik, vécéz- nie legfeljebb két forintért lehet, hanem arról, ahogyan ezeket az embereket látjuk. Tudom, hogy nem vagyunk nagyon gazdagok, de azt is, hogy az ingázás, világjelenség. Irigykedve olvasok arról, hogy például Angliában, igaz csak kísérletképpen úgy állítják össze a vonatokat, hogy azon külön kocsi van az olvasni szeretőknek, külön kocsi van aligha kamatozhatna any- nyit, amennyit a nyíregyházi „budi” bérlője keres. Bármilyen furcsái, talán gondolatnak is idegen, de elképzelhetőnek tartanám, hogy ezeket a péntekeket valamiképpen az ünnepekhez közelítsük, hogy ne csak a fizetési napokon hazahozott soksok millió forintot fogadjuk el, hanem a hazatérőket is fogadjuk valamiképpen. Hogyan? Okosabb, értőbb, a közművelődés szaktudományát jobban tudó emberek kellenének e gondolat kimunkálásában. Elképzelhetőnek tartom például, hogy ne csak a jeles napokon ébresszen várost a helyi zenekar, hanem egyiszer-egyszer... Álmodozás? Persze hogy az, de valamit kell csinálni a péntekek sivársága ellen. És ezt itt, nekünk kellene kitaláLnii, mert jóllehet az ingázók száma fogy, legtöbben ma is innen utaznak. Péntek után jön a szombat. A távol lakók, ha délben indulnak az estével érnek csak haza. Kié a másnap? írtam fenm- tehb, hogy ezek laz emberek világot építenek. Hogy hétköznapokon le- álinónak a városi gyárak, ha ők nem lennének. Mi történik szombaton? Nem csúfolódásként írom, de szép lassan eljutunk odáig, hogy Magyarországon a szombat lesz a legkeményebb munkanap. Szinte nincs ingázó olyan, akinek ne Lenne otthon háza, kertje. Niincs olyan, aki nem épített volna, közbeni, mert más a kert, mint a gyár, az üzem, de mégis munka. És különben is a vasárnap az ingázóknak már kettétörött nap. Valamikor kora, vagy késő délután el kell indulnia és végig kell csinálnia ugyanazt, ugyanolyan siváran, amit pénteken egyszer már végigcsinált. rei ezekkel a hazajött emberekkel is számolnának, ha a szombatok lennének a népművelés csúcspontjai. De logika ide, logika oda, ez egész egyszerűen lehetetlen. Lehetetlen a szombati munka miatt. Most tavasz van, és ha valaki szombaton jár falut, akkor szinte alig talál otthon embert. Mindenki dolgozik valahol. A bevezetőben arról írtam, hogy az ingázó emberek egy napja, ez a péntek, a kutyáké. A szombatja viszont bármennyire is a maga hasznára dolgozik, aki dolgozik, a munkával megteremtett érték jogán a társadalomé: Más dolog, hogy ezekkel a szombati munkákkal el is veszünk valamit a társadalomtól. A pihenés, a szükséges feltöltődés idejét. Erre sincs adat, de természetes, hogy gyorsabban kopik így az ember. Seregnyi ismerősöm van, olyan, aki évekre visszamenően el tud számolni, nemcsak a hétvégeivel, hanem az éves szabadságával is. És ezekben az elszámolásokban nem lehet találni pihenéssel eltöltött napokat. Egész egyszerűen nincs hely, nincs alkalom, és talán igény sincs már a szükséges regenerálódásra. Az orvosok többet tudnak erről, de aligha csak az orvosok témája. Társadalmi ügy, ugyanis a szombatokat követő vasárnapok is csonkák. A délelőtt még a munkáé. Immár nem a nagy munkáké, hanem a ház körüli dolgozgatásé. Nyílván jóleső, mert más ez a munka, mint a hétPéntek, szombat, vasárnap. Majdhogynem a hét, majdhogynem az élet fele. Partra vetett idő. Elképzelhető lenne persze, és talán ilyen is lesz egyszer, hogy az emberek majd könyvekkel felszerelten utaznak, hogy az ami ma kényszerű törődés, a közművelődés aranybányája lesz. Valamikor md is elérhetünk oda, hogy az ingázó munkásaink útközben a vonaton filmeket nézzenek, vagy éppen zenét hallgassanak, esetleg közművelődési tanfolyamok hallgatóiként művelődjenek, de ez csak úgy, és akkor képzelhető el, ha valamit, bármilyen keveset, teszünk a meddő idő ellen, Tudom, hogy most jó- néhányan mosolyognak és javíthatatlan álmodozónak tartanak. Egy kicsit igazuk is van, hiszen ostobaság lenne elhallgatni azt, hogy garázdák is utaznak a pénteki és a vasárnapi vonatokon, hogy felszaggatják az üléseket, rongálják a kocsikat, hogy néhány vonaton a tisztességes utas félni kényszerül. így van, de azért legyünk őszinték, az a bizonyos vonatot rongáló utas, amikor először ment Pestre, szerényen meghúzódott valamelyik sarokban. Akkor még eszébe sem jutott, letörni a hamutányért, letépni a függönyt, vagy éppen felhasogatni az üléseket. Olyanná amilyen, az utazás tette. Azzá, ami, az utaztatás, a várakozások tették. És ha így fogalmazunk, akkor egyszeriben nyilvánvaló, hogy ezek a péntekek és vasárnapok társadalmi méretű gonddá nőttek. A világ siet. Menetrendtől menetrendig tíz, húsz, harminc perccel rövidülnek az utak. Igaz az is, hogy az utazás valamennyivel 'kényelmesebb lett. Történik tehát valami, de ez a történés igen lassú. A társadalom egész egyszerűen még ma is csak tudomásul veszi az ingázók létét — és jussol belőle tisztességesen —, de valójában nem figyel oda. Az, hogy mi történik péntek és vasárnap között ezekkel az emberekkel, vagy ennél egy kicsit pontosabban ezekben az emberekben, az nem lett közüggyé. Még a legjobb a saját faluját legpontosabban ismerő tanácsi közéleti vezető se tudja például, hogy hány, a munkahelyén nagyszerű embernek ismert ingázó tér haza hét végeken, hogy hányféle érték megy így felfedezetlenül veszendőbe. Nem tudjuk, és nem mértük fél, hogy az ingázók iskolai végzettsége, mennyire más most, mint volt akár tíz évvel ezelőtt is, nem tudjuk, hogy milyen értékek, milyen szellemi tőke utazik, jár hetenként a város és falu között. Tud n uink kellene, ugyanis a nemzeti vagyonunk része az is, ami az emberek fejében van. Ha jól emlékszem a hetedik napot a pihenésnek rendelte az úr. Biblia ide, Biblia oda. Én azt hiszem, hogy nagyon kemény munka várhatna) ránk minden pénteken, szombaton és vasárnapon. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. május 18. Victor Vasarely: Teremtés