Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-06 / 81. szám

KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. április 6. /-------------------------------------------­Egy levél. lók önökhöz először is bocsánatot kérek. Hogyha nem. jól fejezem ki magam, egy tjén üdős asszony lé­temre. De szeretnék felvi­lágosítást kapni és öregsé­gemre vigaszt. Mert nékem az élet nem adott csak fáj­dalmat ... 1951. márciusá­ban a férjemmel együtt beléptünk a téeszben, a férjem mint családfő be­iratkozott, de éngem nem köteleztek, hogy iratkozzak be és a többi asszonytár­sam beiratkozott, azért mert a férje mindnek vál­lalatnál dolgozott. És ők kaptak 800 öl háztájit, de én nem kaptam volna, mert a férjem kapót egy holdat. És én a férjem oldalán dolgoztam 51-től egész 75- ig. De én még ezeket nem is számolom, csak a húsz kemény esztendőt, az ötve­nes és a hatvanas éveke‘ És emellett a munka mel­lett a legkisebb gyerme­kem 57-ben született, 11 éves voltam és ezzel volt öt gyermekem. De sajnos egy fiam köztök beteg volt, habár a tisztelt szerkesztő­séget ez nem érdekli. És ez négy évig volt beteg és úgy halt meg 15 éves korában. Én még emellett minden­napos munkát vállaltam és a hátamon hordtam a gyer­mekeimet a mezőre kapál­ni. Aki nem jött be a tsz- ben, és elérte a 60 évet, az mind megkapja a nyugdíjt a tanácstól, és én semmit nem kaptam. 1979-ben ad­tak 180 forintot és most mellé kiegészítőnek 40 fo­rintot és ez éngem azóta is igen bánt és ez azért van, mert nem fizettem eszté- kát. Ha a népnek akkor tudtára adták volna, akkor én is fizettem volna az esz- tékát, hogy a téeszben majd nyugdíjat kapjak. Én mindég vártam eddig, mert az újságot olvasom, a rádió és a tévé is mindenütt csak mondja, hogy mennyi sok­mindent tesznek az örege­kért. Olvastam a cikküket is arról, hogy az öregek hogy elvannak látva taná- csilag, téeszileg meg a vö­röskereszttől, meg nyugdí- jilag, hát ezért írok most én, merthogy vélem még a kutya se törődik, még azt sem kérdezte meg tőlem senki, hogy hogy vagyok ennyi év után. Sajnos, hogy én ide jutottam, hogy 220 forintért dógoztam és a hátamon hordtam a gyer­mekeimet a mezőre, cuk- roskenyeren és vizen dó- gozni egész nap, éjjel mos­ni, főzni, kenyeret sütni. Hogy a gyermekeket rend­ben tudjam tartani, mert az összesnek nem volt any- nyi ruhája, mint most egy­nek van. Tisztelt szerkesztőség én 81-ben idegösszeroppanást kaptam és szívnagyobbo­dást és azóta tengődök és voltam a tanácshoz voltam a tsz-hez és írtam a bizto­sító társulathoz és onnét kérték hogy külgyek vala­mi bizonylatot vagy igazo­lást és elutasítottak azért amiért nem fizettem az esztékát. Még rám is kia­báltak, hogy én a börtöm- be akarom őket jutattni és még az elnökhöz besem en­gedtek és kértem a köny­velőnőt, hogy ott vannak hejben a tanúk azirodában és ezt nem fogadták el, mert nagyon sok járadékos van a téeszben és még a nyugdíjt is kapja, még a halott is kapja, csak én nem. Mert aki közel ül a tűzhöz az soha nem fázik.1’ (Aláírás, pontos lakcím a szerkesztőség irattárában.) Régi emlék. Atihfeezn hasonló levél számtalan ér­kezik szerkesztőségünkbe az év során, melyekben ne­héz sorsú emberek pana­szolják fájdalmukat, vár­ják a segítséget valahon­nan. Akárhányszor kezembe akad postabontásnál egy- egy ilyen segélykérő írás, anyai nagynéném fekete VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN kendővel ívelt vékony ar­ca jelenik meg előttem. Rá én mindig így emlékezem: fekete kendő, fekete ruha, fekete harisnya és fekete száras cipő télen-nyáron. Hadiözvegy volt. Az ő fér­jét is elvitte a vonat, mi­közben harsány, pattogó indulót játszott a tűzoltó­zenekar, hogy aztán soha nekem mindig úgy volt jó, ahogy volt. Szakmát ta­nultam, lakatosságot, lehúz­tam a tizenkét órákat a mesternél, aztán munka hí­ján eljártam a falumból, becsavarogtam a fél orszá­got, mindenféle népség kö­zött ettem, háltam, szen­vedtem meg a napokat Pes­ten, majdnem ráment a sőknél az évek során — az árak közelében — növeke­dett a keresete is, addig az úgynevezett kisnyugdíjasok helyzete tovább romlott. 4 „Igazságot /V »egeiy. kellene itt már tenni egyszer. A múlt évig még én is kap­tam rendszeresen a ’ fa­Angyal Sándor: ne térjen haza. Odaveszett valahol a harcmezők mé­lyén, sírját soha senki nem jelölte. Nagynéném három gyerekkel maradt itthon, nagyon sok évig reményke­dett, még a 60-as években is hitte, hogy egyszer csak bekopog a férje. Közben ő is hordta a gyerekeket ki a mezőre, a juttatott földre, amit előbb jó szándékú em­berek, majd utána a gépál­lomás szántott meg. Az ő földje is bekerült a tsz-be. Közben felnőttek a gyere­kek, megszülettek az első unokák, de a feketekendős nagynéni mindig csak várt. Várta az értesítést, várta annak ellenére, hogy távi­rat helyett a postás csak a hadiözvegynek járó kevés­ke pénzt hozta. Ö soha nem panaszkodott, annál többet dolgozott és csendes magányában a Bibliát for­gatta, s énekelte a refor­mátusok közismert zsoltá­rát: „Mint a szép híves pa­takra, a szarvas kívánko­zik ...” Rohanó életünk ezernyi gondja-baja közepette bi­zony megfeledkezünk mi azokról a magukra maradt, kevés pénzből élő idős em­berekről, jobbára özvegyek­ről, betegekről, akik pedig vágyakoznak a jó szóra, a segítő támaszra. Megfeledkezünk? Ez így csak részben igaz, hiszen tény, hogy megyénk váro­saiban, falvaiban súlyos milliókra tehető az az ösz- szeg, amit rendszeres vagy esetenkénti segély formájá­ban az idős embereknek juttatnak a tanácsok, a tár­sadalmi szervezetek, az üzemek kollektívái. Akkor hát mi a baj? Nyugdíjaspanasz. Nézze kérem, én soha éle­temben nem siránkoztam, családi életem is, mert­hogy egy időben én is a pohár fenekére néztem. De a munkámmal soha sem volt baj, még jutalmakat is kaptam, meg mindent. Az­után eljött az időm, lejárt a mandátumom, nyugdíjba jöttem, 2860 forinttal. Ak­kor, az én nyugdíjazásom idején ez volt a törvény, tehát itt semmiféle tör­vénysértés nem történt. Az utóbbi esztendőben aztán rá-rálökik azt a bizonyos százalékot, meg a rendkí­vülit is beszámítva most van 3626 forintom. Hát ennyiből kell megélnünk a beteg feleségemmel, fizetni a villanyt, a házadót, az újságot is, meg venni a boltban ami kell. Azt ma­ga nem is hinné, hogy mennyi megy el a patikára. A derékfájást Algopyrin nélkül én már el sem tud­nám viselni, az asszonyom­nak meg a nyugtató kell állandóan. Felneveltünk négy gyermeket, kettő elre­pült, kettő itt van a falu­ban, de rájuk nem számít­hatunk, mert nekik is ne­héz az élet, minden sokba kerül, meghát ők fiatalok, nekik más az igényük is. Segíteném én őket, de eb­ből a nyugdíjból! Az ilyen emberekre mondják sokfelé, hogy bi­zony ők nem szerencsés csillagzat alatt születtek. Valójában igaz is ez: ami­kor a ma méltánytalanul alacsony nyugdíjat élvezők köszöntek el a munkahely­től, a népgazdaság anyagi erejéből csak annyira tel­lett és akkor ezt természe­tesnek tekintettük. Csak­hogy időközben változtak életünk körülményei, az értékarányos kereskedelem bizony nem erősítette az ilyen emberek vásárlói esé- * lyét a piacon, a boltban. Tehát amíg az aktiv kere­nácstól a szociális támoga­tást; igaz, az ilyet egy ki­csit restelli az ember, mert faluhelyen ezt kolduspénz­nek tartják, dehát én tu­dom, hogy nem az, és a megélhetésem miatt nekem szükségem is vglt rá. Meg, kérem szépen, Tf&kem egy. kicsit jogom is van hozzá, hiszen ha valaki, akkor én igazán sokat tettem a de­mokráciáért. Asszony lé­temre mindjárt a háború után én eljártam a gyűlé­sekbe, meg később a ta­nácsba is, agitáltam a to­jásbeadás mellett és házról- hára jártam tervkölcsönt meg békekölcsönt jegyez­tetni. Az MNDSZ-t is én csináltam meg a faluban, azután mikor jött a tsz- szervezés, akkor sem hú­zódtam félre, az uram is az elsők között lépett be, az­után lejárt az útépítőkhöz Borsodba. Közben három szép gyer­meket neveltem, két lányt meg egy fiút. Azokat már egyedül házasítottam ki, mert szegény uram infark­tusban váratlanul meghalt. Az egyik lányom Pestre ment férjhez, a másik a szomszéd faluba, a fiam meg elment katonának, to­vábbszolgáló lett, ott nő­sült a Dunántúlon, csak nagyon ritkán járnak ha­za. Mindegyiknek van csa­ládja, már az ötödik uno­kámat várjuk és így — ki­véve a szomszéd faluban lakó lányomat, aki nagyon szerencsétlen szegény, mert az ura meginná a krisztus köpönyegét is — a gyerme­keim csak nagyon ritkán tudnak hazajönni ide Szat- márba. Mert ugye drága a vasút, az egyiknek van használt autója, de az meg drágább, úgyhogy inkább levelezünk. Nekem özvegyi nyugdíjam van az uram után, ami ugye azt jelenti, hogy csak a fele annak, ami járna az uramnak, ha mint nyugdíjas élne. Én egy kicsit elrontottam az életemet, ez az igazság. Mindenben bennevőltam, csak éppen egy tisztességes állást nem szereztem. Ami­kor megözvegyültem, igaz, némi protekcióval, betettek a községi könyvtárba, olyan mindenesfélének, négy órá­ra. Hát ezért inkább az uram utáni nyugdíjat vá­lasztottam, ami nagyon ke­vés, ezért igen-igen jól jött a tanácsi segítség, amit most megvontak tőlem. Azt mondták, hogy minek an­nak, aki egyedül van. Hát kérem, én egyedül csak papíron vagyok, mert a lá­nyom, aki a szomszéd falu­ban él, idehozta a két gyer­meket, csak a legnagyobb maradt otthon. Azt mond­ta, ne lássák az apróságok, amikor teljesen hülye az apjuk, meg amikor min­dent a falhoz ver. Idegileg kicsinálná az a vadállat a gyermekeket, azért nálam találtak menedéket és én nekik is juttattam abból a pénzből. De valahogy nem értem én ezt: ha az ember odaadta az egészségét, az életét azért, ami máma van, akkor azt miért nem méltányolják a tanácsban.” Az ilyen eset sem ritka. Élnek közöttünk nagyon sokan, akik a felszabadu­lást követő években ten­gernyi sokat vállaltak, mindig oda álltak, ahová a közösség érdeke szólította őket. Közben nagyon sokan valósággal szétszórták ma­gukat. Nem maradt idejük sem arra, hogy munkájuk­kal kisebb-nagyobb va­gyont szerezzenek, vagy hogy felsőbb iskolába jár­janak, s diplomával ala­pozzák meg későbbi biz­tonságukat. Vannak persze közöttük olyanok is, akik minderről maguk tehetnek: olyanok, akik előszeretet­tel hivatkoznak a mozgalmi múltra, holott, ha közelebb­ről megvizsgáljuk, több esetben nem erről, hanem kényelemről, az akaraterő hiányáról van szó. Tény viszont, hogy a „fényes szelek” generációjának már nyugdíjban levő tagjai is gyakorta tele vannak pa­nasszal, mondván, hálátlan az utókor, nem értékelik megfelelően azt, hogy ők az egész életüket áldozták másokért. S ebben — a már emlí­tett kevés kivételtől elte­kintve — sok igazság ta­lálható. Más szemszögből. „Én megértem önt, szer­kesztő elvtárs, hogy sajnál­ja az ilyen levelek íróit. Bizonyára nekem is meges­ne a szívem, ha ilyeneket kapnék, s ha nem ebben a székben ülnék, mint ahol ülök. Mert én, mint tsz-el- nök, sokmindent egyezte­tek. Megértem, persze hogy megértem és sajnálom is az olyan elesetteket, akik a termelőszövetkezeti moz­galom hajnalán szerencsét­lenül döntöttek, s most en­nek isszák a levét. De hát én mint egy gazdasági egy­ség vezetője, aki minden fillérrel köteles vagyok el­számolni a tagságnak, ho­gyan játszhatnék itt jótevő bácsikát? Engemet is köt­nek az előírások, a törvé­nyek és bizony, aki nem szerezte meg a szükséges éveket, nem teljesítette a szükséges feltételeket, an­nak én a saját szakállam­ra nem adhatok nyugdíjat, legfeljebb a saját pénztár­cámba nyúlhatok. Szerin­tem is jobban szemügyre kellene venni az ilyen el­esett emberek helyzetét, az­tán a társadalmi igazságos­ság és méltányosság alap­ján, az anyagi lehetősége­ken belül valamiképpen se­gíteni kellene rajtuk. Mert bárhogy is segít a tsz vagy az üzem, az csak tüneti ke­zelés. Ha meghívjuk őket egy kupicára, egy pár virs­lire. vagy az úttörők verse­ket mondanak, furulyáznak nekik, az is valami és jól is esik nekik. De az ö nyu­galmukat egy nagyobb anyagi biztonság jelentené. Sajnos én is tudom, most nem áll úgy az ország, hogy általános megoldást találnánk, de a legeleset­tebbek ügyében azért még így is lehetne tenni.” Az elnöknek igaza van: a mostani gazdasági veze­tők aligha hibáztathatok abban, hogy például az írás kezdetén idézett levél sze­replője olyan nehéz hely­zetbe jutott, mint amilyen­ben van. Abban is igaza van, hogy kisebb adomá­nyokkal legfeljebb órákat lehet megszépíteni, elvisel­hetőbbé tenni az ilyen el­esettek számára, egész éle­tük azonban csak attól jobbul, ha nem csupán a téli tüzelőt visszük haza nekik, ha az iskolások kita­karítják az idős asszony la­kását tavasszal, hanem az, ha nem küzdenek hónapo­kon, éveken át filléres gondokkal. Műsérelem? zásba vinné az újságíró ezt a gondolatsort, azért hadd jegyezzem meg, hogy nem csupán anyagi kérdésről van itt szó. Én mint a vál­lalat személyzeti vezetője azt is tapasztalom, hogy azért a nyugdíjasok túlsá­gosan érzékenyek, könnyen sértődőek, mindent azonnal a szívükre vesznek. Van nekünk több olyan nyugdí­jasunk, aki ötezren felüli pézt kap havonta, rendezett anyagi körülmények között él és mégis világfájdalmat, sértődést cipel a tekinte­tén. Nézze, itt a gyárban ko­moly termelés folyik, az ember azt sem tudja sok­szor, hányadán áll, szorít az anyaghiány meg a ha­táridő, feszít a bérkérdés, kritizál a vevő, mit mond­jak még? Rohanunk, ló- tunk-futunk, nincs időnk sokszor egymásra sem, nemhogy a már nyugdíjba távozottakat ugráljuk kö­rül. Azért itt is differenci­álni kell. Kegyetlen do­log ez így, ahogy mon­dom, mert egyszer mi is nyugdíjasok leszünk. De hát valahol azért csak meg kellene találni a közös ne­vezőt. Ezt csak azért mon­dom el, mert ha magának panaszkodik egy kisnyug­díjas, vagy egy méltányta­lanságot szenvedett idős ember, akkor nem mindig pénzről van szó, hanem ar­ról is, hogy túlságosan a pálya szélén, számkivetve érzik magukat. Tudom, ön mint újságíró most azt kér­dezné tőlem, hogy ha ilyen jól látom, akkor miért va­gyok olyan merev, vagy hogy mit teszünk mi, hogy ezt az érzést, ezt a görcsöt feloldjuk az idős emberek­ben. Sajnos, csupa szokvá­nyos dolgot teszünk, ezt én is aláírom, de az sem igaz, hogy mindenütt teljesen magukra hagyják őket.” Esetek, példák, — gya­korta szélsőségesek — ke­verednek az eddig leírt so­rokban. Mindez csupán jel­zés kíván lenni társadal­munk egy szeletéről, olyan rétegéről, amely gyorsuló, elgépiesedő világunkban egyre inkább idegennek ér­zi magát. Fokozottan erős ez az érzés, ha ráadásul anyagi gondokkal párosul. Elhiszem az igazgatók és a tsz-elnökök, a tanácsi veze­tők jó szándékát; azt, hogy mindenkire nem alkothat­nak külön jogszabályt, hogy egy országos rendező elv a gyakorlatban sokfé­leképpen érvényesül, ami­nek vannak kárvallottjai is. Abban viszont nem tudok osztozni velük, hogy tör­vényeink, jogszabályaink, határozataink szelleme út­ját állná — a humaniz­musnak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom