Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

1985. április 30. Q Egy felvonulás emléke Szállodaépítők a Keleti-Kárpátok tövében Élesen él még benne a ne­gyedszázaddal ezelőtt átélt első május elseje. Apja ke­zét fogta, a másikkal a gye­rekkocsiba kapaszkodott, ab­ban húgát tolta anyja. Nagy, mélykocsi volt, az akkori­ban divatos. Menet közben amikor elfáradt, a fiú is be­lefért, könnyebben haladtak. Mentek az út szélén álló, bá­mészkodó tömeg előtt, elha­ladtak a tribün előtt is. Ak­kor apja ismét kézen fogta, kilépett vele ta sorból és fel­küldte az ünnepi szónokhoz kezet fogni. Semmit sem ér­tett az egészből, az ember öt­hatéves fejjel még nem tud­ja felfogni a politikát. A tö­meg közben éljenzett. ★ *4 fiú felnőtt, a negyedszá­zad alatt sokat megélt. Bele­született abba, amit mások csak kívántak, a legtermé­szetesebb neki, hogy éppen most létezik. Nem ismeri, nem ismerheti csak a köny­vekből, meg hallomásból, meg a híradófelvételekből a fogantatása előtti időt. Nem tudja és nem tudhatja, mi lett volna, ha korábban szü­letik, de ugyanígy azt sem, ha később jön a világra. El­lenben élete folyamán na­gyon sokszor hallott már ar­ról a korábbi kézfogásról. Nem akárki szorított kezet a cseperedő emberkével, most már ő is tudja. Azt is tud­ja, ennek az emlékére fo­gadta meg, politikus lesz. S eleinte csak a külpolitika lé­tezett számára, éppen ezért külpolitikusnák készült. Nem is értette miért kérdezgetik tízéves korában egy magyar nyelvtan óra után a tanári szobában. Később az igazga­tó bácsi is beállt a kérdezös- ködők közé. Talán azért, mert amikor kérték, mond­jon egy helyhatározós mon­datot, ő így felelt: „Fidel Castro Szibériába utazott." ~k Mindig izgatta az új. az ismeretlen. Először a pince, összeszorított fogakkal, elő­retartott karóval merészke­dett a sötét mélybe, hogy a felbukkanó rablót azonnal leüsse. Sohasem találkozott senkivel, csak a szomszédék macskájával, amint az elő- ugrott a rejtekhelyéről. Az­tán figyelme egyre inkább a technikára terelődött. Fúrt, faragott, kis hajót eszkábált magának, amire egy régi, rú­gás játék motorját szerelte. Siklott a vízi jármű a vizen, csak minduntalan leállt, fel kellett húzni a rugóját. Leg­szívesebben a kamrában bar­kácsolt, közben állandóan járt az esze. Egyik nap arra gondolt, kiszúrja a télire el­tett paradicsomos üvegek te­tejét, akkor nem kell több paradicsomlevest enni. Na­gyot pukkantak a celofánok. Azon a télen nem volt ná­luk paradicsomleves. ★ A sport, az első igazi sze­relem. A szünidő első nap­jától az utolsóig állandóan forgalomban volt a labda. A kertes ház udvarán a másik épület tűzfala volt a kapu. Foci reggel, foci délben, foci este. Lábtangóverseny a szomszéd srácokkal, majd ki tud többet fejelni, végül lab­dapörgetés a mutatóujjon. Ez ment. Fáradhatatlan volt és a vereséget is elviselte. De csak kívülről. Belül emész­tette, hogy aznap nem ő volt a legjobb, s mindenféle mód­szert kitalált a másnapi győ­zelemre. Először kisebbítet­te, majd nagyobbította a pá­lyát, közben rendszeresen ed­zett. Aztán rájött, hiába a furfang, az edzés bizonyulta leghatásosabbnak. Emlékek. Az ember~ csak behunyja a szemét, s máris megjelennek a képek. Kelle­mesek, s kevésbé jók egy­aránt. Nosztalgia? Nem. Csak jólesik végiggondolni az évtizedek során bejárt utat. Nem visszatérni, csak visszanézni. Honnan indult, hová érkezett. Nem elfeledni a múltat, szem előtt tartani a jövőt. Közben férfi, apa lett a fiúból. Most ő viheti lá­nyait a felvonulásra. A nagyobb már emlékezni fog erre a napra. Sipos Béla Céhtörténet — dokumentumokkal Régi munkaeszközöket, céh­könyvet, oklevelekét, a század- fordulóról származó dokumen­tumokat tár közönség elé az a kiállítás, mely május 2-án nyí­lik Nyíregyházán. a KIOSZ Bocskai utcai székházában. A kisiparos KISZ-fiatalok gyűjtöt­ték össze a magánkézben levő ipartörténeti emlékeket. A ká­dár- és kovácsmesterek eszkö­zein kívül kiállítják az iparo­sok régi kitüntetéseit is. A 40 éves fennállását ünneplő KIOSZ történeti bemutatója május 10-ig látogatható naponta 8-tól 16 órá­ig­Csak három esküvő Világot járt építők • A SZÁÉV hírneve Gyebrószki Béla: — Elégedett va- Szerelik a szerkezetet a kilencedik szinten. (Nábrádi Lajos gyök a fiatalokkal. felvételei) Ötszáz kilométerre lenni az otthontól manapság nem távolság. Jó fél nap autóval az út — ha minden simán megy. Ám ha szerződés köti a távollévőt, ha nincs lehetőség többször, mint három hónapban egyszer útra kelni, ha országhatár van közben, s ide­gen nyelven szólnak a boltban, beszélnek az utcán, akkor mégiscsak más a szülőföld­höz viszonyított távolság. — Elégedetlen vagyok a magyar munkásokkal — zsörtölődik Konrad Kuznye- cov, a csernovci városi párt- bizottság titkára. — Már má­sodik éve itt dolgoznak és alig három esküvőt tartot­tak. A harag persze nem iga­zi, hiszen bárhol fordul meg a Keleti-Kárpátok tövében, szovjet Bukovina székváro­sában a magyar építomun- kás, mindenütt szívesen fo­gadják. Barátságok^szövőd- nek, kapcsolatokat építe­nek, amiben a nyelvi nehéz­ségek sem okoznak gondot. Egy idősebb munkás, Gyeb­rószki Béla, a kivitelező Sza­bolcs megyei Állami Építő­ipari Vállalat dolgozója ép­pen a fiatalokat dicséri: — Verba Jóska, az egyik művezető lett a KISZ-titkár. Amióta ő szervezi, még sok­kal több programjuk van a fiataloknak. Azok persze, akiknek a gyengébb nem a „gyengéjük” — nőtlen fiatalemberek, egyedülélők — a tízórás, egy szabadnapos, ugyancsak fe­szített tempójú munka mel­lett is mihamar megtalálják a másik felet, nem várják a szomszédos gyár meghívá­sát egy kis barátkozásra. Jól­esik egy kis ajándék a büfé­ből, s a szabadba csalogató tavasz városi barangolásra késztet. Több, mint egy év kell ad­dig, hogy a szerződésben vál­lalt határidőre átadjanak egy minden kényelemmel ellátott 612 ágyas szállodát a magyar építők. Vannak a munkások között olyanok, akik végig ott lesznek az építkezésen, mások már ha­zafelé készülnek, hogy he­lyet adjanak azoknak a szakiparosoknak, akikre a befejező munkálatok vár­nak. — Kétszer kemény telet fogtak ki az építők, ami nehezítette az ütemes hala­dást — jegyzi meg Bíró László főépítésvezető. — Most viszont olyan tem­pót diktálunk, hogy beho­zunk minden lemaradást — teszi hozzá Tordai Károly főművezető. — Nyárára a szállodai tömb alagútzsalus falai mind a 14 szinten áll­ni fognak. Ennyit most az építésről, hiszen akik beszéltek, azok is csak az év elejétől van­nak Csernovciban. Mint ahogy Márkus Gyula, a SZÁÉV kő­műves-szerelője is alig fél éve jött. — Feltaláljuk magunkat — említi, miközben leültet a szálló szobájában, kólá­val kínál ott, ahol négyen vannak együtt. — Baráti tár­saságunk alakult ki, úgy in­dulunk a városba is — emlí­ti a világjárt építőmunkás biztonságával, hiszen a líbiai építkezésről jött, azelőtt a Testvériség gázvezeték épí­tésén dolgozott. A szobában az otthonos­ság és a legényélet váltja egymást megannyi jelével, kezdve a falak dekoráció­jától a frissen (s általuk) mosott, száradni tett trikók, zoknik seregéig. A magyar építőmunkások- nak gyakran vannak láto­gatóik. Nemcsak a vállalati vezetők — legutóbb a ter­melési tanácskozáson Ko­csis József, a szakszervezeti bizottság titkára is ott volt, hogy valamennyi jogos ké­résüknek eleget tegyen —, hanem szovjet vendégeket is fogadnak, akik a fővál­lalkozó Industrialexportnál kopogtatnak először. Tapasz­talatcserére jönnek, meg­nézni a környéken ismeret­len és gyors építési techno­lógiát, mások egyszerűen azt kérdik: mivel segíthetnek, hogyan tehetik könnyebbé a hazától távol élők életét. Mint ahogy néhány nappal ezelőtt a városi pártbizott­ság titkárával és az Inturiszt, a szállodát építtető vállalat vezetőivel, a magyar építők képviselői éppen egy diszkón találkoztak — a város egyik nagy ipari üzeme látta ven­dégül őket pompás művelő­dési házában. — Még nem tudjuk, hogy a május elsejei felvonuláson hol lesz a helyünk. Lehet, megint a külföldiek dísztri­bünjére kapunk helyet, amíg apuék felvonulnak — latol­gatja Halászi Emőke, aki októbertől’ a Zrínyi gimná­zium helyett az egyik cser­novci középiskola kilence­dik osztályába jár. Öccse, Ferkó egyik frissen szerzett barátjával, Ivánnal éppen újra megnyeri a má­sodik világháborút, az egész szobában folyik az öldöklő harc (a televízióban látott visszaemlékezések nyomán), míg a másik szobában be­szélgetünk. A Halászi család egyike a féltucat magyar családnak, ahol a gyerekek is kint élnek a szülőkkel. Óvodástól középiskolásig terjed a lista, javarészt az Industrialexport dolgozóinak gyerekeiből. — Normális körülmények között élünk egy kétszobás házgyári lakásban — mu­tat szét birodalmán a fele­ség, Ildikó. Bár este van, de a férj még mindig a munkahelyen ta­lálható. Halászi Ferenc, az építésvezető kezdettől irá­nyítja a csernovci munkála­tokat, s minden bizonnyal az átadásig itt serénykedik. Pedig most „itthon” van a 17 éves nagylány, Ildikó is, aki Budapesten tanul, de el­engedték néhány napra a szülőkhöz. Rajtuk látszik, mégis mennyire más, ha a család együtt van. — Én is várom a felesé­gem. Jön hozzám június­ban egy hétre — bizakodik Gyebrószki Béla is, aki már az ötödik évét tölti le a 27 éves SZÁÉV-es időből kül­földön. — Szívesen látjuk a ma­gyarokat, akik jól dolgoznak, szeretnénk egy-két munka­fogást elsajátítani tőlük — egészíti ki a csernovci láto­gatás benyomásait Konrad Kuznyecov. — Kölcsönösen hasznos a találkozásunk, hi­szen ők is megismerhetik az itteni embereket. Lányi Botond A MUNKA - TISZTESSÉG Csikótűzhely, szerszámgép Varga Sándor, a lakatos Az üzemcsarnok olyan, mint lehet a többi, szerte az országban. Jó magas, hogy elférjen benne a daru, s a levegőnek, ha lenne színe, azt mondanám, hogy sötét­szürke. Ami persze csalóka, az olajos „padló”, az olajos gépék miatt tűnik annak.­Szó mi szó, az emberek sem fehér köpenyben cicáz- nak a gépek között. A fal mellett milliméternyi pontos­sággal telepített fúróberende­zések sorakoznak egymás mellett, a harmadik, vagy ne­gyedik monstrum gazdája Varga Sándor, a nyírbátori „Csepel” szakmunkása. Vál­las, jól megtermett férfi, fe­szül rajta a valamikor vilá­goskék, ma inkább feketés- szürke ing. Fején jambó, csorog róla az izzadtság. Né­hány pillanattal előbb ke­mény vitája volt a meósok- kal, legszívesebben a pokol­ba kívánna bennünket is. Az­tán megenyhül, ha már olyan messziről keressük ... Nehezen indul a beszélge­tés —, de üsse kő! — annyit már tudunk, hogy harminc- kilencedik éves, tősgyökeres bátori és műszak után, dél­után ünnepelni készül a bri­gád: a gyári klubban köszön­tik majd a Bélákat, Györ­gyöket, Tiborokat. Lesz némi itóka is, meg jó hangulat is biztosan. — Hát ezt meg honnan tudják? — enyhül meg az ar­ca, s már mosolyféle is buj­kál szája körül, mikor foly­tatja: — Vagy azt hiszik, a munkásember csak kenyéren meg vizen él? Varga Sándor 1963-ban tet­te le a szakmunkásvizsgát, lakatos lett, s választotta munkahelyéül a fúrógépgyá­rat. Fúrógépgyárat...!? Hol volt még akkor a fúrógép­gyár! Szóval ennek elődjét, a vastömegcikik-ipari vállala­tot. Majd némi kalandozás után ismét ide tért vissza, ahogy ma állítja, immár vég­érvényesen. — Melyik volt életének leg­nehezebb pillanata? — Melyik ... ? — tűnődik el. — Tizennégy évesen, ami­kor szakmát kellett választa­nom, s néhány évvel később, mikor ebbe a gyárba jöttem. — Rosszul fogadták? A falnak támaszkodik, töp­reng a válaszon. — No, ha nem tudná, megmondom. Én cigány va­gyok. Cigány, akiknek ma sem könnyű az élete. Gondol­hatja, húsz-huszonöt eszten­deje hogyan fogadtak ben­nünket. — Hogyan lett lakatos? — Mindegy volt nekem, hogy hol és mit, csak tanul­hassak. Jó jegyeim voltak az általánosban is, tanáraim a gimnáziumot javasolták, de tízen voltunk testvérek ...! Szegény apám, aki fuvaros, döntött: -szakmát tanulj, az kevesebbe kerül... és tizen­hét évesen már kereshetsz is. fgy kerültem én egy maszek mesterhez, Fekete Ferenc bá­csihoz. s — Mit szólt a mester, mi­kor először meglátta? — Semmit. Csak hürnmö- gött, csóválta a fejét. Biztos megfordult a fejében, nem szokta a cigány a kaszát, ám később csendesen csak any- nyit mondott: felveszlek, de két hét próbaidővel. Ha be­válsz, maradhatsz. S ha már maradtál, kezeskedem, hogy megtanulsz a vassal bánni. És Varga Sándor maradt... a vasat is ismeri. Öt pedig szinte mindenki ebben a nagy gyárban. S nemcsak hogy is­merik, tisztelik is. Szakma- tudásáért, emberségéért, tar­tásáért. Ahogy mondja, nem volt ez mindig így. Ha nem is mondták lépten-nyomon, azért el-elhangzott: mit akar itt ez a fekete ember, va­gyunk így is elegen ... Köz­ben teltek az évek, emberek jöttek, emberek mentek és Varga Sándor egyszer csak azon vette magát észre, hogy a legrégibbek közé tartozik lassan. Csak a mostani bri­gádtagokkal több mint tíz éve dolgozik együtt! — Tudja mit gyártottunk mi akkor, mikor suhaneként ide kerültem? Csikótűzhe­lyet. Körülbelül annyi szak­tudás kellett hozzá, mint egy járda lesepréséhez. Most meg láthatja ezeket a szerszámgé­peket ... Elmagyarázhatom készítésük módjának lénye­gét, de hát minek, úgyis el­felejti. Egyet jegyezzen meg: hihetetlen pontos munkát igényel. Ez a lelke az egész­nek. — Megfizetik legalább ezt a munkát? — Megfizethetnék jobban is ... De most álljak le pa­naszkodni? Attól úgysem lesz több a pénz. Az alapom ha­vonta úgy 5400—5500 forint, s még csurran-cseppen. Mű­szakpótlék, túlóra, prémi­um ... Megélünk belőle. — Gyerek, gyerekek... ? Felderül az arca, hogy a családra terelődik a szó. — Három lány, meg egy fiú. A fiú a legkisebb! Most hetedik éves. — A lányok? — Tanulnak. A legnagyobb már másodikos a szálkái gé­pészeti szakközépiskolában, a középsőt most vették fel a gyarmati közgazdasági szak- középiskolába, a kisebbik pe­dig tizenegy éves, most ép­pen Zánkán van az úttörőtá­borban. Fejünk fölött hatalmas, tán egy vagont is elbíró daru siklik lomhán, felnézünk rá, mikor mellettünk megszólal valaki: — Sanyi, akkor jössz délután ? Varga Sándor bólint, s be­kapcsolja a gépet. A „brigád- gyűlésig” van még egy kis dolga, azért még utánunk szól: — Ö is ott volt, mikor építkeztem s a központi fű­tést szereltem. Egy szakasz­ban vagyunk a munkásőrök­nél ... Balogh Géza ÜM ÜNNEPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom