Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-20 / 92. szám

1985. április 20. O A vigasztalanul zápo­rozó eső kis pata­kokká nő a baráz­dált földúton. Nő, növekszik, majd ne­kiszalad a Szamos töltésének. No, hisz oda igyekezhet, látott az már ekkora nekibuzdulást! A méltóságteljesre duzzadt folyó hömpölyög, igencsak a meder partját harapdál- ják a hullámok. Még a holtág is kis folyócskává szélesedett. A hermánsze- giek talán megharagudtak a Szamosra, még horgászni sem ültek ki a partjára. Pedig csábít a szelíd víz­tükör, mennyi busát, pon­tyot, amurt fogtak benne valamikor! Még csukának is örülhetett a szerencsés horgász. — Mára felfedezték ezt a horgászparadicsomot má­sok is — kesereg a taní­tó, Hóvári József. — Jön­nek Gyarmatról is ide, a zsebrádióból tánczene jön, az igazi pihenésnek lőttek! Szebbnél szebb természe­ti fotókat húz elő. Megsár­gult felvételekről a Szamos környékén élő növények, lenyűgöző tájak tűnnek elő. Az igazgató-tanító leg­nagyobb szórakozása az volt, ha elhúzódhatott a vi­lág elől. Kora hajnalban bevette magát a bozótosba, és vadászzsákmánnyal tért haza. Vagy csónakjával ki­evezett a vízre és kedvére horgászott. — Én is elmegyek in­nen — folytatja a tűnődést Hóvári József. — Pedig itt éltem le életem legszebb részét, az ifjúságomat. Pes­ten születtem és álmomban sem gondoltam volna, hogy én ilyen parányi faluban fogok lakni. Nem is tudtam megszokni éveken át. Ami­kor Pestre mentem, muzsi­ka volt a fülemnek a vil­lamos csörömpölése, az au­tók vad dudálása. És az a lüktető nagyvárosi forga­lom! Itt aztán várhattam, míg kétszer elment egy au­tó a ház előtt! Szóval, vá­rosba költözünk, Mátészal­kára. Ott építkezünk. A fe­leségem tyukodi lány, ő meg Debrecentől nem akart tovább egy lépést se tenni. Kompromisszumot kötöttünk, de hát az egész élet is az! A család, a két lányom és a feleségem már Szálkán lakik, én hét vé­gén járok haza. De mit is beszélek, haza. Felrémlik sokszor előttem: melyikre mondjam, hogy hazame­gyek? Legény lakássá pusz­tult az épület, de az a baj, hogy a kőporos új iskolai terem is kiürült. Egerek fogócskáznak benne, mert gyermeket, azt már régen látott. Pedig annak idején a falu apraja-nagyja társa­dalmi munkában is lapá­tolt, falazott, festett, taka­rított. Manapság a nagyobb legények kérik el a kul­csot, esténként bömböl a zene, de még a berendezés is magán viseli a szórako­zás nyomát. A természethez hű marad Hóvári József. Megválasz­tották a környezetvédelmi bizottság tagjának és most társaival azon fáradozik, hogy a Szamos ölelésében megbúvó kicsiny falu szép­ségeit, természeti kincseit megóvják. A szitáló eső megcsende­sedett. Takaros porta előtt Biró Lajosné állít meg: maguk már jártak erre. Először azt hittük, az ál­latorvos jött meg. Az jár ide a leggyakrabban — ma­gyarázza Erzsiké néni. Tényleg elmentünk a há­zuk előtt. De Hermánszegen megesik az ilyesmi az ide­gennel. A telkeket enge­delmesen kikerüli az út, úgy hogy postás legyen a talpán, aki eligazodik a házszámok között. De hát még csak véletlenül sem tévesztik itt el az embert, hiszen elég annyit írni a borítékra: Biró Lajos vagy Kanyő József, Hermánszeg. Legfeljebb azért van gond­ban a kézbesítő, mert sok az azonos név a faluban. Bí­ró Lajos is Biró Erzsébetet vezette az oltár elé. — Nehogy úgy járjanak maguk is, mint az egysze­ri ablakos — meséli Lajos bácsi. — Hétszer ment kö­rül a falun, és mindig ki­jutott a templomhoz. Mi­kor hetedszer látta meg a haranglábat, mondta is, hogy nagy falu ez a Her­mánszeg, már hét tornyot látott és még mindig nincs vége a falunak ... — Azóta nem jön ide az ablakos se — panaszkodik asszonya, Erzsiké néni. — Igaz, mit is javítana, ha csak a kultúrház ablakát nem, de az már olyan ré­gen be van törve és senki nem kapkod az üvegezés után. Ez a legfájóbb ne­künk, hogy a világon sem­mi nincs a faluban. Ne­kem a posta hiányzik leg­inkább. A múltkor is vi­szem a kétszáz tojást a bu­szon, hogy a pesti fiunk­nak feladjam Szamossályi- ban. Ő legalább megcsinál­ta a szerencséjét, világot lát. Pedig a közeli Gyar­matra adtuk, az ipari isko­lába. De nem tetszett neki a lakatosság. Olvasott va­lami hirdetést az újságban, egy hét múlva már vitte is az apja Pestre. Színnyomó­nak került a Goldbergerbe. Most az Egyetemi Nyomdá­ban van. Jószerint akkor látom, amikor nyaranta le­hozzák az unokákat. Itt vannak azok egész nyáron. De hát a menyem pesti lány, ő már nem tudná fa­lun elképzelni az életét. Pedig volna itt helyük a háromszobás nagy lakás­ban. Meg van nekünk is egy őszi telek. Nem tudná­nak rá egy vevőt kommen- dálni? —kanyarít a beszél­getés fonalán az asszony. — De hát, mit is beszélek, ki akar ide, a világ végére építeni? Idegen semmikép­pen. Legfeljebb hét végén kipihenik magukat, de aki megszokta a várost, ipar­kodik vissza a kényelembe. — Nekem meg nem tud­nának olyan kincset ígérni, hogy elmenjek innen — állítja Lajos bácsi. — Ál­latgondozó voltam a téesz- ben 14 évig, láttam sokfé­le munkát. De én már csak ezt szoktam meg. Hatalmas kertünk van, most egy percre otthagytam a per­metezőket. Jöttek a téesz­től a háztájit permetezni. Tavaly is tízezer forintot fizettünk ki érte. De meg­érte, csak aztán az almá­val izgulhattunk. Óriási termés volt, alig győzték el­adni. — Nem volt annyi kéz, aki leszedje — állítja Er­zsiké néni testvére, Kanyó Bálintné. — Fájt a szívem látni, hogy ott pusztul az alma a fán. Azt beszélik, Pesten még húsz forintot is elkérnek kilójáért, nem? Ilonka, Erzsiké néni pár­tában maradt nagylánya megerősíti szavait. — De bizony, drága az alma. De nemcsak az. A testvéreméknél vendéges­kedtem vagy két hónapot tavaly. Kigyönyörködtem magam, hiszen egyhamar úgysem láthatok annyi szép holmit. Igaz, fenn lak­nak a bátyámék a hetedi­ken. Mire hazajöttek, én kifőztem. Dicsérték is a házias ízeket. Meg a hazai kolbászt, a csípős papriká­val bedörzsölt füstölt sza­lonnát, amilyet egyetlen közértben sem tartanak. A hordós káposztát is meg­tűzdeltük hegyes papriká­val, tormával. Kérdezte is Tamás és Szilviké, hogy nagymamáék vajon miből főznek, hogy nekik más ízű , az étel, .mint Pesten ’ u Mindenki elhagyja Her- mánszeget, ezt fájlalják leginkább. A pap csak az istentiszteletre jön át, meg a temetésre. Arra viszont gyakran, mert abból bő­vebben mér a természet. Üj kisember viszont ritka vendég. Az idén még nem gyarapodott egyetlen lélek­kel sem a falu. Egyetlen várandós anya van, ese­ményszámba megy majd a szülés. Az orvos is el­ment. Réges-régen még működött a postahivatal, de az elvált postáskisasz­szonyhoz sok udvarló járt. Elment és ezzel megszűnt a posta. De olyan régen, hogy már csak az idősebbek em­lékeznek rá. A kultúra há­za ütött-kopott épület, el­törpül a szép kis házak mellett. Régen még a mozi kijött vetíteni, de manap­ság már ez is kiveszett a hermánszegiek életéből. — A posta mellett a ra­vatalozó kellene nagyon. Háztól temetnek még min­dig. Pedig mennyi baj van egy családban, ha elmegy valaki. A gyász mellé még azon is gondolkodhatnak, hova pakolják ki a bútort, ha az egyik szobában fel- ravataíoznak valakit. Biz­tos, nem érem meg, hogy építsenek addig ide egy ha­lottasházat ... — Kell a pénz másra tó,' anyjuk — csendesíti Biró Lajos bácsi. — aki húsz éven át volt községi ta­nácstag. — Tudod, mi ki­adása van egy ilyen köz­ségi tanácsnak, amelyikhez öt falu tartozik?! De még mennyit tudná­nak elkölteni! S mindent hasznosan. Az egyetlen boltban például Ács Mik­lósáé városon is irigylésre méltó árukínálatot hozott össze. Van itt, ami a ház­tartásban nélkülözhetetlen. De azért mindig akad, ami .bosszantja. .Pecsétes jíkís jött az áfész-tól, meg kell •' változtatni a nyitvatartási. Eddig reggel 7-től fél né­gyig nyitott ki, most ebéd­szünetet kell tartania, és háromkor nyithat újból, hatig. — Biztos, nem járt Her­mánszegen, aki ezt kitalál­ta — ideges a boltvezető. — Reggel már itt vannak az asszonyok, bevásárolnak, délig jönnek a férfiak Ró­káért. Tíz órától szinte egy lélek sem nyit a boltba. Egész délután a papírmun­kával foglalkozom. Hát ezért zárjak be délben?! Eszébe sem jut, hogy be­csapnák. De a kinnhagyott biciklit is ott találja a gaz­dája, ahol letámasztotta. Nemcsak egymás dolgait, a vagyontárgyait is ismerik az emberek. Hát még a terveit! Tudják, ki akar el­menni a faluból, ki vár le­velet távoli kedvestől, ki remél vigasztalást gyászára a gyógyító időtől. Ha kija­vul az idő, kiülnek a kis- padra és megtárgyalják a világ sorát. Számon tartják az elköltözött családtagok boldogulását, idézik az el­távozott szeretteik emlékét. Biró Ilonka aranyhímzéses kézimunkája fölé görnyed és mesés világ tárulkozik ki az öltések nyomán. Há­nyat öltögetett már életé­ben? A kalocsai, az úri hímzés, a keresztszemes a fiók mélyén lapul, vagy a pesti testvér lakását díszíti. S őrzi Ilonka álmait. Ott, a Szamos ölelésében megbúvó piciny falut el­kerülte a 70-es árvíz. A Gyarmatra menekült csa­ládokat hazahívták a gáta­kon őrködő férfiak. Azóta viszont sokkal nagyobb pusztítást végez a világ, a maga koncentrálódásával. Becsuktak az intézmények, bedeszkázták a porladó ka­pukat. Hiába építettek be­tonjárdát, meg vízmüvet, már évtizedekkel ezelőtt az emberek, ha manapság a civilizáció legelemibb felté­teleit is nélkülözni kényte­lenek. A közösség védeke­zik, a sorsára hagyott falu kihívja a sorsot és bizo­nyítja, hogy akkor is meg­él itt, ha az egész világ el­lene esküdött. Tartanak a Szamostól, és dacolnak -az idővel. A gróf Had'ik Bar- kóczy földjének örökösei eddig állták az idő kihívá­sát. Tóth Kornélia Barangolások A SZBDIOS ÖICBCSCllCII H Hermánszeg. ahol eltévedt az üveges is.., (Császár Csaba felvétele) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
Oldalképek
Tartalom