Kelet-Magyarország, 1985. április (42. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-20 / 92. szám
1985. április 20. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Mértékadó megyei statisztikát böngésztem a minap. A múlt esztendőben készült, lényege nem változott. Az egyik legizgalmasabb rész azzal foglalkozott, hogyan is alakult Szabolcs- Szatmár—Bereg megyében a legmagasabb iskolai végzettségűek aránya. Kiderült, hogy hat osztálynál kevesebbet az aktív keresők körében 8,3 6—7 osztályt 17,1, 8 osztályt 34.6. szakmunkásképzőt és szakközépet 18,4, középiskolát 15,9, felsőfokú iskolát 5,7 százalék végzett. Ismételném: ez azokra a körökre vonatkozik, akik ma munkában állnak. Sokféle gondolatsort indítottak meg a számok. Az első: a lakosság felét meghaladó általánosnak is alig mondható iskolai végzettség meghatározó akkor, amikor az oktatás és közművelődés stratégiáját dolgozzák ki. A másik: a minden javulás ellenére is elgondolkodtató helyzet ismeretében menynyire lehet számítani a magasabb képzettségűek aktivitására. Ez esetben nemcsak arra gondolok, ami napi munkájukkal, szakmájukkal, hivatásukkal függ össze, hanem arra a hatásra is, amit azon kívül fejtenek (fejthetnének!?) ki. Maradjunk még kicsit a számok között. A megye foglalkozási helyzetét elemző munkákból az tűnik ki, hogy mintegy ötvenezerre tehető azok száma, akik nem termelőmunkát végeznek, hanem az úgynevezett szellemi munkások csoportjába tartoznak. Ez igen szép szám, lényegében a lakosság megközelítően kilenc százalékát alkotják. De ha megnézzük, hogy a szellemi munkát végzők csoportja kikből tevődik ösz- Sze, i hamar kiderük sóit munkakört nem megfelelő • iskolai végzettségűek töltenek be, sok foglalkozás nincs is középiskolához sem kötve, szép számmal akadnak akár diplomához kötött helyek is, ahol a legjobb esetben is középiskolai végzettségűek dolgoznak. Egy, a megyei tanács elé került jelentés a kimondottan értelmiségiek számát ezért 18 ezerben jelöli meg, hozzátéve azt is, hogy ebben a körben viszonylag kevés az alkotó értelmiségi, éppen a megye gazdasági fejlődéséből fakadóan. A megyéi pártértekezlet beszámolója mindezek ismeretében fogalmazta meg őszinte mondandóját akkor, amikor kifejtette: „Az értelmiségen belül a szükségesnél kisebb arányú az egyetemet végzettek száma, kevesebb a tudományos alkotó tevékenységre vállalkozó szakember.” Ha a megyénkben élő értelmiség összetételét nézzük, kiderül, hogy az zömében fiatal, 35 százalékuk 30 éven aluli és közel 60 százalékuk első generációs. Térbeli eloszlásuk követi a gazdaság igényeit, zömük a városokban él, elsősorban az iparosított területen. Az iparral nem rendelkező vidékeken általában a lakosság két százalékát teszik ki, egy-egy nagyközségben számuk meghaladja a százat. A fejlődést tekintve mondhatnók azt is, hogy minden korábbi időszakot meghaladó mértékű az értelmiség létszámbeli alakulása. Ebből egyenesen kellene következnie annak, hogy környezetére gyakorolt hatása is nagy kell hogy legyen. Pontosabban nagyobb, mint korábban bármikor. De vajon a számszerűség növekedése meghozza-e a kedvező változást? Elegendő-e, ha valahol több tanár, orvos, műszaki, jogász telepedik le? Egy biztos: azokon a munkahelyeken, ahol dolgoznak. jelenlétük mindenképpen hasznos, alkotó- energiáik szükségszerűen hatnak. Alig vitatható, hogy a közgazdaságban magas szinten jártas. a szaktanári képesítéssel rendelkező, a jogi ügyleteket alaposan ismerő, a mérnöki tevékenységet korszerű ismeretekkel gyakorló — hogy csak néhányat raA követelmények tehát magasak. Rendkívül sokrétű erőfeszítést kívánnak az egyéntől is, de feltételezik azt is, hogy a társadalom megfelelő körülményeket teremt és igényeket támaszt ahhoz, hogy kiben- kiben kibontakozzék mindaz a többlet, ami értelmiségivé teszi a megfelelő ismeretekkel rendelkezőket. Azt nyugodtan kijelentjük: történelmünk során alig volt példa olyan igényre az értelmiség társadalmi jelenlétét illetően, mint napjainkban. A termelői szféhúzódik a második kör: a potenciális közreműködők sokasága. Mint minden zárt kör, ez is gondosan ügyel arra, hogy túlságosan ne táguljon. Az egymásnak írók. szerkesztők, beszélők, felszólalók, javaslók szinte mesterségesen terelik a csak szigorúan vett szakmai egyesületekbe azokat. akik pedig új színt és életet hozhatnának az értelmiség relatíve kis csoportjának munkájába. Jó szándékuk ellenére konzervatíértekezlet beszámolóját idézem, azt a megállapítást, amely így szól: ,.A párt-, állami szervek igényelték az értelmiség részvételét a megye fejlődését célzó programok kidolgozásában és megvalósításában. ami elsősorban a városokban és a városiasodó településeken sok alkotóerőt hozott felszínre. E területen azonban még nagyon sok a tartalék, az értelmiség bevonása iránti igény jelentős eltéréseket mutat. Különösen elmarad a szükségestől a fiatal, a pályakezdő értelmiBürget Lajos: gadjunk ki — meghatározó lehet egy-egy üzem, intézmény. gazdaság életében. A tapasztalatok szerint a gond akkor kezdődik, ha azt. kezdjük el vizsgálni: vajon a munkaköri kötelezettségek teljesítésén kívül milyen és mennyi hatása van, mondjuk a 18 ezer értelmiséginek? A politikai és közéletben számarányuknak megfelelő-e a súlyuk? Az átalakuló és nagy mozgásban levő társadalom gondjainak felvállalása, az ismeretek továbbadása terén vajon erejükhöz mérten tesznek vagy nem? A kérdéseket — s ezeken kívül még sok más kérdést. — fel kell tenni. May psák azért is, meet az értelmiségi lét, az értelmiségi életmód sokkal több, mint azt általában behatárolják. „Az életmódot tevékenységi-magatartási rendszernek tekintjük, amelyet az emberek — több-kevesebb tudatossággal — életük fenntartására, különböző szintű, társadalmi helyzetük szerint eltérő és történetileg is változó szükségletek kielégítésére szerveznek, tehát az életmód a személyiség által viszonylagos autonómiával hierarchikus rendszerbe szervezett tevékenység- struktúra” — írja Losonczi Ágnes szociológus egyik munkájában. Tevékenységstruktúráról van tehát szó, amely nem szorítkozhat kizárólagosan csak a szakmai tevékenységre, hanem szükségszerűen magatartásrendszert jelent. Az értelmiségi fogalmát nem könnyű meghatározni. Hibás, ha csak az iskolai végzettséget vesszük alapul. Az is csalóka, ha betöltött állások alapján kategorizálunk. Értelmiséginek lenni lényegében annyi, mint rendelkezni szakmai és általános ismerettel, szüntelen közléskényszerrel; feltételezi a világra nyitottságot. az új iránti érzékenységet. a megújulásra való gyors képességet: jelent egyben magatartást, igényességet — ami minden korábbiból természetesen következik. Hogy ki milyen szinten rendelkezik ezekkel — a korántsem teljessorú — kívánalmakkal, az attól is függ. ki mennyire érzi át értelmiségi létének társadalmi felelősségét. súlyát. Mert semmilyen bi zonyítvány vagy diploma nem avat automatikusan értelmiségivé senkit. Az, hogy valaki szelleminek mondott munkakört tölt tje. korántsem jelenti, hogy az valóban szellemiséget árasztó, kreatív ember is. rában éppúgy, mint a gazdaság más területén, a közoktatásban és -nevelésben, a népegészségügyben, a politikai és társadalmi életben egyszerűen nélkülözhetetlen az értelmiségiek tudása, jelenléte, vitája, tanácsa, szereplése, közreműködése. Ha a napi gyakorlatot nézzük, kiderül az is, hogy a lehetőség és a valóság koránt sincs szinkronban. A nyíregyházi tapasztalatok, melyek megyei modellként is működnek — sajnos —, azt mutatják, hogy az értelmiség viszonylag szűk rétege az, amely a tá- gabb értelemben vett közéletben, politikai életben, tudó mányter jesztésben részt vesz. Mondhatnók, hogy az értelmiség két körre szakadt képet mutat. A belső körben találjuk azokat. akik már hosszú idő óta kiépített pozícióból munkálkodnak. Ök azok. akik minden bizottságban, szakmai csoportban jelen vannak, az irodalmi élettől a társadalmi tevékenységig szinte kizárólagos befolyással rendelkeznek. Kétségtelenül jó szándékú, a leggyakoribb esetben nagy tudású, jól felkészült személyek, akik esetenként egy-két-három évtizeddel ezelőtt léptek színre, és akiket megszoktak. Pontosak. ritkán vitatkoznak, kiváló kapcsolatokkal rendelkeznek a megyén kívül is. Ha úgy tetszik: ez a mag, egymáshoz szorosan kapcsolódó emberek csoportja, akiktől meglehetősen távol vök, így aztán magatartásuk szüli meg azt, hogy sokan egy csak azért is tartást vesznek fel, és extravaganciájukkal próbálják kifejezni magukat. Mindez teljesen világos és érthető, hiszen a belső kör falai kemények, szilárdak, aki kívül reked, az keresi az önkifejezés módjait. Mások — néhány próbálkozás után — feladják, visszavonulnak, megkeserednek. Talán nem kell bővebben ecsetelni, mennyi hasznos energia megy így kárba, milyen sok, friss gondolat és tett kényszerül elvetélni. A jelenség nemcsak, nyíregyházi, nemcsak megyei. Sajnos, a magyar közéletben ennek is vannak hagyományai. Főleg a provinciális területeken, ahol korábban is szűk volt az értelmiségi réteg, ahol régebben a különböző köröket, egyesületeket, társaságokat szinte örökletes módon irányították családok, csoportok. Hozzájárul a rossz gyakorlathoz egy politikai tradíció is. Az nevezetesen, hogy jobb egy kisebb. szükebb kör. amely- lyel nincs baj. Amely nem vitázik, nem felesel, nem szól közbe. Értelmiségünk főleg idősebb része ehhez jó iskolát kapott a múltban éppúgy, mini a személyi kultusz éveiben. Mindez ma. amikor éppen a vitázó, alkotóan hozzászóló és cselekvő ember a kívánalom, ez anakronizmus. Nem lehet véletlen, hogy megint a megyei pártségiek közéleti aktivizálása, szellemi energiáik igény- bevétele”. A megállapítás lényegében magában hordja a megoldás kulcsát is: sokkal több igényt kell támasztani, a felszínre jött energiát tartósan kell hasznosítani, ösztönözni kell azt, hogy a meglevő, tapasztalatokkal rendelkező belső kör táguljon. Úgy, hogy megmaradjon minden eddigi érték, de gazdagodjék az újjal. Mindez szép — vetheti ellen valaki —, de hogyan hajtható ez végre akkor, amikor állandóan napirenden szerepel a fiatal értelmiségiek anyagi megbecsülése; annak hiánya. nem kielégítő mértéke? A kérdés jogos. De — kérdem — vajon lehet-e, szabad-e mindent és mindenkor csak az anyagiakra visszavezetni? Vitathatatlan, az a fiatal értelmiségi, aki egzisztenciális gondokkal küzd, kritikusabb. pénzszerzési tevékenységgel foglalkozik szabad ideje jó részében, érthetően foglalkoztatják megélhetési, családalapítási problémái. Ugyanakkor az is tény, hogy aki hivatásszerűen választott értelmiségi pályát, vállalja annak minden konzekvenciáját, szükségszerűen mond le arról, hogy környezetére hasson, hogy tudását megossza, a köz ügyeiből felelősséget vállaljon? Történelmünk során számos kimagasló értelmiségi, a maiaknál sokka, de sokkal rosszabb körülmények között se kapitulált. Hozhatnók a példát Németh Lászlótól József Attiláig, Veres Pétertől Derkovits Gyuláig. Kmetty Jánostól Nagy Lajosig. Nem mondom — sőt tagadom —, hogy a rosszabb helyzet inspirál. De azt sem hiszem, hogy az igazi értelmiségi létet vállaló, annak felelősségét viselni akaró csak az anyagi kategóriákban tud és akarhat gondolkodni. Itt vetődik fel viszont egy olyan gondolat, ami nem új, de melynek gyakorlati megvalósítása lassú. Az értelmiség menedzseléséről van szó. Arról a bátorításról, fórumteremtésről, felfedezésről. kockázatvállalásról, amely teret enged a cselekvésre készek elől l. Egy olyan városban, ahol két főiskola működik, melynek zenei élete mesz- szehangzó, ahol már évek óta működik a színház. ahol koncentrálódik az ipar s vele annak műszaki értelmisége, amit iskolavárosnak is neveznek szívesen, ahol mind több hipermodern műszaki eszközzel dolgozó ember él, ott. ahol művelődési intézmények sűrűsödnek nem tartható fenn következmények nélkül egy sok tekintetben kövületnek ható szűk kör szellemi befolyása. Azt hiszem, nem lesz meglepő, hogy akadnak mint ahogy mindig voltak is, olyanok, akik ebből a körből ki akarnak törni. Magyarul: elmennek. Sorolhatnák. csak a közelmúltból azokat, akik másfelé keresték boldogulásukat. Költők, műszakiak, a politikai életben dolgozók kerekedtek fel. Nem túlzás, ha azt mondom: hagyományszerűen. Lapunkban két esztendőn keresztül közöltük a Megyénkből indultak sorozatot. A korántsem teljes elvándorlólistából csupán 100 személyt mutattunk be. Kétségtelen, voltak olyanok, akik itt nem lettek volna képesek kibontakozni (atomtudós, miniszter, speciális kutató, diplomata stb.). De hányán de hányán voltak olyanok, akik számára itt is adódhatott volna írógép, festőállvány, gyár, kórház, tanácsi íróasztal, tanszék. Elmenetelükről szinte mind bocsá- natkérően szóltak, mint olyanok, akik talán nem is akartak, de hát. .. Minden megye büszke azokra, akik az országban jó hírét keltik. De vajon nem nagyobb büszkeség-e az oldás helyett a kötéssel dicsekedni? Tény: nem szabad vidékben, tájban gondolkodni csupán. Az is igaz viszont, hogy egy olyan kis országban, mint a miénk, a maradás és el- menés oka elsősorban az objektív feltételek függvénye, amihez társul a meglevő vagy hiányzó társadalmi megbecsülés és presztízs. Hogy a külső és belső körök kérdésének megközelítése ilyen formán vidékies vagy provinciális? Nyugodtan mondhatjuk: nem. Egy ország — bár az egész nem egyszerűen a részek összessége — gazdagsága, értéke, tekintélye valamennyiünk gazdagságából, értékéből, tekintélyéből tevődik össze. Amikor mélyreható strukturális, társadalmi, gazdasági változások zajlanak, amikor nélkülözhetetlen az alkotó és reprodukáló értelmiség tudományos és szakszerű közreműködése, a megyében sem mondhatunk le arról, hogy bővülő körű értelmiséget állítsunk csatasorba. A jelenleginél sokkal bátrabban kell megkeresni, hívni és buzdítani azokat, akik új ismeretekkel, hasznos vitára készen, újféle társadalmi és politikai érzékenységgel mozdíthatják elő nagyléptékű feladataink végrehajtását. Különösen igaz ez itt. ahol számos olyan elmaradást is fel kell számolni, ami nem egyszerűen történelmi örökség, hanem saját, korábbi magatartásunk következménye is. Arra a kérdésre. hogy értelmiségünk számszerűen sok vagy kevés, hiba lenne azzal válaszolni, hogy viszonyszámokat sorolunk, összehasonlításokat teszünk. A sok is lehet kevés. ha rosszul sáfárkodnak vele. a kevés is megsokszorozható. ha megfelelő társadalmi presztízs és elegendő tevékenységi terület biztosítja aktivizálásukat. Ennek megteremtése ha nem is könnyű, de immár nem elodázható feladatunk. y KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
