Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-23 / 69. szám

KM HÉTVÉGI MfiUÉKkET 1985. március 23. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN ----------------------------^ A z athéni repülő­tér várótermének egyik sarkában .négy-öt, viszony­lag nem sok fo­gú férfi doboz- búi itta a sört. Mindebben ■aligha lett volna valami feltűnő, ha ehhez nem tár­sul nagy hangerő. Eiőbb- uitóbb még az is felfigyelt rájnlk, aki ilyenkor szoká­sos izgalmak és várakozá­sok révületében élt. S ek­kor mellettem valaki meg­szólalt, társához intézve szavait: Hungarian work­men. Magyar munkások. Eddig úgy véltem, csak én tudom, hogy valamelyik külhoni munkáról hazatérő honfitársaimról van szó, így aztán a szó szoros ér­telmében mellbevágott az angolnyelvű megjegyzés. Még arra sem volt erőm, s főleg erkölcsi alapom, hogy vitába szálljak a beszélő­vel. Valóban magyarok voltak, hangosak, kiabálók, feltűnők. Megdöbbentően kapcsolódott ehhez a kí­nos jelenethez egy rádlió- hír, amit a napokban hal­lottam. Heltai András, a Magyar Rádió ibécsi tudósítója mondta: felitűnést keltettek a magyar turisták az'oszt- rák fővárosban, ahol meg­lehetősen ittasan köteked­ni kezdtek a rendőrökkel is. Mini-krimijét egy sum­mád mondattal fejezte be. Jobb lenne — így a tudó­sító —, ha a már részegen érkező, hangos és feltűnést keltő honfitársaink otthon maradnának. Miközben elemezgetem magamban a kát, egymástól látszólag teljesen különálló hírt, gondolkodom valami méltó replikán. Mondjuk azon, hogy nagyon helyte­len, ha ilyenek alapján ítélnek meg bennünket. Miért nem látják azt, hogy nemcsak hangoskodó ma­gyarok vannak. És soro­lom: adtunk Európának és a világnak Kodályt, Bartó­kot, Cziffra Györgyöt, Amerigo Totot, Vasarelyt, Weiner Leót, Munkácsi Mihályt. Jó néhány híres találmány, művészi tett, színházi szenzáció, híres film — ez is mi vagyunk. De viszontválaszom gyor­san helyes mederbe kellett terelni. Minél jobban vé­giggondolja valaki ugyanis a jelenségeket, rádöbben : ma kétféle magyar kultúra él. Az egyik: nevezzük bátran magas kultúrának, s a másik, hétköznapi kul­túránk. Míg az elsőben bátran számíthatjuk ma­gunkat a világ élmezőnyé­hez, vagy precízebben a magasan fejlettek közé, addig napi kultúránk te­rén jó, ha a fejlődő kate­góriában helyet szerezhe­tünk. V iselfeedésk ul tű ránk el­maradottságának okait vizsgálva bőven találha­tunk történelmi előzmé­nyieket. Korábbi társa­dalmi formációk felemás módon megjárt útjait épp­úgy, mlint a felszabadulást követő idők nehézségektől, éllentmondásoktól terhes időszakát. Valahogyan sose jutott elég idő arra, hogy a nép elsajátítsa azokat a já­ték- és viselkedési szabá­lyokat, melyek egyszerűen nélkülözhetetlenek a min­dennapok során. Még az olyan, a viselkedéskultúra határát^ érintő kérdés is, mlint az illem, az 1959—60- as évben vihart kavart, amikor annak első, felsza­badulás utáni szabályösz- szegzése megjelent. Pedig ezen a területen is bebizo­nyosodott, hogy a gazda­sági változás nem hozza magával a társas és társa­dalmi érintkezés új, kifor­rott módjait, majd az is érthetővé válik napjaink­ban, hogy mindez messze nem egyszerűen magatar­tási ügy, hanem a demok­ratizmus gyökere. Már az sem jó, hogy nem tudjuk, bizonyos sze­mélyeknek, bizonyos ese­tekben hogyan köszönjünk. Kétségtelen az érintkezés gátja, hogy néha sejtel­münk sincs arról, kit ho­gyan szólítsunk meg. De mindennél még nagyobb baij, há nem alakult ki az érintkezés közösség és egyén számára egyformán elfogadható hangneme. S amikor hangnemről beszé­lek, nem egyszerűen fo­galmazásbeli finomságokra, stiláris elemekre gondolok, hanem a legszorosabb érte­lemben vett hangnemre és hangerőre. Nyíregyházi óvodákban és iskolákban fdirtatitaim: miért kiabálnak a gyerme­kek? A nevelők félvilágo-i sítoütaik, hogy ennek több oka van. Az egyik: a gyer­mek általában hangos; a másik: a szokásosnál is hangosabbnak kell lennie, hogy észrevegyék. A nagy- létszámú óvodai és iskolai csoportban ugyanis lema­rad a csatában, alki csen­des, visszahúzódó, szerény. Kell a hangerő, hogy felfi­gyeljenek rá, kell a kiabá­lás, egyébként nehezen éri el célját a gyermek. — A gyermek szinte a születése pillanatában rá van kényszerítve arra, hogy valamit vagy vala­kit túlharsogjon — mond­ja egy tanítónő. A rádió, a magnó, a televízió, a tü­relmetlen családtagok, a motorizáció zajai, a kör­nyezet — s ez főleg váro­sokra igaz — állandó ha­tásai szinte megkívánják, hogy a gyermek hangos legyen. Ordítania kell, ha .emeleten lakó szüleivel alkar az utcáról kommuni­kálni. Ehhez társul később az óvoda és iskola harcos légköre, ahol „mutatnia kell magát”, különben hát­rányba kerül. — Vegyük ehhez hozzá — bővíti a kört egy felső­tagozatos tanár — hogy a környezeti zajok nőnek. A zene csak szuperhangerő­vel az igazi, a járművek, motorok zaja elképesztő, a televízióműsorok nagy ré­szében üvöltenek, kiabál­nak, és sajnos, a szülők is hangos példával szolgál­nak. A gyermek számára tehát adódik egy modell: csak a hangerő jelenti a másikkal szemben érvé­nyesülést. Igaza van a gyermek­pszichológusnak, aki min­debből más következtetést is levon. Azt nevezetesen, hogy a hangerő csak a kez­deti lépés. Ezt követi szük­ségszerűen annak tudaifos vagy tudat alatti felisme­rése: csak akkor jutok előbbre, ha a másiknál hangosabb vagyok, ha le tudom győzni a másikat. Ez pedig már valahol szü­lője az agresszív magatar­tásnak. A növekvő hang­erő, a másikkal szembeni feltétlen érvényesülés meg­szüli az intoleranciát. Va­gyis a tűrőképtelenséget, a türelmetlenséget, a másik megértését. Amikor ideértünk a fej­tegetésben, gyanítani kez­dem, hogy mindez, később, felnőtt korban is súlyos zavarokhoz vezethet. Hi­szen az intolerancia eleve gátja a demokratizmusnak. A másik meg nem hallga­tása és hallása törvénysze­rűen alakítja ki azt az emberfajtát, mely képtelen a vitára, képtelen a kö­zösben való gondolkodásra, egyszerűen alkalmatlan ar­ra, 'hogy döntéseiben más szempontjait lis érvény­re juttassa. Lehet, hogy a következtetés messzi­re vezet, de kétségtelen: a társadalmunk demokra­tizmusa körül észlelt bajok egyik forrása lehet az a viselkedésforma, ami már messze túl van az illem szféráján, s belenyúlik a politika körébe. Beilleszkedési és szemé­lyiségzavarokkal küzdő gyermekek közötti vizsgá­lódásaim kökben derült ki: a legtöbben arra panasz­kodtak. hogy őket senki mem hallgatta meg soha, rájuk nem figyeltek, ők ' mindig a kisebbséghez tar­tózták, a játékban ők vol­tak a hadifoglyok, a ki­végzettek, a vesztesek. Van, akinél ez az érzés lázadást váltott ki, mások még be­felé fordultabbakká váltak. Választás nem sok adódott: vagy csatlakozni a hango­sakhoz, az erősékhez vagy éppen erőszakosokhoz, vagy maradni a margón. Mind­ezek igazolására elég csu­pán egy szombat délután vagy vasárnap kora este végignézni egy-egy lakóte­lepi játszóteret, s máris kiderül: ilyenféle társadal­mi rétegződés már ott is kialakul. Most már aligha csodál­kozik az ember azon, hogy a felnőtt társadalom, melynek korban . derékha­da hasonló körülmények között nőtt fel, s ilyen kö­rülményeket is kínál gyer­mekeinek, mint modell hosszú távra befolyásol­hatja azt, mennyire lesz toleráns, türelmes, vagy éppen intoleráns és agresz- szív a társadalom jó része. Mert bizonyos magatartási alaphelyzetek, viselkedési szokások megszülik a ma­guk mellékhajtásait. Te­gyük hozzá, nem előnyös melléktermékeiket. Mert a gyermekkori hangosság, agresszivitás, türelmetlen­ség, törtetés olyan kontra­szelekcióhoz vezet, aminek eredményeképpen a karri­erista, az ügyeskedő, az erőszakos képes jobb pozí­ciókat kiharcolni, mint amit megérdemel. Innen pedig csak egy lépés, s máris felvetődik: mit ígér­het egy olyan helyzet, melyben nem a teljesít­mény, a tudás, a megfon­toltság játssza a főszere­pet, hanem a másokkal szembeni túlkiabálás, a könyöklés? Autós barátom, akivel e témáról beszélgettem, érté­kes kiegészítést kínált a témához. Példák sokaságá­val igazolta, hogy a közle­kedési kultúra szerves ré­sze az általános és maga­tartáskultúrának. Ebből adódik, hogy ebben a szfé­rában is legfeljebb a fej­lődők között vagyunk. Mert az, aki a családban, közösségben vagy bárhol naponta vét a normális vi­selkedés elvi normái ellen, az pontosan úgy viselkedik a közlekedésben is. A ber- helt motorral bőgő, a min­denkit megelőzni akaró, a cserbenhagyó, a vagány- ságból piroson áthajtó, a szabályt mellőző, az erejét bizonygató — hogy csak ta­lálomra válasszunk típú­sokat —, nem országúti eset. Benne is fellelhetőek azok az indítékok, csírák, melyek a gyermekkortól alakulnak, s teszik kelle­metlenné magatartásukat, személyiségüket. A törek­vés, hogy észrevegyék, hogy más legyen, mint a többi, hogy túlharsogja a szolidat — nos mindez a munkában és privátszférá­ban is tettenérhető azok­nál, akik az úton devián­sak. Mindebből arra lehet kö­vetkeztetni, hogy a vázla­tosan felsorolt jelenségek veszélyesek. Azok, hiszen társadalmunk jól ismert erkölcsi, etikai normái el­len vétenek, alapvetően változtatnak azon az érték­renden, ami kívánatos lenne. Egészen pontosan: nem minden esetben a va­lódi érték kapja meg a tár­sadalmi megbecsülést, sok helyen egyenesen hátrány­ba kerülnek azok, akik a normatívák megtartására törekszenek. Az emiatt cél­jukat — társadalmilag is hasznosakat — elérni nem tudók, kénytelenek vagy hasonulni, vagy a hazug­ság csapdáját választani. Mindkettő konfliktust okoz, s éppen azoknál, akik beállítottságuknál fogva ér­zékenyek, etikusak, morá­lisan egészségesek. Relatíve messzire jutot­tunk a hangerővel érvé­nyesülni akaró, azzal kom­munikáló gyermeksereg képétől. De hiba lenne, ha nem járnánk be ezt az utat, hiszen az a törekvé­sünk, hogy egészséges tár­sadalmi magatartás- és vi­selkedésrendszer alakuljon ki, akkor onnan kell elin­dulni, ahol még van lehe­tőség a radikális változta­tásra. Mert azt kár lenne vitatni, hogy korunk a cél- orientált embereknek ked­vez. Csak éppen az tisztá­zandó: mi a cél, milyen eszköz vezet hozzá tisztes­séggel, hogyan kerülhető el egyén társadalom konfron­tációja. Mondhatná valaki: adott a megoldás. Ha olyan ma­gas a magyar magas-kul­túra, akkor vessük azt be fegyverként, eszközként, hassunk azzal a mindenna­pok kultúrájára. Mindez szépen hangzik, de csupán illúzió. Népművelőik mond­ják, egybehangzóan: a ha­talmas pénzösszegekkel kí­nált és szolgáltatott magas kultúra egy szikrányit sem hat vissza a mindennapi viselkedésformákra. Nem is hathat, hiszen mindez leegyszerűsítené a közneve­lés fogalmát és gyakorla­tát, s kizárná belőle azo­kat a gazdasági, politikai, társadalmi tényezőket, amelyek az ember alakítá­sának nélkülözhetetlen esz­közei. Nem lehet vitás: a mun­kában a valós teljesítmény honorálása, a közéletben a demokratikus és toleráns személy preferálása, egy- egy közösség kontrollja és ítélete mindenképpen meg kell hogy előzze a magas kultúra bevetését. A mű­veltség magas régiói su­gallhatnak követendő visel­kedésformákat, de mind­ezek a levegőben lógnak addig, amíg érvényesíté­sük nem válik a napi gya­korlat részévé. így jutunk el oda, hogy mind nélkülözhetetleneb­bekké válnak az olyan kö­zösségek, amelyek képesek is hatni az emberre. Ko­rántsem szűkíteném le mindezt egy-egy brigádra, iskolai osztályközösségre. Jelenlegi művelődési szer­vezetünk legfeljebb csak az emberek töredékének kí­nál alkalmat ehhez. Politi­kai fórumaink esetleges al­kalmak. Mind jobban hiá­nyoznak azok a formák, melyek néha éppen a túl- szervezettség miatt men­nek csődbe. Egy-egy jó egyesület, klub, a sajnos szinte teljesen hiányzó tár­sas érintkezés, a családi közösségek értékfejlesztő és megtartó /láncolatai, a normális létszámú gyer­mekközösségek lehetnének azok a kiindulópontok, ahonnan a célorientáltság helyett, vagy mellett az ér­tékorientáltság megfelelő hangsúlyt -kapna. Természetesen nem min­degy, hogyan ítélnek meg bennünket a nagyvilágban. Se az athéni, se a bécsi példa nem intézhető el kézlegyintéssel, mondván: egyedi esetekről van szó. De jó ha tudjuk, egész tár­sadalmi fejlődésünk, mun­kánk minden következmé­nye szervesen összefügg az­zal, milyen indulatok, mi­lyen etikai normák, mi­lyen értékrendek szabá­lyozzák életünket. Itt vi­szont már az önbecsülés is belép. Ha számot tartunk arra — márpedig tartunk! — hogy a világban a szo­cialista Magyarország mél­tó tiszteletnek örvendjen, súlya legyen, munkája jó megítélésben részesüljön, ahhoz nem a mások szem­léletét, hanem saját maga­tartásunkat kell igazíta­nunk. Mert a viselkedés- kultúra, termelési kultúra is. A magatartáskultúra politikai kultúra is. Az Élet és Irodalomban egy Hernádi Miklóstól származó írásban olvas­tam: „Komunikációs ké­pességünk eleven része, hogy nemcsak a szavak je­lentését ismerjük, hanem tisztában vagyunk haszná­latuk szabályaival, szabad­ságával is.” E megállapí­tást bízvást kiegészíthet­nék azzal, hogy a kommu­nikációs képesség szerves része a kommunikáció mi­lyensége, hangereje, hang­súlya. Mert végzetes hiba lenne a mindenkinek a ki­abáláshoz való jogát össze­téveszteni a szólás felelős szabadságával. Baj lenne, ha nem tekintenénk kom­munikációnak az emberi magatartás- és viselkedés- formákat, amelyek bizony néha többet közölnek min­den szónál. Rossz lenne, ha nem volnánk képesek arra, hogy a kommunikáció trá­gárságait száműzzük, az emberi méltóságot tépázó stílust kiiktassuk magán- és közösségi érintkezésünkből. Helyrehozhatatlan lenne, ha a tehetség, a demokrá­cia, az alkalmasság mércé­jének a hangerőt nevez­nénk és hagynánk meg. Mentségül nem hozhatom fel, hogy történelmileg ke­vés gyakorlatunk adódott a csendes érvényesülés, hata­lomgyakorlás megtanulá­sára. Vagy ha igen, akkor a történelmi okok közé kell sorolni elmúlt évtize­deinket is, melyek mulasz­tásai e téren minket ter­helnek. Ez az írás egy kér­déscsoport egy kis részét vette csak szemügyre. A megoldás meghirdetése már nem a cikkíró felada­ta. Annyi azonban nagyon ide kívánkozik: Kommunikációnk mi­lyensége — s itt a szó- és tettbélire egyaránt gondo­lok — nemcsak magatar­tást, de gondolkodásmódot is tükröz. Akkor, amikor sürgetően szólunk az élet minden szférájában a meg­újulás szükségességéről, akkor ebbe elsősorban a gondolkodás modernizálása, innoválása értendő. De va­jon lehet-e világos gondo­lat, rendben- és karbantar­tott tartalom ott, ahol a ki­fejezés formája harsogó, agresszív? A gond tehát sokkal több, mint egyszerű viselkedési kérdés. Ha csak annyi lenne, az se volna alábecsülendő. De így, hogy kifejezéseink, hangerőnk, magatartásunk és viselke­désünk jövőnket befolyá­soló tényező is, korántsem sorolhatjuk a megoldást csak a szülő és néhány ne­velő hatáskörébe. E téren a cél aligha lehet más, mint az önmutogatást felváltani az önmagunk tisztességes megmutatásával. S a kettő nem ugyanaz. £JS? Hétköznapi kultúra Kerpel Péter: Kiáltás (tusrajz) V.

Next

/
Oldalképek
Tartalom