Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-16 / 63. szám
m HÉTVfiGI ftl£iU.£KLEY Barátom! Olyan vagy, mint egy jászívvel indult mosoly, amelyet vackorba harapnak. így jellemeztelek, mikor befejeztük az egyetemet. Völit benned némi nyegleséggel elegy oktalan, ám divatos lazaság. De a világ még érdekelt, csak éppen lehangolt. Hogy miért hangolt le? Nem fáradtát vele, hogy megmagyarázd másnak. Két év után újból találkoztam veled. Változtál. Most olyan vagy, mint akii végleg visszavonult magába, egy megközelíthetetlen szintre épült várba, és az utolsó neki küldött postogalambot is megette már. Most úgy beszéltél, mint akii mindennek a nehezén túl van, és elegendő, ha a világgal csak felületesen érintkezik. Amennyire ismerem a végzésünk utáni helyzetedet, ez a mai állapotod már „fejlődés” eredménye. Bekerültél egy munkahelyre. Ott csak lapultál, mint romlott túró a palacsintában. Bár javadra legyen mondva, értelmes feladatokkal nemigen bombáztak. Hamar lészoktál arról is, amit szerettél csinálni: például betörni az emberek fejét, hogy lásd záptojás-e? Az egyetemi időkben szerettél szórakozni mások még megtartható nyugalmának és már feltolult dühének billenékeny egyensúlyával. Szóval, sportvadásztad mások pszichikai ingerküszöbét mindig új, raf- űnáltnál raffináltabb módon közelítve a kiválasztott alanyhoz, ment tudni akartad úgymond: mennyit javít a cél esélyén a próbálatlan fegyver. KI nem fogyó ötleteid akkor csodáltam, nem éreztem mennyire öncélúan jártattad az eszed. Azt a félelmetesen jó eszedet, melyet a sok pálinka sem tompított. Oly her- dálóan tudtad fröccsentem szellemi frissítőid, miint akiiben tenger gondolat van. És élvezted is az ezzel — oktatóinknál és barátaidnál — kivívott tiszteletet. Akikor még voltak erős érzelmeid. Utáltál mindenféle korlátot, amelyet nem bírtál átlépni. Később — mikor már dolgoztál —, csak az erkélykorláton akartad átvetni magad, csak hát az eszeddel felmérted, egyetlen pillanat és az összes többi elveszne ... Rossz passz lenne. Egyetemi hallgató ismerőseim közül te voltál a leghivatottabb arra, hogy valami „nagyban” legalábbis lábjegy- zet-fágura legyél. Olcsó lenne erkölcsi romlásodért a volt barátnődet okolni, aki szerinted valamikor úgy tartozott hozzád, mint fogkő a fogaidhoz, de ellentétben veled, őt már akkor beíratták zongorázni, amikor még ki sem nőtt az ujja. Imponált a lánynak a briliáns agyad, melynek segítségével könnyedén kiemelkedtél hátrányos helyzetedből, olyannyira, hogy elérhetted őt is, meg a túlszituált családját is. Aztán elhagyott. Ez a munkábaállásod idején történt. Ekkor menekültél volna ki a világból. Szöktél volna, de csak bélelt réseken — nehogy horzsolodj. És persze mindent csak elméletben. A próbatételt és a tetteket nem neked találták ki. Mindazt amit elmondtam nyilván tudod te is, hisz képes vagy értékelni, felülről szemlélni magad. De most any- nyira megöl rajtod a közöny, annyira kikapcsoltad magád az életből, hogy a bávaságod folyamatos fenntartására (ami az élet ingereivel szemben nem kis teljesítmény), illetve annak indoklására mehetnek rá gondolataid. Szükség van az eszedre öregem! Az értelmesen, közösségben, népben-nem- zetben alkotón gondolkodók táborából nem hiányozhat a te sokat ígérő szürke állományod sem. Senkié, aki a közös asztalunkra az átlagosnál többet lenne képes tenni. Megérted, hogy ,levél közügyben” felcím alatt miért „írtalak ki” az újságban. Bízom benne, hogy legalább megharagszol, mert az a közönyöd oszlását jelentené. Tóth László főmunkatárssai ^^issr a munkásmüvelödésrol A .lm itt vagyunk, gyanakvón s együtt, j az anyag gyermekei. / Emeljétek föl szívünket! Azé, / aki fölemeli...” József Attila A város peremén című verséből valók ezek a sorok. Mottója volt egy, a hetvenes évek elején készült magyar filmnek is, mely először szólt kendőzetlenül a mai munkásélet gondjairól. „Emeljétek föl szívünket!” — kiált fel a költő, a munkásosztály nevében. De ki emelje föl? — Ha ez a kérdés, akkor folytatnom kell a verset: „Ilyen erős csak az lehet, ki velünk van telj!’. Aki a munkásművelődést úgy fogja föl, hogy vannak akiket művelni kell, s megint mások (műveltek, kiválasztottak) akik éjt nappallá téve művelik őket, az történelmileg egyoldalúan szemléli a munkásokat. A leegyszerűsített gondolkodás a kényelemből fakad, és elég sok bajt okozott már. Valóban volt egy kor, amelyben minden haladó gondolkodású embernek, — a költőknek, a művészeknek is, — azért kellett síkraszállniuk, hogy azok is részesüljenek a kultúra értékeiből, akik eddig ez elől el voltak zárva. A társadalmi fel- emelkedés, a megalázott osztályból vezető osztállyá válás önmagában is hatalmas jelentőségű volt, amiről a költő is csak álmodni mert, míg „ajkán csörömpölt a szó”. Ám akkor, — negyven évvel ezelőtt, — is tudtuk, hogy ez nem elég. Birtokba kell vennünk a világot, minden kincsével,a műveltséggel, a gondolkodás tisztaságával és szépségével: a művészetekkel együtt. Ám ebben veszély is rejlett. Intézményrendszerek alakultak, s ezzel jószándékú félreértések sorozata kezdődött el. Kultúrát igyekeztünk közvetíteni (milyen csúnya már maga a szó is), természetesen azt, ami a rendelkezésünkre állt. Ha volt egy diaképsorunk a Krakatau vulkán kitöréséről, hát azt hordtuk végig minden üzemen, s ismeretterjesztő előadásként került be a statisztikába. Pedig a munkás már akkor is jelezte, — ha mással nem, beszélgetéssel, mocorgással —, hogy mást vár, tiszta ebédlőt, rozsdamentes evőeszközökkel és függönyt az ablakokra. A kultúra ugyanis itt kezdődik. Ezt nevezzük ma a magyar művelődéi hőskorának. — Egy pillanatig sem szabad lebecsülnünk az eredményeket, melyek ebben a „hőskorban” születtek, ám tudomásul kell vennünk, hogy negyven év alatt a munkás- osztály olyan változásokon ment át, hogy újra kell gondolnunk a munkásművelődéssel kapcsolatos fogalmakat. Alapvető probléma még ma is, hogy a népművelők a birtokukban lévő kulturális tartalmak felől indulnak el, s ezért figyelmen kívül hagyják a dolgozók érdekeit. Nincs kimunkálva a művelődési tartalmak fontossági sorrendje. Mélyen gyökerezik az a szemlélet is, hogy a kultúra egyenlő: zene, képzőművészet, irodalom, színház stb. A közművelődésben dolgozók az oktatásra, szakmai képzésre, a különböző munkát könnyítő tanfolyamokra is sokáig úgy tekintettek, mint ami az „igazi kultúra” elől vonja el a munkás idejét. Az, hogy van munkakultúra is, szervezési kultúra is, sokáig fel sem merült. Emlékezzünk a régi mesteremberekre, akik maguk készítették a szerszámaikat, s nemcsak szakmájuk mesterfogásait, műszavait ismerték, de történetét is, akár a régi görögökig visszamenően. £ Mi uát a munkásművelődés ma? — Mint az SZMT Móricz Zsigmond Művelődési Házának ezzel a területtel megbízott főmunkatársa, így fogalmazok: Tudatosan tervezett, államilag segített és támogatott munkahelyi művelődés. Speciális feladatrendszer, a művelődés egészén belül. A kultúra olyan értelmezése, mely föltételezi, hogy a benne részt vevő nemcsak munkaerejét, de szellemi értékeit is nap mint nap újratermeli, s ez változáshoz vezet a teljesebb élet, és a gondolkodó ember által előállított javaik minőségében is. Magyarul, az élet minőségének javítása és folyamatos karbantartása. Ez a munkahelyeken dől el. A SZOT kulturális, agitációs és propaganda osztályának ajánlásában olvasható: „A munkahelyen érjék el, hogy a szocialista brigádok, a bizalmi csoportok és más munkahelyi közösségek a tudatformálás, az életmód-alakítás, az erkölcsi nevelés fontos tényezőivé váljanak.” Érdeke-e a munkásnak, hogy művelt legyen? Van-e a műveltségnek becsülete? — Az ember nem olyan mértékben érdeklény, mint ahogy azit hisszük és terjesztjük. Azt a kulturális kormányzat is érzi, hogy a művelődés ügye a gazdasági és politikai szférában dől el. Amennyiben a gazdasági szférában nem fogalmazódnak meg elég világosan a műveltség érdekviszonyai, ameny- nyiben a helyi politika nem elég követke„Mi a muflkásmüvelűdés ? Speciális feladatrendszer, a kultúra egészén belül. A kultúra olyan értelmezése, mely föltételezi, hogy a benne részt vevő ember nemcsak munkaerejét, de szellemi értékeit is nap mint nap újratermeli, s ez váltezásbsz vezet a teljesebb élet, és a gondolkodó ember által előállított javak minőségében 1$/* zetes, természetesen a közművelődés esélyei gyengülnek. Az érdekviszonyok kialakítása hosszú folyamat, de a megváltozott gazdasági körülmények között most már nemcsak hangoztatni kell a munka minősége szerinti megbecsülést, de tenni is kell, mert az idő halad. Itt az elektronika, már kopogtat a komputertechnika, az automatizálás, s ezek használata elképzelhetetlen magasan kvalifikált munkások nélkül. íme, a műveltség termelési tényezővé válik, mert a műveltség kulturáltságot is jelent, felelősségteljesebb viszonyt a világgal, és az újra való fogékonyságot is. Eddig a kultúrmunkások hangoztatták a művelődés szükségességét, most már egyre többen, a közgazdászok is. El kell jönni az időnek, amikor értelmetlenné válik az eddig sajnos gyakran és könnyelműen hangoztatott vélemény, hogy ha valaki csak egyetlen verset ismer a világirodalomból, az Anyám tyúkját, attól még kiválóan méretre hajtogathatja a beton vasakat. Mert műveltségem a munkám végeredményében vizsgázik. Egy rosszul lezárt üdítősüveg, vagy hogy még durvább példát mondjunk: cigaretta vég a cseresznye befőttben, a munkahelyi művelődés állapotáról is elárul valamit. Az ilyen termékek aláássák a vállalat becsületét, rontják, — vagy ha monopol helyzete megszűnik — rontani fogják piaci esélyeit. A szorító szükség, a mind jobb termékek előállításának gazdasági kényszere lesz legnagyobb szövetségesünk a munkásművelődés ügyében. A Mik a munkásművelődés Tóth László által ma is jónak tartott formái, és mik azok, amikkel ma már mindenképpen gazdagítani kell az eszköztárat? — Mindnyájan ott érezzük jól magunkat, ahol nemcsak „okítanak” bennünket, hanem a mi tudásunk is érvényre juthat, sikert érhet el. Nem véletlenül népszerűek a vetélkedők. Jó formának tartom és rendkívül hasznosnak, habár a népművelők egy része még ma is idegenkedik tőle. Azt mondják, hogy felszínes ismereteket közvetít, lexikális adathalmazt magoltat be, melyek öt perccel az eredményhirdetés után ki is hullanak a fejből, elenyésznek, a verseny izgalmával együtt. Csakhogy a vetélkedő: közösségi cselekvés. Brigádok fognak össze, csapatok dolgoznak együtt, s mögöttük, mint népes szurkolótábor, ott az egész üzem, gyáregység, szerelőcsarnok. Minden forma jó, ami aktív cselekvést igényel. Az „Igaz ez a szép" vetélkedősorozat több ezer ember érdeklődését tartja ébren, és ez csak egy a sok közül. Számtalan lehetőség van vetélkedők szervezésére, ezek kapcsolódhatnak évfordulókhoz, jelentős történelmi eseményekhez, kül- és belpolitikai kitekintést adhatnak, s vonzáskörükben mindig megjelennek a művészetek is. A szigorú értelemben vett szakmai vetélkedők is hordozhatnak műveltségtartalmakat. Ami pedig a kérdés második felét illeti, én a különböző társadalmi, közösségi rendezvényekben látok még kiaknázatlan lehetőségeket. Óriási szerepük lehet az emberi kapcsolatok, a munkahelyi légkör javítása területén. Tartok tőle, hogy ezt nem becsüljük eléggé. A közösen tartott névnapok, a brigádösszejövetelek, a kirándulások, szalonnasütések... a kapcsolatok gazdagodása, színesedése kultúrateremtő erővé válhat. Nem tudatosul ez kellően bennünk. ^ Legfontosabbak tehát azok a művelődési lehetőségek, melyekben az ember aktívan részt vehet, teljes személyiségével van jelen. Mi a helyzet az alkotó közösségekkel, az üzemi szakkörökkel, művészeti csoportokkal? A. magyar munkásmozgalom kezdeteitől nagy szerepük volt ezeknek, hatásuk sokszor jóval túlsugárzott a gyárak kerítésein. — Ez a mozgalom most valóban kevésbé látványos nálunk. A szakkörök, művészeti csoportok, kórusok, táncegyüttesek stb., a művelődési otthonokban, házakban, klubokban koncentrálódnak, ott jobbak a körülmények, folyamatosabban biztosítható a szakmai segítség. Az üzemek anyagilag támogatják ezeket a csoportokat, jó példa erre Nyíregyházán a Szabolcs-Volán tánc- együttes, Mátészalkán az Érdért színjátszó csoportja, és még sorolhatnánk másokat is. Az viszont már elgondolkodtató, hogy az egyes emberben megnyilatkozó igény, különleges érték, vagy tehetség kívül esik a figyelem körén. gg Ez mit jelent? — Ha egy munkahelyen van valaki, aki faragni, festeni, szavalni tud, a legtöbb esetben magára marad. Valahogy ez nem alakult ki még: az egyes ember kibontakozásának útja. Egyik nagyüzemünk művelődési házának igazgatója úgy fogalmazott, hogy az üzem a művelődés kimeríthetetlen tartaléka. A munkahelyeket járva nap mint nap találkozik különleges képességű emberekkel, olyanokkal, akik tudnak Valamit, amit más nem. Ha valóban a munkahelyeken vannak a közművelődés tartalékai — márpedig ez biztos igaz, — akkor éppen ennek érdekében kell nagyon becsülnünk a szocialista brigádmozgalmakat. Csak a kis közösségben érzett megbecsülés adhatja meg a műveltség presztízsét. Maradjunk a különleges képességeknél. Ha van egy jó versmondó a brigádban, akinek mondjuk szavalóversenyre kell mennie, vagy vele megy a brigád és szurkol neki, vagy ugratja, míg el nem megy a kedve az egésztől. Szemlélet kérdése az egész, de a szemlélet is változtatható, s ez a mi közös dolgunk. Sokat beszélünk mostanában arról, hogy bár a szabadidő látszólag megnövekedett, valójában csökken, mert ki-ki ragaszkodik megszokott életszínvonalához, s hogy ezt tartani tudja, űj és újabb feladatokat vállal a hivatalos munkaidőn túl is. — A szabadidővesztés valóban a művelődés szervezett formái ellen hat. Ez á statisztikákban számszerűen is érezteti hatását. Ám ez a helyzet nem olyan sötét, mint amilyenre festjük. Tudomásul kell vennünk, hogy megváltoztak a körülmények, s bizonyos módszereken nekünk is változtatnunk kell. Ennek belátása természetesen sokkal egyszerűbb, mint a feltételek biztosítása. Most olyan türelemre van szükségünk, mely ki tudja várni, és meg tudja találni a legalkalmasabb időpontot törekvéseink érvényesítésére. A mennyiségi szemlélet nemcsak a termelésben, hanem a művelődésben is túlhaladott. Ha a közgazdászok azt mondják, hogy a megnehezült gazdasági körülmények kihívást jelentenek, melyikünk gondolhatja komolyan, hogy ez a kihívás ránk, népművelőkre nem érvényes? A Mit tehetünk, ha „felvesszük a kesz- w tyűt”? — Az anyagi lehetőségek és a tényleges szabadidőcsökkenés azt követeli tőlünk, hogy okosabban gazdálkodjunk azzal, ami van. Jó példa erre a Munkásművelődési hetek című rendezvénysorozat, mely az igények gondos felmérése után a lehető legjobban igyekszik koncentrálni a rendelkezésre álló anyagi eszközöket. Együtt dolgozunk ebben mindannyian, az üzemek, szakszervezetek, a művelődési intézmények szakemberei, a párt- és társadalmi szervek, és mindenki, aki érzi a „kihívást”, és hajlandó a megújulásra. £ Hogyan összegezhetnénk beszélgetésünk legfontosabb gondolatait? — Meg kell teremteni, vagv ink-áwh- visz- sza kell adni a műveltség becsületét. Ez nem csak a munkásművelődés ügye, de itt a legégetőbb. A gazdasági szférában nincsenek, — soha nem is voltak — kimeríthetetlen tartalékaink. A továbbfejlődés záloga a „kiművelt emberfők sokasága”. Ez ma már felismerten gazdasági tényező. Ezért bizakodom, mert ha az anyagi értékeket létrehozó ember művelődését is gazdasági rugók kezdik el mozgatni, akkor az már nem csak a kultúra belügye, akkor előbb-utóbb oda fognak figyelni rá azok is, akik a termelés mennyiségi bűvöletében nem nagyon törődtek eddig azzal, hogy olvas-e a munkás, és ha igen, mit? Mivel tölti a szabadidejét? Szellemileg is jelen van-e a munkahelyén, vagy csak puszta fizikai erejével, mozdulataival? Az élet gazdagításán dolgozunk, hogy aki munkájával termeli nap mint nap újra a minket körülvevő világot, emberileg is kiteljesedve kötődjék munkahelyéhez, és munkájában lássa élete távlatait. ^ Köszönöm a beszélgetést. Mester Attila 1985. március 16.
