Kelet-Magyarország, 1985. március (42. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-02 / 51. szám

1985. március 2.

Kelet-Magyarország

3

„Csodamasinák” a termelésben

Nem mind tévé, ami képernyő

A számítógépek világában élünk. Ma már alig akad ember, aki (elkapja a (éjét, ha meghallja a hírt, hogy ebben meg abban az üzemben is ezek a csodamasinák segítenek a termelésirányításban, -szervezésben, s ki tudja még, miben. Az sem szenzáció tehát, hogy a HÓDIKÖT tisza- lökl üzemében is működnek már ilyen berendezések, nagy terhet véve le az üzem dolgozóinak válláról. Akivel csak beszéltünk a gyárban, mindenki csak áldotta a berendezések „kiagyalóinak” eszét.

— Hogyan fogadták a számítógépek érkezésének hírét?

— Gondolhatják ... — mosolyognak ma már —, el nem tudtuk képzelni, mi fog kisülni ebből. Néha még most is arra riadunk álmunkból, hogy megbokrosodott a gép, s mi állunk tehetetlenül. Túl vagyunk rajta ..., bár hamarabb beszereztük volna őket.

Ám korántsem volt ez így mindig, Erdősi Györgynek, az üzem vezetőjének igencsak meg kellett izzadnia néhányszor, míg elfogadtatta munkatársaival a számítógépek alkalmazásának ötletét. Ma már csak mosolyog mindenki azon, hogy a kezdet kezdetén az üzem vezetőjét feljelentették a hódmezővásárhelyi anyagyárnál, mondván, miféle első számú vezető az olyan, aki munkaidejében tévézik!

Iskola — géppel

Ki is szállt egy bizottság, amely aztán megállapította, hogy a „bűnös” valóban tévézik, de nem holmi szexfilmet nézeget titokban, hanem próbálgatja a számítógépet, keresi azokat a lehetőségeket, programokat, melyek az itt dolgozók munkáját köny- nyíti majd.

Az egész história nyolcvan- három kora nyarán kezdődött, amikor Erdősi György tudomást szerzett arról, hogy a helyi gimnáziumban dolgoznak már egy kicsike számítógéppel. Már korábban is érdeklődött e berendezések iránt, megkereste a gép pedagógusirányítóját, s mivel a gimnáziumban különben is szünet volt, még ezen a nyáron elkészítettek néhány programot, amit aztán bemutattak a vásárhelyi anyagyár- ban is.

Sikerrel debütáltak. Ennek is köszönhető az, hogy a HÓDIKÖT ma már tucatnyi számítógéppel rendelkezik, melyből két Commodore személyi számítógép Tiszalökön működik.

Kizárt a tévedés

— Milyen eredménnyel?

— Minden várakozást felülmúlva — feleli Szemenyei Jánosné konfekcióvezető, s hozzáteszi: — Ma már az

ember ha akarja, ha nem, előbb-utóbb megismerkedik a számítógépek nyújtotta előnyökkel, de milyen más az, ha az ember másoktól hall

erről, vagy a saját gyakorlatában tapasztalja.

Mint említettük, az üzemben két számítógép működik, az egyik a termelésirányítást, -szervezést, a másik a teljesítménybérek elszámolását végzi. Aki csak kicsit is járatos ezek világában, tudja, milyen hatalmas munkát jelent e feladatok pontos teljesítése a korábbi, már-már kőkorszaikbeli módszerekkel.

Egyetlen példa. Űj termék gyártása indul a szalagokon, az egész folyamatot azonban meg kell tervezni, figyelembe véve olyan szempontokat, hányféle munkaműveletre, kellékre, mennyi időre, dolgozóra, gépre és miegyébre van szükség ahhoz, hogy az a termék elkészüljön. S e tudnivalókat apránként kellett összeszedegetnie a termelés- szervezőnek időt rabló munkával. S mivel emberek vagyunk, bizony be-becsúszott egy-egy hiba. Most, hogy elkészültek a programok — ma már mintegy húszfélét dolgoztak ki az üzemben és a központban —, néhány percre van szükség mindehhez, és a tévedés gyakorlatilag kizárt.

Mindezeket pedig állítja két diszpécser, Süveges Sán- dorné és Lakatos Istvánné, akiknek eddig bizony nagyon sokat kellett bajlódniuk az üzemszervezéssel.

Híre képes?

Nem akarunk mi most mindenáron a számítógépek hasznáról papolni — hiszen az illetékesék úgyis tisztában vannak ezzel —, ám Erdősi Györgytől idézzünk néhány mondatot:

— Csak a saját munkámról hadd beszéljek most. A számítógépek alkalmazása előtt az én tevékenységemnek jó harmadát a különféle számszaki jelentések ellenőrzése kötötte le. Az így felszabadult időt az igazi vezetői teendők ellátására fordíthatja az ember.

Szép, szép, mondhatjuk erre, ám ha már a számítógépekről van szó, nem lehetne ezeket az eredményeket lefordítani a számok nyelvére is? (Mert lassan megérjük, hogy nem szóból, hanem számból ért a magyar!) Lefordítható. Az üzem tavalyi termelési tervét hat százalékkal teljesítette túl! Ám ha az esztendő harmadik negyedében nem akadályozta volna a munkát a kellékhiány, a száztíz százalékot is könnyen elérhették volna. Ez viszont már nem a számítógépen múlt. Hiába, csodára „ő” sem képes.

Balogh Géza

Exportcukorka Nagyhalászból

Naponta 1,5 tonna cukorkát gyártanak csehszlovákiai exportra a nagyhalászi Petőfi Termelőszövetkezet édesipari üzemében. Képünkön: csomagolják a cukorkát, (cs)

Carlo Hanzoni:

Egy vermutot kérek!

T Weneranda úr bement

IM a borbélyüzletbe, le“ telepedett a karosszékbe és megszólalt:

— Egy vermutot kérek!

— Tessék? — kérdezte a borbély, gondolván, hogy rosszul hallotta.

— Egy vermutot kértem

— mondta Veneranda úr,

— és azt hiszem, elég világosan és érthetően beszéltem.

— De hiszen én borbély vagyok, uram — mondta csodálkozva a mester —, le tudom vágni a haját, meg tudom borotválni, vermuttal azonban nem szolgálhatok.

— Maga azt gondolja, hogy ha az ember aperitifet akar rendelni, akkor meg is kell magát borot- váltatni vagy nyiratni? — kérdezősködött tovább Veneranda úr.

— Dehogy — mondta a borbély —•, ám az üzletem csak egy sarokra van a bártól...

— Komolyan azt gondolja, hogy a sarki bárban megborotválják és megnyírják az embert? —kérdezte Veneranda úr. —Fura elképzelései vannak. Pár perccel előbb ott voltam, és

csoda, hogy ki nem hajítottak az ajtón.

— Ott viszont megkaphatná a vermutját — kel ki magából a borbély, amikor már nem tudta, mi mást mondjon.

— Nagyon lenőtt a bajuszom — mondta Veneranda úr.

— Azt le tudom önnek vágni, de vermutot nem ... — szólt a borbély.

— Ugyan, miért akarnám magától, hogy vágja le nekem a vermutot?! — kiáltott föl Veneranda kifogyva a béketűrésből. — Csodálkozom, hogy micsoda emberek vannak manapság! Jól van, majd otthon levágom magamnak.

É szavakkal felállt, és morgolódva otthagyta a borbélyműhelyt.

Zahemszky László fordítása

Á szabadság négy évtized« Ibrányban

„...csak araszolva mindig, de előre...!"

Az utcáján haladtomban azon tűnődöm, hogy mi a legjellemzőbb erre a községre? Talán az emlékmű, ami azt hirdeti a világnak, hogy 1919-ben itt osztottak földet először? Avatásakor néhány ibrányi ember azt kérdezte: „A földosztás nagy dolog volt, a domborművön lévő emberek mégsem örülnek, miért?” S lám csak, nem az öröm, hanem a még soha nem próbálás félsze és ille- tődöttsége keveredik az eltökéltséggel az arcokon.

Akik az öröm kifejeződését hiányolták, mind a fel- szabadulás után eszmélked- tek. Ezért nem tudják, hogy a második földosztást sem fogadta mindenki félelem, szorongás és aggódás nélkül. „Nem lesz ezért megint huszonöt bot?” — kérdezték. Elfogadták a földet, mert szükség volt rá. A szükség pedig nagy törvénytevő: „Ne vedd el a másét, ez isten rendelése! Szükség törvényt bont, ez meg az ember törvénye! Ezt kell követni!” És mint nincstelenből lett új gazdák, művelni kezdték a kapott földet.

Egy régi könyvben olvasom: a település „földbirtokmegoszlása 1 nagybirtok, 6 középbirtok, néhány kisbir- tok és 454 törpebirtok. A község területe 10 580 ka- tasztrális hold, a lakosok száma 6028. A községben 1700 lakóház áll. Iskolái: 8 református, 4 római katolikus, 1 községi és 1 uradalmi elemi népiskola és 1 községi óvoda. Van községi orvos, gyógyszertár és piac — helyben.”

A határból 7964 katasztrá- lis hold volt a szántó. Tehát ebből egy holdnál alig több jutott (volna) egy lakosra. Kevesebb az akkori országos átlagnál! A megélhetésért más vidékekre jártak. Voltak sokan, akik a visszatérés reménye nélkül el is hagyták, voltak, akik visszatérő szándékkal az új világrészbe mentek szerencsét próbálni. Voltak, akik visz- szatértek, pénzecskéjükből földet vásároltak. A mai ib- rányiak többsége csak az öregek elbeszéléséből tudja, miért nevezték a község határának egy részét „ameri- kás föld”-nek, kik voltak, akik abban gazdálkodtak és milyen áron lettek „birtokosok”. Ennél nem kisebb rejtély, hogy miért jöttek visz- sza oda, ahonnan az éhenha- lás elől menekültek el. Szólamnak hat, ha azt mondom: nem a hazát, de a

rendszert gyűlölték! S mi volt nekik a haza? A haza földje? De hiszen az nem volt az övék! A szülőfalu? De hisz abban nem találtak megélhetést! A szülői ház? A család? A rokonság? A nagyapák, nagyanyák, akik a temetőben nyugodtak? Vagy mindez együtt?

A ma élő nemzedékek tűnődve állnak meg e kérdések előtt és nehezen tudnak felelni.

Eltűnt a régi világ és eltűnik utolsó nyoma is a faluképről. Már csak mutatóban, — mint könyvben a magyarázóábra — maradt valami. A nagyapák „meséjében” dereng csak elő a régi Ibrány. És a nagyapák mesélnek?

— Egyre kevesebben! — hangzik a válasz.

Most tudom meg, hogy elment Cifronics Mihály bácsi is, aki egyike volt azoknak, akik 1945 után megalakították az első népi szövetkezetét és ezért Kossuth-dí- jat kaptak.

— És az apák?

Az ibrányi asszony, akitől kérdezem, elmosolyodik.

— A mai öregek már nem olyanok, mint amazok voltak! — jelenti ki.

— Megváltoztak?

— Meg bizony! Hallgassa

A helyi közélet, egyben a település központja.

csak meg — mondja és belekezd egy történetbe.

Egy majdnem hetvenéves asszony utaztában megismerkedett egy hetvenen felüli emberrel. Elmondta neki, hogy az ő férje részeges, veri őt. A férfi viszont, hogy ő özvegy, magányos, szívesen élne valakivel. Egy idő múlva az ember éjszaka megjelent az asszonynál, felpakolta egy szekérre. A férj, aki éjjeliőr volt a termelő- szövetkezetben, reggel hazatérve csak a kutyát találta a szobában. A kutya nyakszíjába cédulát dugtak. Az állt rajta: „Ez való hozzád, nem én. Ezután vele élj!”

— Hát mert volna ilyet, tenni egy régi öregasszony? Nem! Ez az asszony jól tette, nehogy azt higgye egy rusta ember is, hogy csak az övé a világ, az asszonyé meg semmi! — mondja az asszony.

Nem tudtam meg, hol történt ez, Ibrányban, vagy máshol, de megeshetett akárhol, mert mindenütt változott a világ.

Ibrány 1944. november 1- én szabadult fel. Nem volta községben vörös zászló, ezért egy piros ágyterítővei mentek az öregek a felszabadítók elé. Most Ibrányban száznál több az értelmiségi, a községnek gimnáziuma van és napközi otthon, any- nyi hellyel, hogy minden gyermeket fel tudnak venni és képesek ellátni. Óvodából négy van — a település minden részében egy. Harminckét tanteremben folyik tanítás és 1000 gyermek egy „műszakban” jár iskolába. A község lakossága meghaladja a 7 ezer kettőszázat. Lakóházak újak vagy igen jó állapotúak, és ötszázzal több az otthonok száma, mint 1945 előtt volt. Az első termelőszövetkezeteket 1949- ben szervezték és azok 1967- ben egy szövetkezetbe egyesültek. Elindult a lakásépítés is a hatvanas években és a kacskaringós, sáros utcá- jú községet felváltotta egy rendezett utcájú, korszerű lakásokkal telerakott Ibrány. Az ibrányi ember a munkában sem adta be a derekát! (Itt történt, hogy a kenyeret követelő asszonyokat ep- részni küldte a szolgabíró. A felszabadulás után azok az asszonyok felzavarták a fára a szolgabírót. „Most ep- résszen maga, mi már ep- résztünk eleget!” — mondFi) Idős ztok emlékműve.

ták neki.) A régi Ibránynak nem volt számottevő ipara, az emberek cselédkedtek — kb. ezren —, sokan eljártak dolgozni ipari vidékekre vagy kubikba, más országrészbe. Ma a nyíregyházi gumigyár kihelyezett részlege 400 embernek ad keresetet. Az ott dolgozók 90 százaléka nő. Van egy ipari szövetkezet is, ami 330 embert foglalkoztat. Ennek ellenére még mindig 1100 ember jár el máshová kenyeret keresni (háromszázan megyén túlra). Ezek családi gondja-terhe a falura marad.

A „hét dombra épült” Ibrány sokat fejlődött, de maradt megoldani való problémája is. Vízművesítették a falut, sok a fürdőszoba, de még nincs szennyvízelvezetés. Most tervezik (a tanulmányterv már kész), csakhogy sok, sok pénz kellene hozzá, ingatlanonként kb. 20 ezer forint. Van a községnek gimnáziuma, kellene egy kollégium is, hogy a környékről bejáró tanulóknak is legyen kényelme. Javult az orvosi ellátás, de össze kellene hozni a hét végi orvosi ügyeletet, a gyermekszakorvosi rendelőt és hozzá az orvosi lakást. Nyolchelyiséges szolgáltatóház épült, de az ellátást városi szintre kellene emelni rövidesen.

Nagyon jótékonyan hatna, ha az elkövetkező években növekednének az ipari munkalehetőségek, ha a közeli években a termelőszövetkezet vasipari üzemága mellett olyan ágazat is létesülne, ami késő ősztől tavaszig foglalkoztatná az asszonyokat. És lesz?

— Mi is dicsérjük az önállóságot, de félelmei is vannak, mert az önállósággal együtt jár az önerőre támaszkodás! — mondja a tanácselnök.

— És lesz önerő?

— Bízunk benne! Ibrány ötéves tervről ötéves tervre csak araszolva mindig, de előre haladt. Ezután is így tesz! — feleli.

S valóban, a nem gyors, de állandó előrehaladáshoz szükséges erő, mozgatószándék, a választott célhoz közelítő, olykor konokságra emlékeztető szívósság és kitartás jellemezte mindig Ibrányt. Ez jellemzi ma is a megye községei közt. S íme, ezt a jellemzőt megtartja a jövőben is.

Szabó György