Kelet-Magyarország, 1985. február (42. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-16 / 39. szám
1985.február 16. Q VÁLTOZÓ ÉLETÜNK 150 éve született a Kalevala Még a tegnapi évben, annak is valamikor a végén, a sok ünnepes, és a sok névnapos decemberben kezdték mesélni nekem Miklós, vagy éppen István napján, nem fontos a név most, hogy igaza volt a magyar parasztembernek, amikor késő őszre, télre dugta a legfontosabb névnapokat. A Sándort meg a Józsefet már csak magnak hagyta, tavasz köszöntőnek. Ilyenkor ért rá az ember, jött haza a messze szolgáló kubikus, volt otthon, ha ugyan lehetett a „kiscse- léd” is. Ez volt a vígság ideje. Amikor már számot lehetett vetni egy esztendővel, és meg lehetett feledkezni arról, hogy milyen nehéz lesz az a másik. „Ihol kedvein kerekedett, eszemben gondolat gerjedt, én elmennék énekelni, szép szavakat sorba szedni...” (Rácz István) Változtak az idők, de ez a nagy téli névnapozás megmaradt. Kezdi az Erzsébet, folytatja a Katalin, és mert könnyű Katát táncba vinni, jönnek a Ferencek, a Miklósok, év végéhez az Istvánok, a Jánosok és ahol annyi férfi van, jönnek az örök Évák. Tudom én, hogy a Sándorok és a Józsefek még ott vannak előttünk, tavaszt köszönteni készen, de gyorsan változó életünk már nyomot hagyott e valamikor bölcs névnapozó szokásokon. Még azt is elhiszem, hogy mire mi mostaniak idősök leszünk, és a gyerekeink csinálják helyettünk a világot, akkor már kurjantás nélkül lesz ez a sok névnapozó ünnep. Csupa Adalbert, Zsolt, Krisztián, Anasztázia, Bianka (c-vel, mert úgy nagystí- lűbb), Brigitta, Diána rója majd az utcákat és szórja szét az ünneplős napokat a nagyvilágba. Hanem 84-ben még igazak voltak ezek a hagyományosabb névnapok. Magam is voltam jónehá- nyon. ★ Tudom én azt, hogy az olvasó ehelyütt nem ilyenfajta szöveghez szokott. Az élet mindig jobban leírható számokkal, mint szép mondatokkal. Jobban igen, de iga- zabban nem. Lelkem rajta, hogy nem akarom számokkal untatni az olvasót. A most megjelent statisztikai évkönyv adatai pontosan elmondták, hogy mit ért 1984 Magyarországnak, hogy hogyan éltünk mi, országon belüli magyarok. Elmondtuk azt is országos fórumokon, hogy mit várhatunk 85-től. Különös vagy nem különös, ezt országa válogatja, mi valamennyien többet beszéltünk a gondokról, mint az eredményekről. Persze van paraszti bölcsesség ebben is, mert a búza árát veri le az, aki a kupecnek a bő termést dicséri. De félre a bölcsességekkel. Tény az, hogy ami országos érvényű nyilatkozat, ami közösen megélt társadalmi élmény, ami egy ország közösségének megfogalmazható feladat, az nem mindig kap helyt az ünneplős névnapokon. Nem akartam, mert hiszen hogyan is akarhattam volna, megírni bármelyik névnap históriáját. Különben is: egyformák ezek a névnapok, A városon élőknek mindenképpen az. Összegyűlnek az ismerősök, akkor már a hivatalbéli koccintás után. Az asszonyok beülnek a nagyszobába, a gyerekek hancú- roznak a kicsiben, a férfiak, ha eleget ittak már, kártyáznak, aztán inkább már csak dalolgatnak egyet a bérházi konyhákban. Hangulat? Igen az, mert hiszen szépek ezek a névnapok. Olyan megye vagyunk, ahol tájak, tájak emberei és dalai találkoznak. Olyan (most jólesik ez a szó) szöglete vagyunk ennek a hazának, ahol sokféle ember találkozik. A múlt így vagy úgy közös, ahogyan közösek az énekek is. Azt is mondhatnám, hogy ez a sok-sok férfi-konyhányi kis Magyar- ország nem sokat törődött ekkor a tervhivatal beszámolóival, és hogy országos átlagban az export emelkedése kisebb szenzáció volt, mint egy elfogott piros ulti. És odabent az egykori zsellérlány háziasszony coloniál budoárjában sem feltétlenül volt téma a világgazdaság, vagy az 1985-ös tervkoncepció. ★ Mulattunk. Mögöttünk volt az év. Ránk fért. Nincs is nekem ezzel semmi bajom, azaz nem is lenne, ha nem vitt volna a december névnaptól névnapig. Nem lenne gondom, ha nem hallgattam volna végig névnapról névnapra a szinte szőról-szóra ugyanazokat a beszélgetéseket. És most bocsássanak meg nekem az asszonyok. A férfiember „bolond”, ha kártyás, beléjök nem köthetek, de ott bent a televíziós „úri” szobákban egy kis formátumú könyvet írhattam volna az asszonyi sopánkodásokról. Őrzök persze mondatokat is. Ilyesféléket, minthogy a piacon egy ötszázas már egy százast sem ér, hogy rettenetes, amibe egy vacsora kerül, hogy a gyerekre most költöttek el éppen kétezer forintot, pedig jószerével semmit sem vettek, hogyha így megy tovább, akkor ezt már lehetetlen lesz kibírni, mert annyiba kerül az élet, hogy.... Csak történelmi visszapillantásként: én azt hiszem, nem volt az „arany békeéveknek” olyan úri szalonja, ahol ilyen „rettenetes” panaszok a hölgyek között el ne hangzottak volna. Más dolog, hogy akkor hölgyeink a cselédlányokat szidták, azokra panaszkodtak, az urak pedig nem a konyhaasztalon ultiztak, hanem a dohányzószobában játszották a ferblit. Ehhez csak annyit, hogy akkor ezer ember közül még egyre sem jutott egy ilyen „úriszoba”. Nem dolgom nekem az, hogy kiszámítsam: hány forintjába került egy házigazdának a kártyaparti. Az sem, hogy tudjam: mibe kerül manapság egy ilyen, de most már minden Miklósnál és minden Istvánnál kötelező névnap. Az se, hogy mennyibe kerül a vendégnek az ajándék, mért hiszen minden ilyen ajándékot visszavesznek, minden ilyen vendéglátást visszaesznek és visszaisznak. Azt viszont tudom, hogy a kártyapartik csöndesülésével, akkor már az asz- szonyok mellett mi férfiak is rábólintottunk arra, hogy ez a világ egyre komorabb, hogy az élet egyre nehezebb, hogy a kilátások egyre rosz- szabbak. Sört ittunk hozzá és szatmári szilvát, skót whiskyt, házi főzésű vilmoskörtét, és a flanc kedvéért — nem egy helyütt — Tokajból hozatott igazi bort. Szendvicset is ettünk, végül már csak ím- mel-ámmal leszedegetve róluk a sajttal beszórt sonka- szalámit. Jobb helyeken, a nem feltétlenül szeretett, de mégis csak előkelőbb dán sardiniát, esetleg kaviárt. Már-már egészen elszomorodtunk volna valamennyi névnapon, ha nem támad fel valamelyik szögletből a nóta. „Nagy a feje, búsuljon a ló...” ★ Nem vezettem leltárt arról, hogy mit ettem meg, ittam meg, hogy mit dobtak ki elvonulásunk után ezekén a névnapokon. Egy bizonyos: sokat. Valamennyivel többet, mint amennyi a barátságos beszélgetésekben elhangzott panaszok súlya lehet. Megint nem akarok hivatkozni az országos adatokra, de óhatatlanul ezek jutottak az eszembe, amikor egy panaszkodós hangulatú névnap estén a „legszegényebb” asszonyka a háziasszony új színes televízióját fitymálva megmagyarázta, hogy ők nem is akarnak színes tévét, persze nem a pénz miatt, hanem mert árt a szemnek. Különben is most cserélik a kocsit, és eredeti árában a régit még eladni sem tudták. .. ★ Kéremszépen! Messziről kezdtem ezt a hosszú jegyzetet, valahonnan a névnap elrendezések mértéktartó takarékosságától. Nem én értem messzire innen. A történelem sietett velünk, de any- nyira, hogy attól félek, nem értjük egészen, nem szeretjük egészen napjaink történelmét. Nem az ultiban elveszthető, gond nélkül otthagyható néhány száz forint fáj. Nem is a másnapra el- színteledő szendvicseket sajnálom. Nem a jóllakottság másnapi rosszkedve motoszkál bennem, amikor eszembe jut, hogy a legjobb kiállítású, a legtöbb külföldi italt és ínyencségeket felvonultató, az egyik nyilvánvalóan legdrágább névnapon hallottam a legkeservesebb panaszokat. Az a bizonyos 1984. itt ebben a lakásban volt a legnehezebb, és 1985. ennek a névnapozó társaságnak ígérte a legkevesebbet. Amikor a hangulat a tetőfokra hágott, itt énekelték a legkevesebben azt, hogy: „Száz forintnak ötven a fele..A többieknél korábban mentünk haza. Elmentemben megszámoltam, hogy a mögöttünk ott maradt hét asszonykának öt irhabundája, vagy értékes bundája lógott a fogason. A férjek kabátjait nem számoltam végig. Lehetne persze irhabundám, de az életünk nagy igazsága ez, a legmelegebb irhában is, a legszebb harmincezer forintos kabátban is didereghettem volna hazafelé. Házigazdám különben egy hétholdas parasztcsalád egyetemet végzett fia, vendégtársaim közül egy Csepelről ideszármazott, egykori proligyerek mérnök, egy parasztgyerek jogász, egy művezető, egy kisiparos volt. Nem tudom a teljes leltárt. Nem is fontos, mert nem szociográfia ez. Jelzés. ,A gyorsan változó élet egyik üzenete. Az adókészülék 1984-ben kopogta az üzenetet. Remélem azért, hogy a gyorsan futó történelemre feledkezve valamennyit 1985- ben is megértsünk belőle. A finn népköltészeti eposz, a finn nyelvművészet nagyszerű remekműve, a Kalevala nemcsak a finn irodalom nemzetközileg legjelentősebb alkotása, hanem egyike a világ- irodalom legnagyobb mitikus versműveinek is. Elias Lönnrot 150 évvel ezelőtt, 1835 februárjában készült el a Kalevala első változatának letisztázásával, melynek a „Kalevala avagy a finn nép hajdani történetéről szóló régi karjalai runők” címet adta. A mű első változatának előszava 1835. február 28-án kelt. Ezt a napot a finnek a Kalevala napjaként ünnepük, és évről évre megemlékeznek nagy népi eposzukról. Bár már 16. századi írót! emlékben is előfordul a Kalevala ismert hőseinek neve, a finn népköltészet iránti érdeklődés igazán csak a 18. század végén és a 19. század elején erősödött meg. Ekkor indult meg a népi énekek gyűjtése és kiadása. Lönnrot a Kalevala szerkesztésekor ezeket a korábbi gyűjtéseket is felhasználta. A Kalevalát ugyan a finn nép eposzaként tartjuk számon, ez a versmű mégis elválaszthatatlan Elias Lönnrot nevétől. Lönnrot a bölcsészdoktori cím megszerzése után orvostudományból is doktorált, és 1833-ban körorvosként telepedett meg Ka- jaaniban. Innen indult aztán gyűjtőútjaíra Kanala közeli és távolabbi falvaiba, valamint Oroszország arhan- gelszki tartományába, az ún. Orosz-Karjalába, ahol különösen gazdag anyagra és jó énekmondókra lelt. Így érthető, hogy gyűjtőútjai során több tízezer sornyi éneket jegyzett le. A korábban megjelent népköltészeti gyűjteményekhez képest újat jelentett Lönnrotnak az az elképzelése, hogy az összegyűjtött énekéket egységes egész- szé szerkessze. Ezekből előbb egy Väinämöinenröl szóló ciklust állított össze, amit Ös-Kalevalaként is szoktak emlegetni. Ezután a többi fő- és mellékszereplőről szóló epizódokat is számbavéve az énekeket fő tartalmi vonásaik szerint igyekezett „elrendezni.” Az új kompozíció megformálásakor nemcsak az epikus énekeket, hanem a lírai dalokat és a varázsigéket is felhasználta. A Kalevalának ily módon megszerkesztett, 32 énekből álló első változata 1938-ban jelent meg. A Kalevala anyagának gyűjtése azonban az első kiadás után sem zárult le. Egyetemi hallgatók bevonásával még nagyobb területről gyűjtötték az énekeket, és ezeket aztán Lönnrot hozzáillesztette vagy beletoldotta az első kiadás szövegébe. Néhány esetben az énekek sorrendjén is változtatott. Az így átdolgozott második kiadás után 1849-ben jelent meg 50 énekre bővítve. A Kalevala nemcsak a kortársakra, hanem a későbbi finn irodalmi és művészeti életre is nagy hatással volt. A Kalevala epizódjaiból számos feldolgozás, verses, epikus, vagy színpadi változat keletkezett. Két évvel ezelőtt Paavo Haavikko, finn író és Kalle Holmberg rendező irányításával „Vaskor- szak” címmel több részes TV-film készült belőle, bizonyítván, hogy a Kalevala a ma emberének is tud újat nyújtani. Az irodalom mellett természetesen festők és zeneszerzők is feldolgozták a Kalevalát. Közülük kiemelkednék a nálunk is ismert finn festő, Akseli Gallen Kallela Kalevala tárgyú képei. Nyíregyháza finn testvér- városa, Kajaani is őrzi és ápolja a város egykori kör- orvosának, Lönnrotnak az emlékét. 1975 óta évente megrendezik a „Szó és dal a kalevalai Kajaaniban” fesztivált, amely az élő szó és a dalLammal előadott vers ünnepe. Az idén a Kalevaláról való megemlékezés egyik fő színhelye Finnországban éppen ez a Kajaaniban rendezendő fesztivál lesz június 30 és júLiús 7 között. A Kalevala azonban nemcsak a finn művészeti életre gyakorolt nagy hatást, hanem az egész világ kulturális örökségének is része lett. Ezt bátran állíthatjuk, hiszen megjelenése óta 32 nyelvre fordították. Az első megjelenést követő korai fordítás után több nyelven újabb, modernebb változat is készült. A 32 különböző nyelvű fordítás közül azonban a magyar az egyetlen, amelyen négy különböző, teljes fordítás látott napvilágot. A magyar nyelvnek többek között a finn nyelvvel való rokonságáról már a 19. század elején is tudtak, a finnek iránti érdeklődést azonban csak a Kalevala megjelenése váltotta ki. A Kalevaláról nyomtatásban először 1842-ben jelent meg egy hír a magyar sajtóban, de már ennél korábban is ismerték, hiszen az 1839-ben Helsinkibe utazó Reguly Antal az eposz fordítását is tervbe vette, de csak néhány részlet készült el belőle, és az is kéziratban maradt. Az 1850- es évektől számos hír, tanulmány, részlet jelent meg a Kalevalából és a Kalevaláról Magyarországon. A Magyar Tudományos Akadémia 1859-ben külföldi tagjai sorába választotta Lönnrotot, s az erről szóló okiratot Arany János „titoknök” írta alá. A Kalevala első teljes — bár nem túl sikeres — magyar nyelvű fordítása 1871 - ben jelent meg Barna Ferdi- nánd munkájaként. A magyar köztudatban azonban a második fordítás, a Vikár Béla műve (1908) vált igazán ismertté. Vikár a magyar népdalok, népmesék, balladák és nyelvjárások szókincsét felhasználva igyekezett visszaadni a finn eredeti hangulatát. A harmadik magyar nyelvű fordítás, a Nagy Kálmáné 1972-ben jelent meg először Bukarestben, majd 1975-ben Budapesten. A Finnországban élő Rácz István fordítása a negyedik teljes fordítás, amely 1976- ban Helsinkiben jelent meg, második, változtatott kiadása pedig 1980-ban Budapesten. A három utóbbi fordítás mindegyikének megvan a maga szépsége, s ízlés dolga, hogy ki melyiket választja a magáénak. Talán a finn néppel való rokonság gondolata, talán a hasonló magyar őseposz utáni vágy, talán a népköltészetben felfedezhető rokon elemek miatt fordultak a magyar írók és költők mindig is nagy érdeklődéssel a Kalevala felé. Legjobbjaink írásaiban közvetve vagy közvetlenül felfedezhető a Kalevala hatása (Arany János, Kosztolányi, Juhász Gyula, József Attila /„Szól a szája szólítatlan”; „Áradás”; „A hetedik”/ és Juhász Ferenc írásaiban). Természetesen a magyar népzene korszerű gyűjtésében és rendezésében is hatott a finn példa. Kodálynak például 3 műve („Mostan kedvem kerekedik”; Komoly, öreg Vejnemöjnen”; Köszönöm, atyám, tenéked”) kalevalai szövegre íródott. A Kalevala magyarországi színpadra állítását Kazimir Károly rendezésében nemcsak itthon, hanem Finnországban is nagy érdeklődés és siker kísérte. a Kalevala megjelenésének 150 éves évfordulóján még mindig időszerűek Kosztolányi sorai: „Ha hódolni akarunk Suomi- nak, testvéreink országának, mondjuk ezt: „Dalból született.” A költő — amint a Kalevala hirdeti — „a versek fája” és kezdet kezdete. Az ige teremtőerő. A képzelet csodatevő. A dal pedig mindenható. Ez a Kalevala igazi értelme.” Különben ebben az évben is boldog névnapot kívánok mindenkinek. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, csak nem mindegy, hogyan viseljük. Bartha Gábor Révay Valéria főiskolai adjunktus Illusztráció Nagy Kálmán Kalevala-fordításából, alkotója: Baász Imre KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
