Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-12 / 9. szám

1985. január 12. m Á tanár Talán van igazság abban, hogy csak a sokdolgúak lehetnek igazán boldogok. Varga Károly tanár ilyen sokdolgú ember. Tanít a mátészalkai gimnáziumban, Nyíregyházán a tanárképző főiskolán, cikkeket, tanulmá­nyokat, könyvet és tankönyvet ír. Tanár és népművelő és közben, mert csak így teljes a világ, túl az ötvenedik éven, még ma is tanul. Valamire mindig kíváncsi, valami mindig izgatja. Szobájában, a plafonig érő könyvespolcok, a polcokon a könyvek, a jegyzetek valójában egy életrajzot mondhat­nának el. Az örökké nyugtalan, sokdolgú ta­nár műhelye ez. — Nem hiszek abban,. hogy az élethez szükséges kíváncsiságnak határt szabhat az, hol él valaki. Budapesten, Párizsban, vagy mondjuk Mátészalkán. Ezen a földön élünk, Európában élünk, Magyarországon élünk, egy tájon élűnk. A teljes világot elhozhatják a könyvek, befogadhatom azt, de ehhez más­féle kötődések kellenek. Nép, nemzet, ide- íartozás . . . Vidéki tanár; vagyok, de hát ez á vidékiség, ahogy az emberek beszélnek róla, valójában fikció ... — Az irodalomtörténet, de a magyar tu­dománytörténet is tud nagyszerű „vidéki” műhelyekről. Babits szekszárdi szobájában elfért az emberiség. Mi fér el ebben a köny­vekkel zsúfolt dolgozószobában? — Az életem. És ez nem kevés. Az éle­tem, amivel gazdálkodnom lehetett. Az a bizonyos örökség, amit hoz az ember. Apám és anyám, az a munkát tisztelő parasztcsa­lád, ahol ugyanígy nagy volt a világ. Elfért benne a jobbat akarás, a politika, az a bi­zonyos szükséges kíváncsiság. Őrzök ma­gamban egy képet. Kint a Kraszna-parton szántott az édesapám. Az eke nyomán for­dult a sűrűn fekete föld. És apám megcsó­kolta azt a földet. Hidd el, hogy a szántó­vető ember törvénye szerint a .tanár is. a népművelő is vet és arat. És ha tisztességes, akkor ezt tőle telhetőén a legjobban kell csinálnia. Debreceni diák voltam, tanító let­tem. Egyike ez a legszebb hivatásoknak. Ha jól összeszámolom, akkor majd húsz éven át tanultam felnőttként is. Ahhoz ugyanis, hogy az ember taníthasson, hogy ma valamit job­ban csináljon, mint tegnap, ez az egyetlen út. A tanulás nem kényszer és talán nem is egyszerűen munka, hanem egy nagyszerű lehetőség. — Szenvedély? — Azt hiszem az is. Szerencsés vagyok, mert mindig érdekelt valami. Fiatal korom­ban évekig érdekelt például a sport. Játszot­tam is. Más lettem általa? Biztos, hogy ala­kított rajtam. Egy másik példa: hivatásom­ból adódóan érdekelt (mert kellett, hogy ér­dekeljen) a népművelés, ezen belül elsősor­ban a színjátszás. Nagyon szép szerelem volt. Máig is hiszem, hogy tudtam valami jót csinálni. Valamit, ami akkor új volt, de ami lehetetlen lett volna, ha én magam nem tanulok, nem dolgozom meg érte. Mondtam azt a majdnem húsz évet. Én szerettem ta­nító lenni, de izgatott, érdekelt a történe­lem, a filozófia. A megszerzett diplomák nem fémjeleznek semmit. Legfeljebb állo­mások. Nem azért doktoráltam, hogy egy titulussal több legyen, hanem mert gyönyö­rűségem telt az érte való munkában. Nem azért végeztem el a pártfőiskolán valameny- nyi szakot, mert valamiféle jogosítványt akartam szerezni. Érdekelt és szerettem csi­nálni. Ennyi az egész. Hiszek abban, hogy az ember életében az első húsz év meghatározó. Minden tanulásom valahol ott, abban a vi­lágban gyökeredzik, és nem más, mint ké­szülődés az élet feladataira. — Min dolgozol most? — Keresem magamban mindazt, amit az a bizonyos első húsz év adott, adhatott. Jó örökség. Politizáló család voltunk. Járt ná­lunk Bajcsy-Zsilinszky Endre, a család ba­rátja volt Ortutay Gyula és sorolhatnék még nagyszerű embereket. Így, valahol itt tanul­tam a magyarságomat, vagy inkább itt ivó­dott ez belém. Pillérnek, megtartó erőnek. Húszéves koromban református pap szeret­tem volna lenni, az életem másként alakult, de az a szándék, hogy az ember akkor em­ber, ha az emberekért van, nem változott. A papjelölttől a kommunista párttagig hosz- szú az út, de azért egyenes. Min dolgozom? A téma, a lehetséges mindannyiónkban ben­ne él, csak kimondani nehéz. Témám az embervoltunk, a létünk kérdései. Rengeteg jegyzetem, kéziratom van túl a megjelente­ken is. Ebből azt hiszem kiviláglik, hogy a tervem sem kevesebb. Amit mindenképpen el akarok végezni: az általam csodált kultúr­körök értékeinek beemelését és hasznosulá­sát a marxista humánum tartományába. Mit nevezek én értékeknek? Az antik világból az erőt, a szépséget, a harmóniát, a boldog­ságot. A keresztény értékek közül a gyön­gédséget, a szeretetét, a figyelmességet, a ta­pintatot. Voltak, vannak értékei a polgári kultúráknak. A szorgalom, a megbízhatóság, a precizitás, a szakértelem. Ezek egészen jól megférnek a pillanatoktól nem függő mar­xista értékeinkkel. Hogy mást ne mondjak: a szalidaritás, a kollektivitás, hajlékonyság és egyenes gerinc — a tolerancia képességé­vel. Nehéz erről beszélni, de vállalt köte­lességem, hogy nagyon sok alkalommal szó­lok társadalmi temetéseken. Nehéz és em­bert próbáló alkalom ez és hihetetlen nagy felelősség. Mi, marxista humanisták szinté­zise vagyunk mindannak a jónak, értékes­nek, amit az emberiség a mintegy hatezer éves kultúrtörténete során összehozott. Ha úgy tetszik, ez a programom, a magam szá­mára kijelölt feladatom. Ennek a gondolat­nak szolgálok, amikor olvasok, ennek sze­retnék szolgálni akkor, amikor leülök az író­gépemhez. Vallom, hogy ezt teszem, amikor órát adok, etikát oktatok, filozófiát magya­rázok a középiskolás diáknak, vagy éppen a holnap pedagógusainak. — Elégedett ember vagy? — Mit lehet erre mondani? Említettem, hogy rengeteg a kéziratom, olyan is, amiben rendet legfeljebb már csak a gyerekeim tesznek. Amit leírtam és ami nyomtatásban is megjelent, arról remélem, hogy vala­mennyi munkál ebben a világban. Lehet va­lami igazság abban, hogy mindezt vállalni, tenni könnyebb lenne a más közegben. — A tűzhöz közelebb? Budapesten? — Becsületesen bevallom, hogy ott is ugyanezek a könyvek lennének a polcaimon. Az életem se lenne más. Bizonyos kor után az ember különben se szívesen rendezi át az életét. Ebből adódik, hogy én itt Mátészal­kán jól érzem magam. Ugyanolyan jól, mint • valamikor falusi tanító koromban. Más do­log — és ez nem szerencsés, hogy ez így van ebben a kis hazában —, hogy annak, aki nagyvárosban él, könnyebb publikálnia, hogy egy-egy téma kutatója, vagy éppen szerel­mese a messzi vidéken néha magányosnak érezheti magát. Félreértés ne essék, ez nem valamiféle elégedetlenség. Amit nagyon akartam, azt leírtam, abból, amit nagyon szerettem, a legtöbb meg is jelent. És ahogy a tanulásban nem a megszerezhető diplo­mák izgattak, az írás mércéje sem csupán a siker. A megjelenésnek örül az ember, de azért, mért szinte ez az egyetlen lehetséges módja annak, hogy egy gondolat az egyik embertől sok másikig elérjen. És hogy bol­dog vagyok-e? Nagyon sokszor voltam bol­dog életemben. Egy jó könyvvel, egy meg­tartani érdemes gondolattal, egy volt diá­kommal való találkozáskor, és felsorolni se lehetne, hányszor és hogyan, örültem a két gyerekem boldogulásának, az unokáimnak. Az, hogy csak az egyik fiam lett bölcsész, amolyan filosz-féle, míg a másik kiberne­tikus, egyáltalán nem baj. Én nem magamat, nem a saját szenvedélyeimet akartam és akarom örökül hagyni, hanem egyféle em­beri tartást. — Az élet szeretetét? — Az élet igenlését. Válaszként különben egy munkámból idéznék: ,,Egy ember élete egy mesterség, egy diploma megszerzése (fi­zikai időben kifejezve ez húsz-huszonöt év): családalapítás, otthonteremtés, alakítás ezen a világon, amelyre az alakítás egyébként szüntelen ráfér (fizikai időben kifejezve ez r is három-négy évtized): és ezután követke­zik'a derűs naplemente. Az ember a sorsául kapott idő határához érkezik. Amíg él az ember, mindig valakikhez és valamikhez tar­tozik." Bartha Gábor* Az „tirániások" Nyíregyházán Filmvetítések a századelőn Szabolcs-Szatmár megyei filmtörténeti emlékek után kutatva, találtam rá egy haj­danán volt szokatlan és új­szerű előadásra Nyíregyhá­zán. 1900. november 18-án egy helyi szervező bizottság a kö­vetkező „értesítést” adta köz­re a Nyírvidék című helyi lapban: „Elhunyt Erzsébet királynénk emlékét megörö­kítő Örök imádás templom építésére alakult megyei gyűjtő bizottság kegyeletes céljainak előmozdítására Nyíregyházán a városi szín­házban folyó évi november 30-án, pénteken és december hó 2-án, vasárnapon Uránia Magyar Tudományos Színház előadásokat rendez ...” Az „Uránia" az akkori tu­dósítások szerint 1899-ben alakult meg Budapesten, Molnár Viktor, Várady Gá­bor és mások vezetésével, s színházuk a mór stílusú Ri- manóczky palotában műkö­dött, melynek nézőterén 576- an foglalhattak helyet. Cél­juk a tudományok népszerű­sítése volt s „Első sorban a természet tudományok, de mellettük a művelődés, tör­ténet, néprajz, művészet, ipar és technika körébe vágó szak­tudósok által írt előadásokat tart, melyeket a színpadi szemléltetés eszközeivel vetí­tett színes képekben és deko- rácziókban állít szem elé kí­sérve a modern technika minden vívmányoknak fel- használásával előállított fény­hatásokkal”. Ezt a társulatot hívták meg — hangsúlyozom — 1900-ban Nyíregyházára. Nyíregyházán a Párizs 1900-ban, Kína, valamint Spanyolország című műsoru­kat mutatták be. S a közle­mény nem hazudott, a kü­lönböző előadásokat fényké­pekkel, táncokkal és mozgó fényképekkel (kb. 1 perces filmekkel) illusztrálták. Azt hiszem, nem kell kü­lön kiemelnem, hogy a leg­feltűnőbb a film felhasználá­sa volt, hiszen mindössze 5 évvel hamarabb tartották meg a Lumiére-testvérek el­ső vetítésüket. Az Uránia tudósai Európá­val egy időben, s talán még előttük is felismerték, hogy a filmben milyen óriási lehe­tőségek rejtőznek. Hiszen ezekben a színházszerű föld­rajzi előadásokban is olyan tájakat, országokat mutattak meg nemcsak a fénykép, ha­nem a film segítségével, me­lyeknek egzotikuma, hírhedt­sége mindig is foglalkoztat­ták a századelő embereit, s melyekről, mint írja a kora­beli hírlapíró, csak a távírón keresztül tudhattak. Egzotikum, idegen tájak, látványos események. Ma is egyik legfőbb vonzereje nem­csak a tudományos, hanem a kalandfilmeknek is. Hiszen a film segítségével mindnyá­jan szeretünk idegen tájak­kal,-emberekkel, szokásokkal megismerkedni, s olykor csak a táj szépségébe belefeled­kezni. Az „urániások” felismer­ték, hogy az általuk képviselt tudomány jóval közérthe­tőbb, s népszerűbb lesz az által, hogy a filmet is felhasználhatják ismeret- terjesztő előadások során. De nézzük, milyen filmeket lát­hatott Nyíregyháza közönsé­ge : A Párizsról szóló előadás­ban láthatták a nézők: „A pavillonok sora”, „A Champs- Élysées” című filmeket, de láthattak felvételeket a pá­rizsi július 14-i katonai pa­rádéról is. A Kínát bemu­tatni kívánó filmek közül bi­zonyára nagyon élvezték az akkori nézők azokat a felvé­teleket, melyek az ópiumhá- zák belsejét mutatták be, vagy a pekingi utca éle­tét, illetve a Taku-erőd bom- báztatását örökítették meg. Azonban az utólagos elszá­molás szerint a legsikeresebb előadásuknak a Spanyolor­szág bizonyult, melynek fő látványossága a bikaviadalo­kat bemutató 11 mozgó fény­kép volt, s összes időtartama körülbelül 10 perc. Az Urá­nia által bemutatott filmek természetesen még nem ren­delkeztek a későbbi filmek esztétikai értékeivel, de min­denképpen figyelemreméltó­ak, hiszen ők is hozzájárul­tak ahhoz a folyamathoz, melynek eredményeként ki­alakult a magyar filmművé­szetnek is egy, a tudományt szolgáló ága, s figyelemre méltó az is, sokat bántott Nyíregyházának művelődés- történetében ilyen jellegű eseménnyel is találkozha­tunk. Sarkadi Gábor Bartha László: Akt (olaj) Ki volt Görgey? H Ilii A kérdést- mar sokan feltet­ték az idők során. A tárgyszerű választ, természetesen majd’ mindenki tudja: Görgey Artúr tábornok volt, az 1848 49-es ma­gyar szabadságharc egyik fősze­replője. De ki volt valójában Görgey? Melyik volt az igazi ar­ca, amelyik a forradalmár had­vezérre emlékeztet, aki habozás nélkül felköttette a szabadság- harc nem egy árulóját, saját megfutamodó csapatai közé mert ágyúval kartácsolni és ilyen áron is megállítani és rendbe szedni a sereget? Vagy az az arc az igazibb, amelyik ellenezte Kos­suth függetlenségi kiáltványát, a Békepárttal szimpatizált? Avagy- <az, amelyik az utolsó órában ar­ra összpontosította figyelmét, erejét, hogy minden katonai és polgári hatalom a saját kezébe összpontosuljon és utána nyom­ban letegye a fegyvert Világos­nál a cári csapatok előtt? Ügy tűnik, a per. Görgey Ar­túr történelmi pere még teljesen napjainkban sem ért véget. En­nek egyik figyelemre méltó té­nyezője az ünnepi könyvhéten megjelent könyv. Pusztaszeri László hadtörténelmi dokumen­tumok alapján írt müve. — Meg­jelent a Magvető Könyvkiadó gondozásában a ..Nemzet és em­lékezet” sorozatban — s amely­ben a szerző azt írja: Görgey neve, katonai és politikai tevé­kenysége máig is fel-fellobbanó heves viták tárgya a közvéle­ményben és a történettudomány­ban egyaránt. Ezért indokolt pá­lyaívének a rendelkezésre álló források alapján történő újra­gondolása és elfogultságtól men­tes portréjának felvázolása. Pusztaszeri László tanulmánya arra tesz kísérletet, hogy had­történelmi jelleggel áttekintse a honvédtábornok szabadságharc alatti tevékenységét, és felhívja a figyelmet azon fontosabb kér­désekre, amelyek köré az újabb vizsgálódásoknak fel kell épül­niük. A szerző bevallott szán­déka, hogy csupán a szükséges mértékben szándékozott állást foglalni a Görgey-kérdés vitái­ban. A mű, amelynek címe „Gör­gey Artúr a szabadságharcban” valójában több, mint kísérlet. Terjedelme is igen tekintélyes — a forrásanyagok, jegyzetek nél­kül megközelíti a 700 oldalt — s talán ezért is elnézi az olvasó, hogy a nyáron megjelent köny­vet most ismertetjük. Nem egy- szuszra és könnyen olvasható könyv, olvasásához, még inkább a fölötte való meditáláshoz idő kell. Az igen gazdag forrásanyagot felvonultató tanulmány minden lényeges csomópontját feltárja a ..Görgey-jelenségnek”, mégpe­dig a tények, korabeli dokumen­tumok alapján, kortársak vissza­emlékezéseit is felhasználva. Nemegyszer kritika alá is véve, s a logika eszközével is megmé­retve az események, történések rugóit. Számos újabb adalékot kap az olvasó a Kossuth—Gör- gey-ellentétek igazi okairól, a kormány és a hadsereg közötti konfliktusokról, a honvédseregen belüli viszálykodásokról, a had­vezetési hibákról, a fegyverleté­telt kiváltó körülményekről. A szerző tárgyszerű, hiteles voná­sokkal gazdagítja Görgey portré­ját a tábornok cselekedeteinek, megnyilatkozásainak bonckés alá vételével. Nem hallgatja el hi­báit, tévedéseit sem, de afelől sem hagy kétséget az olvasóban, hogy Görgey Artúr igazi hazafi volt, aki a végsőkig kitartott a szabadságharc mellett. Politikai nézetei merőben eltértek a Kos- suthétől, korainak tartotta az or­szág elszakadását Ausztriától, el­lene volt a Függetlenségi nyi­latkozatnak. Amikor a katonai és politikai hatalom megszerzé­sét tűzte célul a válságos utolsó napokban, órákban, nem a sze­mélyes becsvágy vezette — mit is kezdhetett volna ezzel a ha­talommal, a többszörös túlerővel bekerítve, pusztulásra ítélve —, hanem az ország jövője. Nem­csak katonái ezreinek életét akarta megmenteni a biztos ha­láltól, hanem úgy vélte, á bukás után egy csipetnyivel kedvezőbb elbírálásra számíthat a szegény, legyőzött haza a győztesek ré­széről. Még ha a fegyvereket Vi­lágosnál feltétel nélkül is kel­lett letenni a cári csapatok előtt. Számos megyei színhely is he­lyet kapott a könyvben; Nyír­egyháza, Kálló, Üjfehértó, s Gör­gey egyik sokat vitatott és félre­értett parancsát éppen Nyíregy­házán adta ki a szabadságharc utolsó hónapjaiban. Milyen ér­zéssel teheti le Pusztaszeri László könyvét az olvasó? Me­lyen elgondolkozva és tisztuló szemlélettel tekinthet vissza nem­zeti történelmünk e nagy ese­ményére és annak egyik fősze­replőjére, aki hatvanhét évvel élte túl a szabadságharc leveré­sét. Külön fejezetet érdemelne — bár erről irodalmi alkotások már születtek —, hogyan tudta elvi­selni az „árulás” láthatatlan bé­lyegét, még ha Kossuth — aki először emelte a lappangó vá­dakat, rémhíreket a politikai mítosz, sőt a „hivatalos” emigrá- ciós politika rangjára az 1849. szeptember 12-i „Viddini levél” címen írt írásával, később az árulás vádja alól maga mentet­te fel Görgey Artúrt. A honvédtábornok szereplése mégis „Görgey-kérdéssé”. sőt „Görgey-jelenséggé” dagadt az idők folyamán. Ennek a tisztá­zását igyekszik elősegíteni Pusz­taszeri László könyve. Megje­gyezve: a gazdag hazai forrás­anyag feltárása mellett feltétle­nül szükséges az osztrák levél­tárak idevonatkozó anyagainak áttekintése is, amelyre egy ké­sőbbi időpontban kerülhet sor. Hogy az újabb forrásanyagok mit és milyen mértékben helyes­bítik majd a ,.Görgey-képet”, az a jövő titka, de az eddigiekből is világos, a Görgey-portré fő alapvonásai már kirajzolódtak. A „Nemzet és emlékezet” soro­zatban megjelent mű nem kis­mértékben járul hozzá a nemzeti önismeret és tisztánlátás elmé­lyítéséhez. A történelmi per eldöntéséhez. Páll Géza I A KM VENDÉGE KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom