Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
„Egyik nyáron egy barátommal az erdöt-mezőt jártuk egy igen forró napon: fényképeztünk, felméréseket, megfigyeléseket végeztünk. Szörnyen megszomjazván betértünk egy falu kocsmájába. Látja a kocsmáros a nyakunkban lógó felszerelést, kérdezi mi járatban vagyunk. Amikor elmondtuk neki, hogy kígyókat keresünk, mert lefényképezzük őket, felcsillant a szeme az első elszörnyedés után. Elmondta, hogy a falu szélén a kukoricásban pár napja láttak az emberek egy szörnyű nagy kígyót, azóta nem mernek bemenni oda .. ■ Hozzátette: bizony adna egy százast annak, aki megfogná a szörnyeteget! Leírása alapján megtudtuk, hogy a rémséges kígyó egy ártatlan vízisikló lehet, szaván fogtuk, s vállalkoztunk a „kígyóvadászatra”. Már csak azért is, mert a hátizsákunkban ott lapult egy vízisikló — azért vittük, mert a természetes környezetében fotóztuk. Kimentünk, s egy idő után diadallal vittük a siklót a kocsmába. Aztán kiegyeztünk a gazdával fejenként két korsó sörben...” Petri 11 a Attila jóízűen mesélte el a történetkét, azt . illusztrálva vele, hogy miféle ellenséges fogadtatásra is talál az emberek között az ártalmatlan sikló is — hát még, ha valóban mérges kígyó szegény. — Féljünk tőlük, vagy ne féljünk? — Azt mondják: jobb félni, mint megijedni. Nem tanácsolnám hát senkiinek, hogy mondjuk a Zempléni- hegység egyes részein tavasszal mezítláb járkáljon a szabadban... Ott ugyanis vipera él, és az olyankor még lusta, nem menekül el, mint máskor szokása — könnyű rálépni. De valójában fölösleges a félelem: ezeknek az állatoknak annyi megpróbáltatásban van részük, hogy „örülnek”, ha élnek. — Ez a rézsikló itt a szo- báhan kissé mégis ijesztő . .. — Lehet, hogy más így látja. Szerintem nagyon kedves jószág Rézi, ráadásul ártalmatlan. Az lesz a veszte, hogy hasonlít a viperához. — Megyénkben hányféle kígyó él? . — A vízisiklóval aránylag gyakran találkozhatunk. Az erdei siklóval már ritkábban, főképp azért,' mert fákon tanyázik. Ez a legnagyobb egyébként, méteres- inéi nagyobbra is nő, sőt, hallottam már kétméteresről Is. A rézsikló is fel-felbukkan a szárazabb területeken. — Vipera? — Nagy ritkán látni, esetleg a Lónyla környéki területen. — Az emberek többsége irtózik a kígyóktól. — Azért még nem kell agyonvermi, ha meglátják. Mert ez történik tízből kilencszer. Annak ellenére, hogy mind védett! (Petrilla Attila: 25 éves, harmadévfolyamos főiskolai hallgató a nyíregyházi tanárképzőn, földrajz-biológia szakon. Tíz esztendeje tagja a Magyar Madártani Egyesületnek. Lelkes természetbúvár és természetvédő. Mostanában a hüllőkkel foglalkozik elsősorban szabad idejében. Szobájában lakik Rézi a sikló, egy gyógyulófélben lévő kabasólyom, egy zöldgyík és egy vízisikló. Lent a pincében egy tágas ketrec ad otthont a hamarosan szárnyra kelő egerészölyvnek.) — Egyre több a védett állat — sajnos. Azért mondom így, mert a védettség azt jelzi: veszélyben a faj fennmaradása! A nálam lévő jószágok is védettek, természetesen engedéllyel tartom itt őket. A sólyom szárnyát törte, az ölyv pedig mérget ehetett. Ügy találtaim mindkettőt. Tavasszal elmehetnek. A kígyókat, a gyíkot pedig bemutatók céljára és megfigyelésekre tartom terráriumbán. — A madarakkal kezdődött ... — 15 éves lehettem, amikor egyre jobban érdekelni kezdtek a madarak, önálló megfigyelésekre vállalkoztam, sókat jártam az erdőket- mezőket, vízpartokat. Beléptem a madártani egyesület ti- szavasvári csoportjába, ahol Legény Bandi bácsitól nagyon sokat tanulhattam. Később — pár évvel ezelőtt — megalakítottuk a nyíregyházi önálló csoportot is. — Mit csinálnak a madarászok, amikor kedvtelésüknek hódolnak? — Felsorolni is sok. Például: vízimadarak számlálása. Ez szinte folyamatos program évek óta — egy európai összesítés készül a kontinens vízi szárnyasairól. A mi számlálási eredményeinket is Londonba küldjük. Úgynevezett ponttérképet állítanak össze az adatok alapján. Vagy itt van a rrtadár- gyűrűzés. Nagyon fontos az állatok életmódjának kutatásában. Vonulásuk, fészke- lésük nyomon követhető. Aztán a nyári táborok is nagyon lényegesek, ahol a fiatalokkal foglalkozunk — az utánpótlással. . . Mindez nemcsak hobbi. Azt hiszem, elhivatottság is van benne. Szörnyű látni a természet pusztulását, az állatok fogyatkozását. — A jövő évben tanár lesz .. . — ... és tanítani fogok! Az iskolában létrehozok egy szakkört a gyerekeknek, lehetőleg minél többet bevonva — és megpróbálom beléjük oltani a természet, az állat- és növényvilág iránti szeretetet. S arra nevelni őket, hogy féltsék, óvják a környezetet — minden gyík vagy virágszál pótolhatatlan lehet. .. Tarnavölgyi György Múltidézés az egri Kossuth Lajos utcában A középkorban királyok vonultak erre kíséretükkel, mert ez a szakasz része volt a Budáról a várba vezető ha- diútmak. A Hatvani kapunál csatlakozott a városhoz, s az Eger patak hídján át a híres erősség nyugati kapujához ívelt. Mindezek olyan tények, amelyet nemcsak Okleveles források erősítenek meg, hanem a régészek felfedezései is. Az 1950-es esztendők végén vízvezetéket építettek itt, s közben szenzációs leletre bukkantak a munkások. A kutatók megállapították, hogy a 26-os számú ház előtt másfél méter mélységben a már említett hajdani út húzódik, amelyet gerendákra fektetett pallókból készítettek. A valaha volt házaknak persze nyoma sincsen, hiszen a törökvilág több mint kilencven esztendeje itt is elpusztította a hagyatékot. A hódítók kiűzése után azonban a polgárok szorgos munkájukkal igyekezték pótolni a hatalmas veszteséget. Az egyház is hozzájárult a város új arculatának a kialakításához. A sajátos „honfoglalás” részleteiről is vallanak a Hazai tájakon Részlet a híres utcából ránk maradt írásos adalékok. Házáéi Hugó jezsuita szerzetes gondos térképet készített korának állapotairól, nem is sejtve, hogy ezzel az eligazodást, az összehasonlítást könnyíti meg számunkra. ö 1753-ból tudósít, hallgassuk hát érdekes információit! A kettős városfalhoz futó szűk köz képezte a torkolatot. Ez Véber, Gerney, Deák kanonokok otthonainál terebélyesedett. Következett az ispotályt szorgalmazó, s meg is teremtő pap, Komáromi János épülete, a hozzásimuló jókora kerttel. Itt van most a nagytemplom előtti park déli féle. Napjainkra eddig módosult a kép, innen azonban őrzi régi jellegét. Tudunk a Keskeny utcáról, a Jókai elődjéről is. Pyrker János László érsek nemcsak a művészeteket pártfogolta, nemcsak kincseket érő képgyűjteménnyel gazdagított bennünket — pontosabban a Széchenyi által alapított Nemzeti Múzeumot —, hanem lehetőségeihez képest mindent megtett a megyeszékhely fejlesztéséért is. így jött létre a Melgel vízi fürdőhöz vezető út, amelyet később Pyrker emlékének szenteltek. Nem is teljesen indakolatlan.ul, ugyanis a munkálatokra 4707 forintot fizetett ki. Neki is köszönhető, hogy elindulhatunk —> szabadjára engedve képzeletünket a Budáról a várba vezető hadiúton... Pécsi István Segítsd a királyt! Gondolatok Ratkó József drámájának nyíregyházi bemutatójáról R égen néztünk akkora várakozással színházi bemutató elé, mint amilyen most Ratkó József drámájának premierjét megelőzte. A felfokozott érdeklődés fontos oka volt, hogy a szerzőt eddig lírai költőként ismertük és becsültük, s aligha sejtettük, hogy egyszer még drámaíróként lép majd elénk. Az író történelmet' idéz, de a legtöbbször nem önmagáért teszi. Ha ezt tenné, csak történelmi Olvasókönyvet adhatna, s legfeljebb ismeret- terjesztő érdemeit méltányolhatnánk. Nyilvánvaló, hogy számára sem a történelmi hitelesség az elsőrendű. Mint lírájából is tudjuk, őt mindig a magyarság egzisztenciális problémái izgatták. Semmi meglepő nincs tehát abban, ha első drámájában is a nemzeti sorskérdésekkel viaskodik. A történelem ehhez részben háttér, kulissza, amelynek keretei között olyan dolgokat tud elmondani, amelyéket egy mai témájú műben sokkal nehezebb lenne a nyilvánosság számára is közölhető formában megfogalmazni. A választás, hogy az író éppen István király korába helyezi a mű cselekményét, nyilván nem véletlen. Ez a kor olyan hatalmas konfliktusokat hordozott magában, amelyek történelmünk nagy fordulóin újra meg újra időszerűvé váltak, s amelyek — mint ezt az utóbbi időben számos példa is mutatta — megfelelő írói-művészi megközelítésben a mai nézők szívét is képesek megdobogtatni. Ilyen mindenekelőtt maga a nagy korszakváltás, az átmenet a kalandozó pogány nemzetségi-törzsi társadalomból a keresztény-feudális államszervezetbe. Ebből kö- -vetkezik a‘nagy dilemma, hová is akarunk voltaképpen tartozni, a visszahúzóhoz, vagy a haladóhoz? Ehhez járult az idegen befolyás hirtelen megnövekedése, hatalom és erkölcs egyensúlyának megbillenése, s Imre herceg korai, tragikus halála, s ennék nyomán az utódlás kérdése. Lényegében ez a konfliktus fogja át az egész darabot, s ha kisebb-nagyobb epizódok meg-megszakítják is rövid időre a cselekmény e vonulatát, a főszólam vitathatatlanul mindvégig ez marad. Ezt szolgálja a dráma egész motívumrendszere, s ez határozza meg az ellentétpárok kialakulását is a jellemek egymáshoz való viszonyában. István két szélsőség között őrlődik. Érzi, hogy az ősi rend képviselőinek sok mindenben igazuk lehet, de azt is tisztán látja, mi történne országával, ha a választott útról letérne. Ö is félti nemzetét, de messzebbre lát, mint a lázongó urak. Tudja, hogy belepusztulna az ország, ha a körülöttünk lévő világgal kerülne szembe. Azért minden áron meg akarja őrizni a békét, mert csak ez tarthatja meg művét, amelyet oly sok áldozattal hozott létre. Az alapkonfliktust az író nyitva hagyja. A dráma István különös látomásával ér véget, amelyben minden szereplő újra színrelép, s mintegy sajátos summázatként, ismét elmondja leginkább emlékezetbe kívánkozó mondandóját. Ezt követi a király nagy zárámomológja, amely először csák afféle keserűen önkritikus számadásnak indul egész életéről. Később azonban olyan himnikus fohászba lendül át, amelyben nemzetről és hazáról, múltról és jövőről olyan érett bölcsességgel, annyi féltő aggodalommal, s mégis legbelül- ről feltörő bizakodással szól a szerző, mint előtte egész irodalmunkban is csak nagyon kevesen. A dráma nyelvezete külön tanulmányt érdemel. Mindig is tudtuk, hogy Ratkó nyelvnek, verselésnek avatott mestere. Más azonban egy néhány strófás lírai vers, és más egy több ezer soros történelmi témájú verses dráma, ahol a szerzőnek egyszerre kell nyelvi eszközökkel érzékeltetnie a kor hangulatát, s a szereplők egyéni jellemét is. Elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy a költőnek mindez sikerült. Hibátlan érzékkel találta el a tárgyához leginkább illő, mindvégig emelkedett, de sohasem bombasztikusán pate- tikus hangnemet. Tömörítő mondatszerkesztésének, kemény önitésű szavainak igazi patinája van. Nyelve úgy ódon, hogy sohasem muzeális, archaizálása mindig mértéktartó és atmoszférateremtő. A drámát Nagy András László állította színpadra, aki feladatát bravúrosan oldotta meg. Érezhető, hogy legfőbb törekvésének az írói szándék szolgálatát tekintette, mégis szuverén alkotó tudott maradni. Biztos színészvezetéssel, sok jó ötlettel képes volt színpadi művet formálni a magát inkább egyéni olvasásra kínáló drámai költeményből. A színészeknek aligha lehetett irigylésre méltó dolguk, a nehéz szöveggel megbirkózni. Bőven kárpótolhatja azonban őket a drámában található sok nagyszerű szereplehetőség. Különösen a király, a püspök és az öreg figurája emelkedik ki. Csíkos Sándor, Bárány Frigyes és Holl István alakításáról, szövegmondásáról igazán csak felsőfokban lehet beszélni. Szabó Tünde Gizella szerepében, második felvonásbeli nagy jelenetében a gyermekét vesztett anya fájdalmát őszinte és megrázó szenvedéllyel állítja elénk. Nem mellékszereplők a lázongó urak sem. Az őket megtestesítő művészek — Vitai András, Juhász György, Gados Béla és Szigeti András — igazán kitűnően oldják meg feladatukat. A kisebb szerepekben Hetey László és Rudas István keltettek megérdemelt figyelmet. Szlávik István díszletei. Szakács Gyöngyi jelmezei, Durkó Zsolt zenéje jól szolgálják az előadást. Katona Béla „...a sámánöcs sámánolni kezdett..." [FINNUGOR-SZAMOJÉD (URÁLI) REGÉK ÉS MONDÁK I—II. SZERK.: DOMOKOS PÉTER] Azt szinte mindenki tudja hazánkban, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsalád egyik tagja, távolabbi rokonainkat, a szamojédokat viszont kevesebben sorolják a hozzánk közel álló népekhez. A szamojédok kultúrájáról, folklórjáról így természetesen meglehetősen gyérek az ismereteink. Pedig érdemes a kisebb egység (finnugorság) mellett a nagyobbra (uráli népek) is tekinteni. Ezt a célt szolgálja a közelmúltban napvilágot látott antológia. A szerkesztő, Domokos Péter körültekintően járt el az anyag tálalásakor, a különböző népek regéi, mondái folklórjuk jelentőségének arányában szerepelnek a kötetekben. (Jóllehet a jelentőséget néha nem az illető folklór gazdagsága, hanem kutatott- sága határozza meg.) Finn, kar- jalai, inkeri, vepsze, vót, liv, észt, lapp, mordvin, cseremisz, votják, permják, zűrjén, vo- gul, osztják, nyenyec, enyec, nganászan, szölkup, valamint magyar mondákat és regéket olvashatunk a két kötetben. Igen, magyarokat is, hisz az uráli, s méginkább a finnugor folklóranyagban ,,a magyarság kultúrájának — történelmének, néprajzának, hitvilágának — forrásvidékét sejthetjük.” Meglehetősen nehéz az egyes népirodalmi művekről megállapítani: regék-e vagy mondák. A rege a múlt században volt kedvelt műfaji megjelölés irodalmunkban, s népköltészeti és műköltői alkotást egyaránt takart. A rege szó régi mese értelemben korábban is használatos volt, a nyelvújítók élesztették újra, s hol népmesét, hol mondát értettek alatta. Toldy Ferenc a mondát történeti alapon nyugvó elbeszélésnek, a regét pedig költött elbeszélésnek számította, míg az értelmező szótár nem tesz ekkora különbséget (leginkább a meséhez viszi közel a regét), amennyiben ősi, szájhagyományban élő mesés, csodás, gyakran mitikus történetnek, elbeszélésnek definiálja. Sok nép neve embert jelent. Nincs ez másképpen az uráliaknál sem: először önmaguknak adtak nevet a nemzetségek, majd mitológiává összeálló elbeszéléseket (meséket, mondákat, regéket, eposzokat) kerekítettek az őket körülvevő világ létrejöttéről, a régmúltban történtekről, a mindenkori nevezetes eseményekről. Rokon népeink folklórja általában nagy gazdagságot mutat az elbeszélő műfajokban, így a mondákban is. A tudomány ma húsz élő és beszélt uráli nyelvet tart számon, a többi (például a ka- massz, a karagassz, a tajgi, a .motori, a szőj ót) régen kihalt, örökre elveszett volna az itt olvasható. megcsodálható folklórkincs is, ha a (zömben) finn, magyar, észt és szovjet kutatók (Lönnrot, Setälä, Reguly, Kretz- wald, Csernyecov és mások) nem végezték volna idejekorán értékmentő, áldozatos munkájukat. Domokos Péter néha kivételt tett, nemcsak népköltői daraboknak adott helyet, egy-egy író (a vogul J. Sesztalov, a mordvin D. Morszkoj) elbeszélését, regényrészletét is beiktatta anyagába. Igaz, ezek a szemelvények mélyen a folklór táptalajában gyökereznek. A mondák és a regék egy hihetetlenül gazdag, színes hiedelemvilágú, fantáziájú, nyelvi leleményű népcsoport hagyományos műveltségét, lenyűgöző költészetét idézik, azt a világot, ősi kultúrát láttatják, amely a magyar népnek is bizonyíthatóan a bölcsője volt. Erdei Sándor jänaiSfc állatok barátja KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. január 19.
