Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET Nagy fenék, messze a teremi, gebei, meg a ligeti erdők sűrűjében. Környes-körül a nagy, hallgatag dombok, ligetek, s a tömör falként magasodó erdők. Akác, meg akác mindenütt. Illyés Gyula pusztái sem nézhettek ki másképp, mint ez itt, az Alföld keleti szélén. Itt is voltak hosszú cselédházak, gazdasági épületek, istállók, magtárak, műhelyek, s fent a dombon állt a földszintes kastély, — vagy kúria inkább?.— lent a völgyben pedig a szeszgyár. Amiből az eltelt évtizedekben bizony hírmondó sem maradt, legfeljebb néhány töredezett betondarab. Terefere a boltban A kis (kastély viszont • áll, fenyegetően tornyosul az aljban bujócskázó házak fölött. Ma itt a bolt, a templom, a kultúrház, meg a tanácsháza. Az udvaron magányos fenyő árválkodik, a tenyérnyi bolt vezetője, Ambrus Miklósné éppen telefonál. Borsot, paprikát kér Bátorból, hiszen nyakukon a disznóölés szezonja, mivel fűszerezik a kol- . bászt, a szalonnát!? Vásárló egy szál sem, nyugodtan beszélgethetünk tehát. Mutatja a polcokat, van itt kérem minden! Kenyér és boksz, szalámi és csomagolópapír, toniiik, német sör, orosz vodka, tej, vaj, liszt, szóval minden, amire szükség van egy háztartásban. — Még tőkehúst is hoznak, ha kérünk — mondja Amb- rusné büszkén. Melyre valóban büszke lehet, mert hány olyan tanyasi boltban fordult már meg e sorok írója is, ahol nem húst, de hideg vizet is elvétve lehetett kapni! — Minden héten összeírom, hogy itt a tanyán kinek, mennyi és milyen fajta húsra van szüksége, s hozza a hűtőkocsi két-három napon belül. Mert ha hiszi, ha nem, hiába tanya ez, nagyon igényes emberek élnek itt. Csak egyszer fogyjak ki a felvágottból ! Idős, fekete kendős néniké nyit a boltba, csendesen köszön, s tempósan sorolja, mit is akar venni. Kávét is persze, mert enélkül Nagyfenéken sem ér már semmit az élet. Az öregasszonyt özv. Kiss Mihálynénak hívják, s miközben darálja a kávét, mondja, hogy neki bizony hat gyermeke van, de csalk egy maradt itthon. Hárman Pestre szakadtak, egy meg még messzebb repült, egészen Németországig. — Igaz, most egyedül vagyok, de jöjjének el karácsonykor! Itt lesz az egész család; Kész lakodalom olyankor a mi kis csendes házunk! Az öregasszony elment, állunk a dombon, a kúria előtt. Bizony eljárt már fölötte is az idő, hámlik a vakolata, korhadnak ajtai. A nagyterem azonban szépen rendben, de hát itt zajlik a tanya közösségi élete. Itt tartják az istentiszteletet, a tanyagyűlést, tán még a bálokat is. Fogynak a fiatalok — Azt azért egyre ritkábban — legyint Macsuka József, aki amolyan tanyagazda Nagyfenéken. — Fogynak a fiatalok. Elmennek az iparba, az pedig a városban van. Macsuka József, szikár, száraz, hetvenéves földműves, s éppen komájához indult, akit Miklósnak kereszteltek annak idején, s mostanság tartja neve napját. Eljárt már ugyan a Mikulás, de itt nem egy napig tart az ünnep. Ha lúd, legyen kövér. Macsuka József nyomába szegődünk hát, hiszen komájával, Gáli Miklóssal ketten tudnak ők mindent Nagyfe- nókröl, amit csak tudni illik róla. S amire hirtelen nem emlékeznek, megmondja Szabó Ferenc, a Bátroligeti Községi Tanács elnöke, aki velem együtt kóborol a pusztán, alki legalább ötven éve ismeri a két nagyfenéki gazdát is. Itt született ő is a környéken, és emberemlékezet óba tanácselnök. Ismer hát mindenkit, Gáli Miklóst is persze, aki most a percen érkezett vissza unokaöccsé- vel, Alexa Jánossal, miután megbeszélték, mikor is ölik le a disznókat. Múltidéző — Hát kérem, nálunk ez az egyik legnagyobb ünnep, a disznóölés — mondja Gáli Miklós, miután tisztáztuk, hogy ki mikor is volt katona, s merre szolgált. Ö, még tornája, Macsuka József bejárták a második világháború majd minden frontját, s hogy ne feledjék, mi is a katonaság, ráhúztak • még néhány esztendőt. Hadifogságban! — Amit sose hittünk, még a katonaságnál sem egyforma az ember — mondja a (két jó barát. — Minket elvitték, az itteni földbirtokos, báró Bért Miksa meg fent él- ite a világát valahol Pesten. Még az egyenruháját is itt bújtatta a nagyfenéki kastélyában ! A múlt körül csapong a beszéd. Vagy kétszáz ember élt a háború előtt itt a tanyán, mindegyik az uradalmat szolgálta. Tizenhat béres, hat kocsis, tíz dohányos, meg a kisegítő személyzet, s a mesteremberek. — Mondjam, ne mondjam — nevet Gáli Miklós. — öt családnak jutott egy konyha ... ! Ott aztán lehetett élni! A felszabadulásba'jó' tíz évvel vertük szét a csélédhá- zafeat, a magtárt, meg a szeszgyárat. Fogadtunk néhány vályogvető cigányt, akkor költöztünk át a kastély innenső oldalára. Űj tanyát építettünk a földosztáskor kapott telkekre. Azóta se épült új ház itt egy sem. Sokain vagyunk a tágas konyhában, átballagofit néhány szomszéd is, beszélgetni. Tél van, ráérnek az emberek. Itt szöszmötöl a házigazda anyósa is, aki férjével, Molnár Jánosai nagy útra vállalkozott úgy tíz évvel ezelőtt. A szomszédos tanyán, Sárgaházán laktak, de megöregedtek, nemigen bírtak már a portával, elköltöztek hát a fiukhoz, Nyékládházá- ra. — Egy fél évig sem bírtuk — mosolyog szégyellősen Mol- nárné. — A gyerekek marasztaltak volna, de a szomszédok ... ! Olyan, de olyan morcos népek élnek arra, hogy azt sem mondják egymásnak, jó napot. Vissza is jöttünk tni nemsokára. S láthatják, víz van a lakásban, fürdőszoba, meg jó meleg. Mi kell már a magunkfajta öregeknek? Fenyő érkezett , Hát például út! — állítják többen is. Mert még most is kétszáz ember él a tanyán, akiknek jó két kilométert kell gyalogolniuk, míg elérik a követ. Ha lebetonoznák a földutat, a fejük sem fájna. Az iskolásokért is könnyebben be tudna jönni az autóbusz. Mert ha itt elkezd egyszer esni. .. ! Csend van, békesség a tanyán. A földúton nagy zöld teherautó közeledik, a parányi bolt felé tart. Kenyeret hoz, friss kenyeret. Ám a fülkéből néhány fenyőfa is előkerül. Valahol a közelben vehette a sofőr. Legyen mit ünnepeken Nagyfenéken is. Balogh Géza Babits Mihály: Halaván téli rajz Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, peheiymód száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csák a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Szalma közt fagyattan áll a kert füzes mélyén a kút intve dermedt jégszakálla, hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei Jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos iánc nyűi át -a földön összekötve aki jó — Tudja anyám, hogy évek óta ezért a külföldi kiküldetésért hajtok. A lakást kiadjuk, persze csak addig... — Ép nem leszek a terhietekre. . . — Ugyan anyám, nem erről van szó. Pistiéknél nem tetszik most elférni. Ezt a gépet is azért hoztuk, hogy addig is könnyebb legyen... — Mindegy már nekem... — Dehogyis mindegy. Ha én hazajövök, vagy Pisti nagyobbra cseréli a lakást, akkor majd be tetszik költözni hozzánk... A kis Mosónő látott már olyan gépet. Ahová azt vitték, oda nem hívták többé. — Ez a gép mindent maga megcsinál. A ruhát se tépi.- Kilenc program van benne... Belépett, de nem figyeltek rá. — Itt a sarokban el is férne... — Kezitcsókolom — mondta csendesen. Nézte a két fia között topogó fekete ruhás özvegyet, és valami olyat gondolt, hogy ez még .nála is szerencsétlenebb. Egyik lábáról a másikra állt. Ügy érezte, hogy el kellene mennie, de nem bírt szabadulni a zománcozott gépcsodától. — Csak be tetszik állítani a programot — magyarázta az egyik fiú — be tetszik tenni a ruhát, és szinte vasalva lehet kivenni belőle. Tizenháromezer forint volt így, ahogyan anya látja... — Kezitcsókolom — mondta még egyszer a kis Mosónő — csak részvétet jöttem kívánni. Megyek is már... Mind ránéztek. A gyerekek mérgesen, idegenül, mint olyanra, aki a családi ünnepet rontja. Az özvegy tanácstalanul. És mert így nézték, még mondania kellett valamit. — Mert hogy gyerekkorom óta ismertem a tekintetes urat — motyogta a kis asz- szony, és abban a pillanatban úgy érezte, mintha mozdulna benne a gyerek. Forróság öntötte el, és hátrálni kezdett. „Vesz majd ez nekem gépet”, gondolta, de azok csak néztek, és ő nem tudta, hogyan fordulhatna meg, hagyhatná itt őket valamiképpen. — Ügy gondolom fiam. hogy ma még maga mosdatna — mondta az özvegy. — Ugyan anya! — A nagyobbik fiú valósággal felcsattant. A hangja olyan volt mint az apjáé, amikor az haragudott. Parancsoló és kegyetlen. — Teljesen felesleges pénzpocsékolás. Most, hogy a lakáscserére kell majd gyűjtenünk, szó se lehet róla. — Nem azért jöttem... — Mindegy miért jött. Mosni nem kell! Különben is ostoba babonaság az egész. . A kis Mosónő érezte, hogy a háta már-már nekiütődik a falnak, de megfordulni most már nem akart. — Én azért jöttén), — az özvegyhez beszélt, a fiúkra nem is nézett — hogy megmondjam: ne is tessék hívni többet, mert nem is érek rá. A szövetkezetből üzenték, hogy mehetek takarítani hozzájuk, a gyerekek meg ellennének, ahogy a másé, a bölcsődében. Vizet se hordhatok ezentúl... — Az más, fiamÁTr jnond- 3t& az özvegy, és egyszeriben , metszőén hideggé .lett a hangja. — Maga ^fujpijá, de nézzen be azért... A Mosónő még mindig a gépet nézte. Nagyon szerette volna kipróbálni, látni, ahogyan dolgozik, de jólesett kimondania, hogy nem jön többé. — Benézhetek — mondta, és maga sem tudta miért, de életében először jónapottai köszönt ebben a házban. Óvatosan ment a kövekkel kirakott, töredezett járdán. A kerítések mögül elé- hajoltak a duzzadt rügyű orgonák. A bolt előtt megtorpant. Rámosolygott egy parányi főkötőre. A torkából is elmúlt az előbbi szorítás. Tudta, ha siet, akkor Sáfár tanítóék vele hozatnak vizet. Néhány forint az is. Levelet szakított a tuj áfáról. Még nem tudta, hogy mit mond az emberének. Valamit majd mond. És ha nem is volt igaz, hogy szóltak a takarítás miatt, a tanácsnál hátha mondanak valamit. Legfeljebb megtanulja leírni a nevét. A vízhordás után pedig elviheti a kicsit az orvoshoz, hátha ad valami gyógyszert. Ment. Vigyázva lépegetett a gömbölyű köveken, és újra érezte, hogy megmozdul az a mosógépvevő harmadik. Bartha Gábor 1984. december 24. Lengyel gyermekbetlehem Kedves három királyok... A betlehemezés öt világrész keresztényei között mindenfelé elterjedt. Lengyelországtól Mexikóig, Finnországtól Angoláig. A néprajztudomány jól ismeri, a művészettörténet mostanában figyel fel arra a csodálatos változatosságra, a naiv művészet páratlan remekeire, amelyek a betlehemekben megtestesedtek. Hogy mikor készültek az első álló vagy hordozható betlehemek, nem tudjuk. A karácsonyi játékokat ismerte már a középkor, mint a vallásos nevelés szemléltető eszközét. A színpadiasán, díszletszerűen megmintázott, épített betlehem a tizenhatodik században került be a templomokba és a palotákba, s tiszteletük olyannyira elhatalmasodott, hogy a tizennyolcadik században már nem jó szemmel nézte a katolikus egyház, és száműzte az oltárok közeléből. A nép azonban megszerette ezeket a meghitt hangulatú életképeket. Előbb a polgárság adott szállást otthonaiban a Jézus születését, az angyali üdvözletei, a három királyokat példázó ábrázolásoknak, faragásoknak, papírfiguráknak, viasz és agyag szobrocskáknak, majd a parasztság fogadta be a szemléletéhez oly közel álló jászol- állításokat, betlehemes templomokat. Hogyne fogadta volna, hiszen az ő kifejezési formájukban beszélték el, képzetlen, de jókezű, élénk képzeletű társaik a Biblia áhítatot keltő történeteit, s éppen a dolgozó ember pihenő napjaira, az év legnagyobb ünnepén, a téli napfordúlat pogány szokásait tovább örökítő karácsonykor. Mexikói életfa, a három királyokkal (kerámia) Menekülés Egyiptomba (guatemalai kerámia) Finn betlehem
