Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
1984. december 24. Kelet-Magyarország 3 HA ÖSSZEÜL A VÁLLALATI TANÁCS... Vizsga demokratizmusból Az új irányítási formákról a Szabolcs Cipőgyárban Itt nem lehet korteskedni, nem örökös az igazgatói szék, hanem pályázni kell! összemérni a tudást, a rátermettséget más jelöltekkel, hogy utána a kollektíva nevében szavazzanak: ki legyen az igazgató. Mindezt a vállalati irányítás új szervezeti rendje írja elő a jövő évtől. A nyíregyházi Szabolcs Cipőgyárban érdeklődtünk, miként látják az új helyzetet, mit várnak tőle? — Engem személy szerint úgy érint, hogy eddig egy felügyeleti szerv kinevezett, minden döntési lehetőséget a kezembe adott. Most viszont az lesz az igazgató munkáltatója, akit ő is foglalkoztat, a vállalati kollektíva — kezdi Huszka József igazgató. „Örülünk neki...“ Bár a minisztériumi javaslatra még ezután dől el, hogy vállalati tanács, küldöttgyűlés, vagy a dolgozók közvetlen választása útján döntenek arról, ki legyen az igazgató, milyen legyen a vállalata magatartás hosszabb távon. Azonban a Szabolcs Cipőgyárban minden bizonnyal a vállalati tanács mellett döntenek (ezt indokolja a létszám, a több telephely), amiben a tagság felét az igazgató bízza meg, míg a tanács másik fele a dolgozók képviselőiből tevődik össze. — örülünk neki, hogy a vállalati tanácsban ott lesz a munkás is — fogalmaz Bol- dizsárné Török Mária főmérnök. — Hiszen eddig is volt olyan dolgozó, akinek kikértük a véleményét az üzemi demokrácia fórumain. Aztán több szem többet lát... Minden bizonnyal a tanács tagja lesz Alkéri Imre termelési osztályvezető, főmérnök- helyettes is: — Az a nagy kérdés, milyen lesz az összetétel. Mert iha olyan gondjaink lesznek, hogy a társaság zöme úgy delegál valakit, hogy szakmailag nem lesz felkészült, akkor a legfontosabb fejlesztési kérdésben is legfeljebb érzelmi alapon fog szavazni. Ám hogy ez mégsem lehet így, s nem lehet érdeke a vezetésnek, arra máris cáfol az igazgató: — Azért vannak a szakemberek, hogy szakszerűen ismertessenek egy javaslatot. A megbízható munkatársak véleményét fogadják meg akkor, amikor döntenek, különösen, ha több lehetőség között lehet választani. Felelősséget is vállalni — Ez a lényeg, az előkészítés — csatlakozik a főmérnök. — S a felelősség vállalása akkor is, amikor negatív szerepet kell vállalni, mint egy normarendezés megoldása. Am az sem mindegy, hogy ♦a gyáregységek milyen szerepet kapnak a vállalati tanácson belül. Ehhez fűzi hozzá Alkéri Imre: — Tudják, milyen eredményes a munkájuk, s ne azit érezzék, hogy valamiért leszavazzák őket. Sokat várnak természetesen az új irányítási formától „lent” az üzemben a dolgozók is. Am ez korántsem jelenti azt, hogy ne lennének aggályaik. Hegyes Béla asztalos, szakszervezeti főbizalmi például ekképp vélekedik. — A szabadságnak, a naPapp Zoltán, Hernádi Mária, Hegyes Béla gyobb demokráciának ára van. Eddig ugyanis könnyű volt szidni az igazgatót, vagy a vállalat egy másik vezetőjét, ha netán olyan intézkedést hozott, mely nem éppen szerencsésen sült el. De hogyan áll majd társai elé az az asztalos, vagy cipész, aki nevét adta egy-egy népszerűtlen döntéshez? Még ha az a döntés szükséges is volt a vállalat érdekében! Fel tud-e nőni a munkás? — Én még tovább mennék — kapcsolódik a beszélgetésbe Hernádi Mária művezető, aki egyben az üzemi KISZ- ibizottság titkára. — A vállalati tanács működése már ott eldől, kik lesznek annak tagjai. Eddig ugyanis megszoktuk, hogy iskolázott, kellő szakmai tapasztalattal rendelkező vezetők mondják ki a végső szót. A nagy dilemma: fel tud-e majd nőni feladatához az a munkás, aki korábban csak a saját területét ismerte. Mert a vállalati tanácsnak nem az igazgató megválasztása lesz a legfontosabb feladata. Sokkal fontosabb ennél: úgy irányítani a kollektívát, hogy az legalább olyan szinten dolgozzon, mint eddig, ha nem jobban! Nem csak a vállalati tanácsnak lesz tehát nagy a felelőssége, hanem azoknak is, akik megválasztják majd tagjait. Magyarán: vizsgázni fog az egész vállalat. A választásról azonban még korai beszélni, arról viszont muszáj, hogy sokan gondolkodóba esM eg nem mondanám pontosan, hogy mennyit aludtam. Sötét volt még és csönd, tudtam azonban, el már nem alszom újra. Semmi kincsért le nem hunyom a szemem. Csak minél hamarabb kelne már fel a mama. Bár csak már reggel lenne! Akkor pedig ... akkor ajándékot kapok. Azt tudtam, mi az az ajándék, ámbár nekem még soha semmit sem ajándékoztak. Bénius Trákimas egy csontnyelű kiskést mutatott nekem és azt mondta, a nagybácsija hozta neki a városból. Egy másik alkalommal pedig egy száj- harmonikát mutatott. Belefújnom nem engedett, azt mondta, összenyálazom. Ezt is attól a jóságos nagybácsitól kapta ajándékba. Nekem nem volt ilyen nagybácsim. Néha eljött hozzánk a nagymama, hozott almát, vagy egy darab szárított köményes sajtot, de ez minden. Ez azonban csak nyalánkság volt, az ajándék az egészen más dolog! A múltkor megint eljött hozzánk a nagymama. Leküzdve a havat, elhozta a szokásos Jeis csemegéjét. Rágtam a nagymama sajtját, mely pontosan olyan sárga volt, mint a viasz, és egyszer csak megkérdeztem: — Nagymama, mikor fogsz nekem valamit ajándékozni? — Mit ajándékozzak? — Nem tudom... Zsebkésre, szájharmonikára és még sok más dologra gondoltam, de nem mertem megmondani. — Hozok neked sajtot — mondta a nagymama. — Az nem ajándék. — Hát akkor milyen ajándékot akarsz kapni? — Nekem... én. .. jaj, nagymama... Elakadt a szavam, egy szót se tudtam kinyögni. Nem, én se kést, se száj- harmonikát nem fogok kérni. Hátha a nagymama olyan ajándékot hoz, amelyről álmodni sem mertem volna. — Új év hajnalán a Télapó hoz majd neked ajándékot ... A jó gyerekeknek mindig hoz valami ajándékot. — Nekem még semmit sem hozott. — Fog hozni, meglátod. Bejön halkan, leteszi az ajándékot és elmegy. Magát a Télapót nem is látod meg. „Mit hoz? Mit?” Összegömbölyödtem a takaró alatt és hunyorgottam a szemem. Ereztem kezemben a zsebkés hűvös nyelét... Nem, nem bicska lesz. Hallom a szájharmonika trilláit... Nem, ez nem szájharmonika. Egy könyvet látok, benne sok színes kép ... Ez itt egy nyúl. Kiugrik a könyvből, hátsó tappancsával megkocogtatja a döngölt padlót és azt mondja: „Ajándékot hoztam”. Aztán kacagni kezd a nyúl és úgy kacag, hogy még a könnye is kicsordul ... — Kelj fel — hallom. Eltűnt a nyúl. — Hol vannak az ajándékok? Hol az ajándékok? — kiáltom. — Hát kelj fel... Felugrok az ágyban. A szobában világosság van. Füst és friss kenyér illata terjeng a levegőben. — Ki járt itt? — dörzsölöm a szemem, a mama pedig mosolyog. — Ma van új év első napja. — És megcsókol. — Hinni akarom, hogy ez az év jobb lesz mint az előző. — Mama, és az ajándék? — emlékeztetem. — Az ajándék! Egy szál ingben pattanok ki az ágyból. Testem átjárja a hideg. Mama rám teríti vattakabátját. — Hol van az ajándék? A mama lopva oldalra pislant. Talán olyan nagy a szobánk, hogy észre sem venni azonnal? — A Télapó, mama ... — Persze, persze, téged sem hagyhatott ki — mondja a mama, és ő is körülnéz. — Valahogy nem látni a nagymamát. Vajon nem lett beteg? Hisz készülődött hozzánk... Látom, a mama feszült tekintete a kisablakon állapodik meg, olvadó kicsiny üvegtábláján csillog a hideg nap. — Gyere csak ide — suttogja mama — Mondtam én: itt járt. És hagyott neked ajándékot. Mindenkinek visz. A mama leül az ablak alatt álló kispadra, én pedig felmászom oda és igyekszem megpillantani, hol is az ajándék. — Látod? — érintette meg mama az ujja hegyével óvatosan a jégvirágos ablaküveget. — Ez itt egy rózsa ... Gyönyörű nagy virágok, a szirmuk fehér, belül pedig rózsaszínűek. Ez pedig itt egy sarkantyúka, látod? Margaréta ... Nézd csak, hogy nevetnek. És még... nézd, itt egy kunyhó. Pirinyó, alig látszik. A kéményből füst gomolyog, az ablakok is befagytak. Látod? A rca enyhén kipirult, sötét szempillájú szürke szemével sűrűn pislogott. Valamit mondanék, de az ablakra pillantok és elhallgatok. Hallgatom a mama hangját, nézem a zuzmarás ablakot és rengeteg olyan csodálatos dolgot fedezek fel rajta, amelyet a mama mutatott nekem. — Ni, egy fenyőerdő, a kunyhó mellett gémeskút. Ez itt egy kutya, összefagyott szegényke. Látod? — Látom mama, látom. — Ezt mind a Télapó rajzolta. Eljött hozzád és iderajzolta. Neked. Sokáig álldogáltam a pádon. Nézegettem a csillogó ablakot, nem tudtam elszakadni tőle. Ott ülnék mindig és nézném a Télapó ajándékát. Nézni és hinni: itt járt. (Fordította: Normantasné Módis Andrea) tek: a vállalati tanács működése nem korlátozza-e majd a helyi pártszervezet szerepét!? A döntés kockázata — Szó sincs erről! — fogalmaz a legilletékesebb, Papp Zoltán, a vállalat párttitkára. — Legjobb tudomásunk szerint ezentúl is ott leszünk a tanács valamennyi ülésén, és nem „fejbólintó Jánosokként”. Véleményezési jogunk lesz, s ha úgy hozza a helyzet, hogy korrigálni kell néhány döntést, hát nem fogunk hallgatni. Egy ^biztos. A helyi pártszervek is speciális helyzetbe kerültek ezzel, át kell gondolnunk egész eddigi tevékenységünket. Nekünk is változtatni kell majd munkamódszerünkön. De miért lenne ez baj ? Aggályaik mellett viszont mind Hegyes Béla, mind Hernádi Mária, mind Papp Zoltán véleménye megegyezik: szükség van e demokratikusabb irányítási módszerre. Mint mondják: több szem többet lát. S abban is biztosak, hogy .így közvetlenebbül szólhatnak a vállalat életébe a munkások. Saját bőrükön tapasztalhatják, mit jelent ma vezetőnek lenni. Nem lesznek könnyű helyzetben, mert saját döntéseik kockázatát kell vállalniuk, így már érthető Huszka József véleménye: — Akit megválasztanak igazgatónak, jobban kell dolgoznia, mint eddig. A kollektíva nagyítója alatt marad, ahol jobban ismerik, ahol bizonyítania kell, hogy alkalmas szakmailag, emberségében, erkölcsében. S talán ehhez kapcsolódik legjobban Alkéri Imre, amikor így beszél: — Rajtunk múlik, milyen eredményeket érünk el. S mindenkinek éreznie kell, a felelősséget, hogy a döntések bennünket érintenek, tőlünk függ, milyen eredményesen dolgozunk. Balogh Géza — Lányi Botond Fekete Gyula Őnisniérkedés írói noteszlapok „önmegvalósítás”— hallhatjuk szaporán, de szóba sem igen kerül, ki az az „ön”, akit adott esetben meg akarnak valósítani. önmagát valósítja meg az alkoholista, amikor mérték nélkül iszik. A huligán is, amikor erőszakot követ el, garázdálkodik, kötekedik, semmibe veszi a társadalmi együttélés normáit. És persze a rablógyilkos csak úgy valósíthatja meg önmagát, — ha megsemmisít valakit. ★ Voltaképp az érzelemnek is gondolat a „nyersanyaga”. Aki gondolatokban szegény, — érzelmekben is az. ★ Valószínű, legerősebben az érzelmi, a hangulati, az indulati elemek befolyásolják — olykor meghatározzák — a világról alkotott ítéleteinket. Szinte már előzetesen „be vagyunk programozva”. Szinte nem is a való tény számít, hanem csupán az, milyen érzelmeket kavar föl bennünk, milyen szorongásokat kelt vagy reményeket, milyen szánalmat vagy undort, rokon- szenvet vagy ellenszenvet, milyen indulatokat szakít föl, milyen előítéleteket igazol. Ma minden cserélődik. A lakóhely, a ház, a bútorok s az egész tárgyi környezet. És vele együtt a lakóhelyi, a munkahelyi környezet, társaságismeretség. Nem ritkán a házastárs, a gyerek, a szűkebb rokonság is cserélődik. Ma megunni szokás — vagy illik, vagy sikk — a régit, ma az újnak és a még újabbnak van rangja. A változatosság a törvény. Már-már úgy tetszik: minél inkább szaporítja kapcsolatait személyekkel, tájakkal, tárgyakkal, annál inkább elveszti önmagát, s annál inkább elmagányosodik az ember. Hiszen az én-tudat valamiképp a környezet tükre is, és minél apróbb darabokra törik szét ez a tükör, annál inkább elveszti benne jellemző vonásait, egyéni jegyeit, karakterét az önarckép. Az egyhangúság valóban unalmas. De aki nem próbálta még a pillanatonként más, szüntelen változatosságot, — alig is tudhatja, mi az unalom. Lelkileg végképp összetörni, búskomorságba esni csak önző (egészséges) emberek szoktak. Máskülönben lehetetlen volna nem gondolniuk arra, hogy vannak náluk még sokkal szerencsétlenebbek is. És mennyien vannak olyanok még a szerencsésebbek közül is, akikkel semmi áron nem cserélnénk! Nagyanyám szava járásában Dóciné ládája ezt a zugot jelképezte, ahol végképp összegabalyodtak a limlomok, kacatok, s a feneketlen rendetlenség minden olyan értéket is magába nyelt, amire éppen nagy szükségünk lett volna, de nem volt a helyén, sehol sem találtuk. Tudom most már, a gondolatoknak, az érzelmeknek is vannak ilyen sötét, elmolyosodó, feneketlen zugai. Gyűjtöm vagy sem a belevalót, felgyűlik az idők során; meglehet, amire épp nagy szükségem volna, az is ide hányódott el — annyi, mintha végleg elveszíteném. Huszka József, Boldizsárné Török Mária, Alkéri Imre
