Kelet-Magyarország, 1984. december (44. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-24 / 302. szám

Minden olvasónknak kellemes ünnepeket kívánunk! Otthon van-e a békesség? K ihunynak a, képernyők, s el­hallgatnak a rádiók. Kará­csony estéjén, ha csak pár órára is, kiszorul a világ ott­honainkból. A napi szoronga­tó hírek beleszorulnak a tran­zisztorok kusza dobozába, s az otthonok más világgá változnak. Egy esztendőben egyszer öltözik fel Európa, hogy gyer­tyák ódon fénye mellett, családi körben mondja el: békesség a földön a jóaka- ratú embernek, öreg szülék és bohókás gyermekek, erejük teljében lévők és be­tegségektől támadottak, a máskor szá­juk szegletében keserűséget őrzők, vagy éppen a nagy hanggal sikert harsogok a maguk teremtette fenyős mesevilágban megilletődve döbbennek rá: banálisnak tűnő kívánó mondatuk, ha csendben hangzik is el, kiáltás az életért. A minden korban mítoszt teremtő em­ber a télforduló e csodás ünnepén já­szolba álmodott egy kis gyermeket, s hozzátette gondolatát: ember született. Kicsi ember, aki még, tiszta és ártatlan, s akihez csillag vezet királyt, pásztort, csodáiét, imádót, irigyet, ellenséget. Mert a jó és rossz egyidejű jelenléte a mítoszba már odavarázsolta az emberi­ség évezredes tapasztalatát: a békesség vágya túlontúl kevés, a megilletődött áhitat töredéknyi pillanata képtelen ön­magában megóvni a békességet, a Földet, az Embert, a Jót. Hogy az ember ember maradjon, világát az igazság és tisztes­ség aranyozza, indulatát a jóra törő akarat irányítsa, szeretetben sose fo­gyatkozzék, ahhoz más, több szükséges! Megkísérlem, hogy belássak a hu­nyorgó fényekkel pislákoló ablakok mö­gé. Kutatom, vajon otthon van-e békes­ség? A terített asztalok bősége mellett kínálja-e magát a szeretet? Ajándékaink változatos parádéja között akad-e egy darab önmagunkból? Vannak-e újkori betlehemesek, akik a szomszédba átko­pogva békességet kívánnak az egyedül ünneplőnek? Vajon elzárt rádiónk és televíziónk ellenére bekúszik-e a mi békénkbe mások sorsa iránti szorongó aggodalmunk? Végiggondoljuk-e — akár csak percre is — mitől alakult úgy az idei karácsony is, hogy jövőnk biztató csillagában jófelé vezető jelet láthatunk? Családi ünnepnek mondjuk a kará­csonyt. És közben alig gondolunk arra, hogy ezer és millió család egyszerre hangzó békességóhajtása felelősségvál­lalás a világért. Mert nem lehet békém, ha másnak háborúja van, nem lehet biztonságom, ha más fegyverek árnyé­kában fél, örömömre árnyat borít a más szenvedése, asztalom bőségét meg kelle­ne osztani a nélkülözőkkel, ha az em­bert Heródesek fenyegetik fegyvert kell fognom, mert legyen bár ünnepem, gyer­tyafényes, fenyőillatú, békességem tel­jessége nem a magánügyem. Űj, teremtődő szocialista rendünkben másként ünnepelni nem tudunk. Aki megélte, szabadulni képtelen a negyven évvel ezelőtti emlékektől. Ejtőernyőn függő világítógyertyák, fegyvercsőből szikrázó csillagszórók, föld alá bújt resz- ketők, repesztől kettémetszett fenyők, ételtelen ünnepi estek ma már hihetet­lennek tűnő gyomorfájásai, hekatombák a városokban és harctereken — lélekbe kövesült nyomatok. Beengedjük-e kép­telen históriánkat ünnepi szobánkba? Persze bejön kéretlenül is. Amikor ösz- szevetünk múltat, s jövendőt — amit pedig össze kell vetni, ha tisztességesek akarunk lenni — aligha érthetjük jele­nünket mindezek nélkül. Nemzedékek munkája rejlik amögött, hogy ma önmagunknak nyugodt szívvel, másoknak felelős szorongással kívánjuk a békességet. Gondjaink, bár súlyuk ter­hét csökkenteni aligha volna becsületes, mégiscsak rajtunk múlón megoldhatók. A viszonylagos szegénység és szűkösség iránt egy nemzet érez felelősséget. A születő emberkék pólyáját egy társada­lom igyekszik melegséggel megtölteni. Az önzők, közönyösök, cinikusok fölött egy egész nép ítél. A köztünk élő jók — s de sokan is vannak! — még méltóbb dicsérete közösségi követelés. És ha né­ha értékeink rendje devalválódik is, egy hivatalos politika ügyel arra, hogy Békesség (Berecz András tusrajza) helyreálljon méltó pulpitusán az igaz, a szép, a jó tisztes rangja. Jövőnket kijelölő, jobbat kutató, újat soroló okmányok sora forog ma közké­zen. Ami bennünk foglaltatik, kevéssé ünnepi. De jó tudnunk, hogy ünnepünk fénye hétköznapjaink fakónak tűnő mo­zaikjainak tükröződése. Mert csak a mun­ka emel házat, iskolát, kórházat és ku'l- túrotthont, munka nyomán dúsul az asz­tal, munkánk öröme teremti az ember­séget. Tisztes cselekvés gazdaságunk záloga, közakaraté erőfeszítésünk anyag­gal, szellemmel emel fel embert, ki te­remtővé válva féltője is lesz annak, mit alkotott. Munkával fényesítettük újra európai és világbéli becsületünk rang­jelzéseit, s magyar szónk és dalunk bé­két és békességet kívánó ritmusa tette­ink révén kap hitelt. Keresem igazságunk apró jeleit. A kis falvak békéjét ott, a Paládok kör­nyékén; gyilkos talaj szelidítőit Tiszavid határában; a régi nagymamák lekvár­ba költött üzenetét a gyárban, átkukucs­kálok a szálkái, látást élesítő lencséken; belekapaszkodok Barátné emberségébe Jándon; ünneplem a tiszavasvári vér­adót az Alkaloidában; hallgatom az egy­kori kocsis tsz-elnök fiának tudós sza­vát Rakamazon; az ártól védő gát őré­nek keménységét Tiszabecsen; az újra érzékeny gyárigazgatót Kisvárdán; a feltalálót Nyíregyházán; keresem az apró jelet a tiszadobi gyermekváros ál­lami neveltjei között; a nyíri földeken a homokot megfogóknál. Ma mind meg­állnak majd, s békességet óhajtanak. Mert kell nekik, a gyermeknek, a jó­szágnak, a szelíddé tett földnek, az em­ber számára dolgozó gépnek, a háznak az otthon, kell a béke a szerelmesnek, a gyereket méhében hordozó kismamá­nak, a téli álmát pihenő virágnak. Igazságunk, vágyunk és tettünk öt­vözött ereje az: mit kínálhatunk az 1984. évi karácsonykor. így, s csak ezzel lehet örömteli az ünnep, hiszen az elfogadott és megszolgált jó mellé adni kell. Tár­sadalmunk sajátja, s de jó hogy az!, hogy egymásnak és egymásért nyújtott szolgálatok adják szilárd alapját. Hogy lerövidül az út lélektől lélekig, s közös gonduk csak közös munkával változik közös örömmé. Ki mondhatja, hogy ez más, mint amit egy családnak is vállal­nia kell? Az ünnep csodát idéző, s igé­ző pillanata csak úgy jelent értéket adó élményt s örömöt, ha szavak, szívek, vágyak, fogadkozások, tettek és felelős­ségek egymásba fonódó kötelékké vál­nak. Csak egymást ölelve tesznek nem­zetté, a béke, a teremtés szándékának konszenzusával megáldott közösséggé. írásom elején gondoltam volt, hogy talán az ünnep pillanataiban kirekeszt- hető a világ otthonainkból. S íme, mire sorra vettem, mi az, amitől a karácsony az esztendőben egyszeri és utánozhatat­lan, kiderült: szegény lennék, nyomo­rult és üres, ha ajtót s ablakot bezárnék, örömünk csak úgy öröm, ha mással megosztjuk. Egyedül semmi vagyok, s közösségemmel, nemzetemmel vagyok valaki. S nemzetem sem lehet boldog, ha nem simul bele embernek jót, békét kívánó dala a világ ezernyelvű kóru­sába. M ondotta egykor a népi mese: karácsony estéjén, pontban éjfélkor, még az állatok is emberi szóval köszöntik egy­mást. Szeretném, ha új va­lóság-mese születne, olyan, ami arról tudósít majd utánunk követ­kező nemzedékeket:- ünnepkor, amikor a béke születése volt a vágy, minden emberi szóval szólt egymáshoz. A tisz­telet és egyenlőség, a megbecsülés és szeretet 'nyelvén. Kitárom az ablakot. Metsző decemberi hideg árad a szobá­ba, keveredik a gyertya és a fenyő illa­tával. Az égen lefelé szegezi rúdját a Göncöl, fázón bújik csibéje a Fiastyúk alá, Orion nyila a csillagűrt célozza. Hallgatom^a_ csendet, melyből aztán lassan, csáít~a ’joT'Figyelőnek, a fülét a világra igazítónak hallhatóvá válik a világot átfogó muzsika. Milliárdok éne- ke-imája-követelése-vágya: békét a Földnek! Bürget Lajos Huszárik Zoltán grafikája

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom