Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-10 / 264. szám
E gy-egy történelmi esemény, vagy nagy alkotó emlékét idézzük. Schiller, Goethe mellett a legnagyobb német költő kettőszázhuszonöt évvel ezelőtt született, s az évforduló ürügyén megpróbálkozhatunk azzal, hogy szoborrá merevedett klasszikus alakját valódi nagyságában állítsuk magunk elé. Mert már a szobor is csal: mégpedig épp a legnevezetesebb, amely Goethével, a halhatatlan baráttal, költő- és küzdőtárssal együtt ábrázolja. beépült mindannyiónk tudatába: megannyi, saját korában friss meglátása közhellyé szürkült. Csakhogy a közhelyek jó része azért közhely, mert igaz, és épp ezért köztulajdon. — A társadalmi igazságtalanság miatt bűnözővé lett nagy személyiség lázadásának rablóromantikája (Haramiák) a művészet lélek- és társadalomnemesítő hivatásának és hatásának megfogalmazása, a szépségnek az élet fölé (vagy helyére?) állítása, a munka, a szakértelem, a szorgalom dimináltság és a szabad tés dialektikájának mélyebb művészi ábrái mint Wallenstein d eposza? S nincs-e ben Schiller megannyi más vében is a harmincéves ború pusztításától a 1 lis önkényben való mei désen, a Habsburg-hat, a kiskirályokig és a na nyomók uralmán, az el forradalmakon át szint zadunkig az egész i nyomorúság? A másik Ion pedig a szabads szépség és a nemes ki Schiller évfordulói Az efféle pár,beállítás mindig hamisítás is, amikor szinte sziámi ikrekként kapcsol össze önállóan megálló óriásokat — Baehot és Händelt, Rousseau-t és Voltaire-t, Marxot és Engeist, Aranyt és Petőfit, Bartókot és Kodályt. Az egyenlősdiben a párosnak egyik vagy mindkét tagja rosszul jár, mert saját nagysága lesz csonkává. Goethe ugye mennyivel többet élt és mennyivel többet is teremtett, no de mennyivel megalkuvóbb (vagy szebben mondjuk: „realistább”) volt, mint Schiller; főminiszteri pozíciójában mennyivel nyu- godtabban dolgozhatott. Kettejük közül pedig Schiller a lángolóbb szellem, ő a jó értelemben idealista, a német felvilágosodás sokszor kusza világnézetű, ám de ragyogó harcosa. Nagyságát épp az fedi el, hogy amit létrehozott, egész kultúránknak (a magyar irodalomnak is) részévé vált, esőítése (Ének a harangról), a népi összefogás, a demokratizmus meghirdetése és folytathatnék oldalakon át. Persze Schillernél csak polgári demokratizmusról van szó, de a háttér, sőt a hajtóerő már a nép. Nem véletlen, hogy a mondabeli Teli Vilmos számunkra is szinte mitológiai hős, kulcsfigura. Megformálója, Schiller azonban sosem volt a történelem játékszere, hanem forrongó művész, noha csak a feudális abszolutizmus ellenfele, ezáltal mégis minden elnyomás ellen küzdött, bár jól látta a kispolgári korlátoltságot és korlátozottságot is (Ármány és szerelem). S nem volt-e helyénvaló példa ez egy félfeudális országban, nálunk is, egészen a felszabadulásig? Létezné- nek-e s vajon milyenek volnának Arany balladái a schilleri minta nélkül? A történelem mozgásának, a személyiség szerepének, a deterség kanti kultuszán ti öröm jogának meghird Nem, Schillerről nem csak néhány sort írni. Ii további évfordulóját i jük: ^pp kétszáz éve, h hercegi gazdája által rá szerített katonaorvosi gáláiból megszökve a háznak szenteli magá folyóiratával elindítja egész Shakespeare ultáni műirodalom és színjátsz niéleti reformját. Százk ven éve köt mindhalálij tó barátságot Goethével úgy, mint a korabeli ti szettudományosság emelkedőbb alakjával, ! bolttal. Száznyolcvan é' ja meg a Telibb, hogy ej re rá elpusztítsa a hai: puszta megélhetésért küzdelem & a közeit: szinte „kötelező” költőt ség: a tüdöbaj. Negyv évével manapság még i kötői pálya fölfelé ívele kaszában lehetne ... Kristó Nagy Is SZELES JÓZSEF: DEÁK MÓR: CSANADY JÁNOS: Tegnap és ma ^»*4 M.JSB, VJ* Él életemet aprópénzre váltom zsebemben nyugták nyugtalan hadserege s két deka remény: holnap újra eljön elém az este szuperszonikus mosolygással fogadom az utazási irodák plakátjainak kihívó meztelenségét — leszólít a gyűrött arcú éjszaka — vacsorám sovány emlékfoszlány a tegnapi ebéd után utolsó buszjegyem talán elvisz a végtelenbe Csöndedben csöndedben erdők zúgnak csöndedben láng lobog szavak alkonyatánál csöndedben ott vagyok csöndedben hegység hallgat csöndedben kő pihen szavak páncélosodnak csöndedben ver szívem kezedhez jár sirálya kezemnek: éhezik szavak ha földrehullnak csöndeddel is segíts csönded akár a tenger önmagába merül s ott állok szavaimmal rsöniindben egyedül Maradandóság Hétköznapi maradandóság készteti nyílni a rózsát, s az ökorkórót is, a gazot, — ne tartsd meg, csak az igazat — forgat a szüntelen áram a Nap körül, és forgat a gömbön, mely síkságnak látszik, a jó öröm, amely fvisszatér álmaidban — Hétköznapi maradandóság vet fényt rád az árnyoldalon, — hegyek, erdők árnyán, s feldereng északról a szivárvány — terád vár a sokadalom, napraforgó-erdő a domboldalon, — kering a föld, nyílik a rózsa, pirosra sárga rímel — a rózsa a napraforgóra! zelíd dombhajlatok, erdős puszták között kanyarog az út. Látom messziről, feketébe öltözött, kajla ember áll a tanyasi buszmegálló táblája alatt. Megállók oldalt a kocsival. — Hová, bátyja? — Csak ide, Pircsre. — S megemeli kicsit a kalapját. — Elviszem. — Megköszönöm. öreg, hetvenes, sovány homoki paraszt. Mielőtt bebújná a kocsiba, literes üveget lök be az ülésre, üresen. — Fene megeszi a buszt — morogja, miközben beügyetlenkedik a hátsó ülésre. Keze, lába beleakad mindenbe, fejét beleveri a tetőbe, a kalapja leesik. Berántom az ajtót. — Lekéste? — Nem vett fel. — Hogy-hogy? — Ügy, hogy nem vett fel. Tanyasi? Nem számít. — Van még másik busz? — Lehet, hogy van. — És ha nincs? — Megléptem vóna gyalog. Semmi az nékem, csak most fáj a lábom, ráesett a balta. Máskülönben nem kötöttem vóna buszra. Integetni nem akarok senkinek, hogy vegyen fel, restellem, ha elmegy szó nélkül. Várok. Hátha jön valami busz mégis ... — Itt lakik a faluban? — Nem. Tanyán. A fiam meg a gépműhelyben van Pirosén. Elkérte a két lovat, szekeret. Azt mondta, este jöjjik ám irte apám! — Magának saját lova, szekere van? — Mért ne lenne? — Nincs téeszben? — Kimaradtam. — Nem óhajtotta? — Nemigen óhajtotta itt azt senki, hanem én ... nem tudtam! — Hogy értsem? — LIgy, hogy meggátoltak benne. — Lebeszélték, vagy mi? — Nem kérem, le voltam zárva. — Börtönbe? — Oda, bízón! Nyóc hónapra! — Mit csinált? — Mit? — köhint, vár egy kicsit, oldalról rámsandít, látom a tükörből, mérlegeli, mit válaszoljon, elvégre mégis egy idegen. Aztán felhúzza a vállát: — Azt csináltam, hogy bornyút vágtam. Feketén. Aztán tudja, mindig van az embernek haragosa, irigye ... Akkoriban ment a nagy beszervezés a téeszbe. Mikor vittek, mondom az asszonynak, be ne menjél nélkülem, mert kihasítlak, ha megjövök. Nem is tette. Ezt utólag nagyon sajnálom már. Mert ha akkor belemegy, most van nyugdíjam, nyugodalmam, vidáman ilnék, mint a többi... Elhallgat. Sóhajt. Tarkójára tolja a kalapot, gyöngyözik a homloka a melegben. Hallgatunk egy sort, csak a motor zümmögése hallatszik. Azon töprengek: hogyan lehetséges ez? Egy nyomorult borjú miatt nyolchónapi börtön? — De nem egy vöt ám! — világosít fel az én emberem. — Hát mennyi? — Ezt kérdezte a bíró úr is. Én meg azt feleltem: kevés hozzá uram a két kezem ujja. Nevettek. Pedig még keveset is mondtam. — De hát mért kellett magának feketén borjút vágni? — Hát ez az, látja! Elhallgat. És semmiféle magyarázattal nem hajlandó szolgálni. Én meg találgathatom, ugyan mi vihetett rá egy roggyant, öreg tanyasi parasztot a pénzszerzés ilyen módjára, amikor pedig a tanyán tudvalévőén sokféle módja van a haszonszerzésnek a tilosban való legeltetéstől kezdve a falopással bezárólag. — Mikor történt ez? — Mikor is ... ? Tán hatvanban ... — Nem próbálkozott belépni később sem? — Dehogynem! Mikor kiszabadultam, látom, mind belement, csak én maradtam ki. Menni kell befelé nekem is, mondom magamban, nem jó sose farkaviginek lenni. De azt mondja az elnök: „Lajos bátyám, adja el a két lovát, akkor beszilgethetünk rula." De hát hogy adjam el magamtul? Mivel járjak be a tanyárul, tizenkét kilomé- terrül dógozni? Biciklizni nem tudok, már nem is igen tudnék beletanulni. Gyalogoljak? Ki bírja mán azt vin fejjel? De, tudja, tán még jobb lett vóna gyalogolni is inkább... Pércs alatt megkérdezem: — Hol tegyem le? — Mindegy. A kanyarban. A kocsma előtt. — Elvihetem a templomig is. — Jó lesz a kocsma előtt inkább, van itt egy jó emberem, a fia felakasztotta magát, meglátogatom, viszek valami innivalót is, ne bu- suljik magánban szeginy ... Kikecmereg a kocsiból. Megint leüti fejéről a kalapot. Kabátujja beleakad a kilincsbe. Csizmája sarka nagyot koppon a küszöbön. — Ahj! — neveti el magát az idétlenkedése miatt'— Mintha kutyaólbul mászna ki az ember ... mán ne vegye rossz vigrül... mert azért köszönöm. — s megemeli a kalapját. — A literes üveg! — markolom fel és nyújtom ki az ablakon. Az öreg fejedelmi mozdulattal hárítja el. — Marad! Magának adom. Más egyebem nincs most. All az útfélen, öregen. Görbén. Feketén. Intek neki s ráfordulok az útra. És magammal vittem egy darabkát az érmelléki hazámból ... Taar Ferenc: Öreg ŰZ Útfélen Benseji „Aki csak egy ízben ii ta őt, menten megérezte, a kiválasztottak közül művész, a jézushordozóik sából. Mintha bensőjében va nő mitikus lámpás égett na, ennek sugarai sütött a bőrén; homlokán, búzás hosszú haján, nemes met férfias arcvonásain. Lényéből _az erkölcsi t: ság áramlott, egyfajta melankolikus szomorúság A lángoló szellem A KM HÉTVÉGI MEUÉK&VT
