Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-06 / 261. szám

4 Kelet-Magyarország 1984. november 6. Ezt az oldalt november 7. alkalmából testvérlapunk, az Ungváron megjelenő Kárpáti Igaz Szó munka­társai készítették. Munkáskarrier Zsdenevében Elektron üzem. Alapításá­nak éve: 1969., Zsdeneve. A hegyek kitárultak... Sokféle út vezet most a községből az ország minden tájára. Moszkvában, Minszk- ben, Leningrádban, hazánk számos más városában, ahol tv-ikészülékeket gyártanak, ismerik már ezt a címet: Zsdeneve, az Elektron Ter­melési Egyesülés üzeme. In­nen kapnak ugyanis külön­böző alkatrészeket a leg­újabb színes készülékekhez. Ennek az üzemnek az „életrajzát'’ nem nehéz nyo­mon követni. Ez év októbe­rében töltötte be fennállá­sának 15. évét. A több mint ezer dolgozó átlagéletkora 23 év. Ez a tény is elárulja: az utóbbi időben az üzem rohamosan fejlődött, növe­kedett, főként Zsdeneve és a környék falvainak fiatal­sága révén. Villantsunk fel egynéhány munkássorsot. Holovka Igor pártszervezeti titkár: har­mincéves, a helybeli közép­iskola befejezése után ke­rült ide 1972-ben, egy évvel később tanulni küldték az üzem költségén a Lvovi Po­litechnikai Főiskola rádió­elektronikai szakára. Mérnö­ki diplomával tért vissza, immár hét éve az üzem technológusa, felelősségtel­jes termelési feladatát a még nagyobb felelősséggel és elfoglaltsággal járó párt­munkával párhuzamosan végzi. Hasonló utat tett meg az üzem műszaki gárdájának túlnyomó többsége. Kerecsuk Mária technológus a szom­szédos Paskivci községbe való, de szintén a Zsdenevei Középiskolát végezte el, mérnöki képesítését pedig ugyancsak a Lvovi Politech­nikai Főiskolán szerezte. Férje, akivel együtt tanult, az üzem ménöke. Az alapítók egyike, Mur- muk Szergej, az idén töltöt­te be 32. életévét, jelenleg a főitechnológus helyettesének felelősségteljes teendőit lát­ja el. Hogyan indult karri­erje az üzemben? — Az üzem alapításának évében végeztem el a Zsde­nevei Középiskolát — em­lékszik vissza az út kezde­tére. — Hová menjek dol­gozni ? A megoldás magától kínálkozott. Harminc hoz­zám hasonló fiatalt küldtek el akkor tanulni a Moszkvai Rubin Tévégyárba. A három hónapos tanfo­lyam után elfoglalták helyü­ket az első szerelőasztalok­nál, amelyeket az erdészet sebtében átalakított helyisé­geiben állítottak fel. Nemzedékek, sorsok. Apák és gyermekek. Az összeha­sonlítás önmagától adódik, nem is kell különösen ke­resni. Ott van minden csa­lád történetében. Murmuk Szergej említette beszélgeté­sünk közben, hogy apja egy­szer megjegyezte: „Ott vagy főnök, ahol én a régi idők­ben megalázkodva munkáért környörögtem.” Cap Iván mérnök-techno­lógus és Rjasko Mihail bri­gádvezető apja a harmincas években Belgiumban kere­sett munkalehetőséget. Me­ies Mihail, az üzem mecha­nikusainak brigádvezetője maga is ott töltötte ifjú éve­it. Tizenegy esztendős volt, amikor az ötvenes évek vé­gén szüleivel visszatért szü­lőfalujába. Mire felnőtt, az új gyár kitárta előtte kapu­it. Lusztig Károly Területünk felszabadítá­sának 40. évfordulója két­ségtelenül korszakalkotó esemény. Személyes vonat­kozásban is nagy időszak az, hiszen egész tudatos éle­temet felöleli. De történelmi vonatkozásban, kétségtelenül, még nagyobb, noha négy év­tized ebben a viszonylatban nem nagy idő. És mégis — évszázadokkal ér fel. Mint kolhozelnök, aki kis híján negyedszázada áll egy nagy gazdaság élén, mindig kísértést érzek arra, hogy a bizonyítást számokkal kezd­jem. Most mellőzöm ezt a le­hetőséget, noha a számok is sokat mondanak. Ezúttal el­sősorban azt szeretném ér­zékeltetni, mit jelentett szá­munkra a felszabadulás, az eltelt négy évtized emberi, társadalmi vonatkozásban. Mióta az eszemet tudom, ismerem Barta Istvánt. Nem voltunk ugyan közvetlen szomszédok, egyidősek sem vagyunk, de gyerekkorunk óta barátkoztunk. A Barta családban hat gyerek volt — négy fiú, két lány. Apjuk, Barta József, ügyes kezű ács­mester volt, megélni a csa­ládfő alkalmi kereseteiből mégsem tudtak. Pista is zsenge gyerekkora óta kény­telen volt cselédeskedni, nagygazdáknál csikósként, pásztorként dolgozva egészí­tette ki a népes család min­dennapi szűkös betevő falat­ját. Mire megalakult közsé­günkben a kolhoz, kitűnő mi­nősítéssel elvégezte a trakto- rostanfolyamot, s évekig a gazdaság legjobb gépkezelői közt tartották számon. Az­tán brigádvezető-helyettes lett. Ezt a munkakört is lel­kiismeretesen, legjobb tudá­sa szerint végezte. Néhány évvel később a vezetőség em ­bert keresett a megüresedett raktárnoki állásra. A leg­főbb követelmény a precizi­tás, a becsületesség volt. A választás az akkor már párt­WMKiHeMBEaMnMB tag Barta Istvánra esett. Tíz évig a legnagyobb megelége­désre végezte raktárnoki te­endőit. Aztán újabb fordulat állt be pályafutásában. 1964- ben kinevezték a 2. sz. állat- tenyésztő telep vezetőjévé. Vállalta az újabb terhet a köz érdekében. Mi több, tisz­tában volt vele, hogy új munkakörét csak akkor lát­hatja el jól, ha megfelelő szakmai képesítést szerez. Levelező hallgatóként elvé­gezte a Mukacsevói Mező- gazdasági Technikumot. Ma nemcsak kiváló szervezőként, hanem jó szakemberként tartjuk számon. A hatalmas gazdaság egyik megbízható támasza. Jómagam is kevéske föld­del rendelkező családban nö­vekedtem. Igaz, mielőtt apám hozzájutott volna ahhoz a pár hektárhoz, kétszer is megjárta Amerikát, még az első világháború előtt, majd jó néhány évig a vasútnál lapátolta a szenet. Nos, leg­súlyosabb gyermekkori em­lékeim közé tartozik az ál­landó rettegés, félelem a hol­napi naptól: az aszálytól vagy ellenkezőleg, a mértéktele­nül sok csapadéktól, a Tisza minden reményt magával sodró áradásaitól, a jószágot pusztító vésztől és ki tudja még, mi mindentől. Mert ha valami a fenti bajokból be­következett, akkor jött az el­adósodás, az árverés, a tel­jes csőd. Nemrég a kezembe került egy névsor, amelyben az idén kolhozba felvett fiatalok sze­repelnek. 1984-ben 158-an gyarapították a több mint háromezer tagból álló koi- hozcsaládot. Jutott hely min­denki számára: a négy me­zei brigád valamelyikében, a traktortelepen, a különböző segédüzemekben. Ügyszólván „átszállás” nélkül kerültek az iskolapadból a munkás­életbe. Várta őket a kész munkahely, sokan az iskolai gyakorlat során már meg­szerezték az induláshoz szük­séges előképzést. A nevek ismerősen csengenek szá­momra, legtöbbjüket szemé­lyesen is ismerem. Kolhozunkban mindenki ismeri a Kegyes-fivéreket — Bálintot, Lászlót, Imrét és Jenőt. Ez a név nálunk majdnem annyit jelent, hogy: gépkezelő. Mindegyik fivér ugyanis a technika valame­lyik válfaját uralja. Apjuk valamikor napszámos volt dohánytermesztő nagygaz­dáknál. A fiatalok megnyer- gelték a gépeket... és az időt. Bevallom: elégedetten és büszkén járom a gazdaság­hoz tartozó községeket. Év­századok alatt nem épült itt annyi, mint az utóbbi 15—20 év alatt. Az építkezésekre évente mintegy másfél mil­lió rubelt fordítunk. Sok mindenre tellett már ebből az összegből: 5 tágas iskolát, művelődési otthonokat, egy nagy, korszerű szolgáltatási házat, stadiont, számos ter­melési objektumot építettünk már fel. Minden évnek meg­van a maga fő építkezése. Az idén ez a nagypaládi kul­túrpalota, amelynek átadásé- rá rövidesen sor ' kerül.' Jóleső érzéssel állapíthat­juk még, hogy már ilyesmi­re is telik erőnkből, és esz­közeinkből. És mégis, gondo­latsoromat zárva, arra sze­retnék visszatérni, amivel kezdtem: az emberek fejlődé­sére. Nincs és nem is lehet igazi felemelkedés — se anyagi, se kulturális — az emberek szabad alkotásának lehetősége nélkül. Bíró Andor, a szocialista munka hőse, az USZSZK Legfelsőbb Tanácsának képviselője, a vinohradovói kerületi Határőr Kolhoz elnöke Kisvárosból a nagyvilágba Horváth Anna kárpátontüli szobrászművésznö rendkívül sajátos, izgalmasan sokoldalú egyéniség. Munkássága tesí- vérmegyénk magyar művelődé­si életében súlyponti fontossá­gú, sok tekintetben meghatá­rozó erejű. A művésznő' ezek­ben a napokban ünnepli 60. születésnapját. Ez is alkalom­ként kínálkozik ahhoz, hogy bemutassuk olvasóinknak. Vannak művészek, akiknek a pályájáról könnyű össze­foglalást készíteni, az sem ütközik különösebb akadá­lyokba, hogy elkövetkező műveikről is adjunk bizo­nyos előrejelzést: eddigi munkásságuk, fejlődésük lo­gikája módot ad erre. Hor­váth Anna esetében erre is, arra is nehéz vállalkozni. A roppant impulzív művésznő számára egyetlen felvillanó ötlet, egy véletlenül keze ügyébe akadó szerszám elég­séges ahhoz, hogy egyik nap­ról a másikra technikát vagy műfajt váltson, s ezután hó­napokig, sőt évekig úgy mű­velje ezt az újat, mint en­nek legfőbb elkötelezettje. Ha elmélyülünk életművé­ben, rájövünk, hogy pályájá­nak különös jelentőséget és vonzóerőt talán éppen a komplexitás ad. Horváth An­na nem ennek vagy annak a művésze, egyszerűen mű­vész, s ez az adott közegben, életének, munkásságának kö­zegében nem mindennapi fontosságra emelkedik, hi­szen olyan kisvárosban dol­gozik, amely nem bővelkedik professzionista alkotókban, a művésznő mindig készséggel vállalt itt igen számottevő, egy ember erejét itt-ott meg­haladó részt a felszabadulás utáni új kulturális élet meg­teremtéséből, felvirágozta­tásából. Horváth Annának egyébként életprogramja is volt, hogy sikereivel elsősor­ban városának, Beregszász­nak a jó hírét gyarapítsa, az itt lakó nép tehetségét bizo­nyítsa, s azt hirdesse, hogy a művészi előrelépéshez nem kell elszármazni, valameiy jelentős művelődési központ­ba — a maximális önmegva­lósítás itt is elérhető. A Prikladnoje i Gyekora- tyivnoje Iszkussztvo, a Nép- szabadság, a Kortárs, a moszkvai, a kijevi és a bu­dapesti rádió és televízió (a magyar tévé épp a közel­múltban sugárzott hosszabb beszélgetést Horváth Anná­val), az Ukrajnai Dokumen- tumfilm-Stúdió pedig külön filmet forgatott kisplasztiká­iról. A kolhoz skanzenjében Néprajzkutatók Péterfalván A közelmúltban négy észt­országi néprajzkutatóval is­merkedtünk meg a vinohra­dovói kerületi Határőr Kol­hoz skanzenjében. Gyűjtő­expedíciójuk eredményei iránt érdeklődtünk, de kí­váncsiak voltunk intézetük­re — az Észt SZSZK Nép­rajzi Múzeumának — tevé­kenységére, s természetsze­rűen az interjú adatainak a feljegyzése után azonos szó­tövű főneveket próbáltunk találni... Várva Maaja tudományos főmunkatárs, valamint segí­tőtársai — Malin Lea, Luud Aldo és Luud Álla — három hetet töltöttek a Tisza men­ti falvakban, s nemcsak a magyar népművészet kincseit gyűjtögették hangyaszorga­lommal, hanem szavainkat is. Az Észt SZSZK Néprajzi Múzeumának munkatársai nem első ízben jártak a Kárpátontúlon, a mostani expedíció már a harmadik volt. Tavaly például Visken és Beregen fordultak meg. Az előbbi településen pa­rasztemberek régi ruhada­rabjai után kutattak — sike­resen, a berehovói kerületi Lenin Kolhozhoz tartozó községekben pedig régi és új szőtteseket vásároltak. Köz­ben, akárcsak az idén is, sok száz fényképfelvételt, rajzot készítettek. — Múzeumunknak külön részlege van, ahol a finn­ugor népek múltjával és je­lenével kapcsolatos néprajzi gyűjtéseink anyagait tekint­hetik meg a látogatók. 1984. január 1-én ezen a részlegen 5820 tárgyat, 4694 rajzot, 16 ezer 94 fényképet, valamint 20 ezer méter filmszalagot tartottak nyilván leltárköny­veink — mondotta Várva Maaja tudományos főmun­katárs. — Büszkék vagyunk arra, hogy a finnugor népek országunk legjelentősebb működő múzeumának lehe­tünk munkatársai. Évente öt-hat expedíció indul a Mari ASZSZK-ba, az ud- murtok földjére, más finn­ugor népek lakótelepülései­re. Exponátumaink száma így aztán minden évben 19— 20 ezerrel bővül. — A néprajzkutatás közel kétszázéves múltra tekint vissza Észtországban — kap­csolódik a beszélgetésbe Luud Aldo, a csoport fiatal fotósa. Sorsdöntőek voltak a mú­zeum számára a háborús évek. A hitleristák 1943-ban kaszárnyát rendeztek be a múzeumban, majd pedig a frontvonal közeledtekor el­rendelték a múzeumi tár­gyak elszállítását Németor­szágba. De a 620 ládába és 25 csomagba rakott népmű­vészeti kincset az ellenállók irányításával széthordták a közeli falvakba, s azok a felszabadulás után vissza­kerültek a tárlókba ... A néprajzosok Tisza men­ti gyűjtőakciójára terelődik a szó. Várva Maaja a leg­nagyobb elismerés hangján beszél a falumúzeumról, melyet a Határőr Kolhoz vezetősége és társadalmi szervezetei hoztak létre. — Sok olyan értékes kiál­lítási tárgy tekinthető itt meg, amilyenhez hasonló ná­lunk sincs, — jegyezte meg az expedíció vezetője. — Élményt jelent megismerked­ni a skanzennel is. S ami nem kevésbé fontos —, nagy szakértelemmel, szeretettel végzik teendőiket a falumú­zeum munkatársai.. . — Eredményes volt az ide utunk! — jegyezte meg elégedetten Várva Maaja. — A jövő év áprilisában ná­lunk megnyíló finnugor kongresszus szüneteiben a résztvevők már ezeket a népművészeti remekműve­ket is megtekinthetik majd... Márkus Csaba Észtországi néprajzkutatók Péterfalván. a skanzenban. (Mar­kovich Mátyás felvétele) Beregszászban született 1924. november 5-én, vasúti munkás családjában. Gimná­ziumot végzett, majd külön­böző területeken próbált sze­rencsét, a vasútnál, a tégla­gyárban ... — s ez utóbb' munkahelye meghatározóiéit jövője szempontjából. Tégla­gyári pályafutását a csempe­műhely vezetőjeként fejezte be, de volt az üzemben köz­ember is, s közben kettős in­díttatást is kapott: itt szö­vődött mély emberi kapcso­lata későbbi kisplasztikáinak és novelláinak hőseivel, a szép forradalmi hagyomá­nyokra visszatekintő tégla­gyártókkal, és egy életre el­jegyezte magát egy anyaggal, egy technikával: Horváth An­na ma is szinte kizárólago­san terrakottában, kiégetett agyagban testesíti meg plasz­tikai elképzeléseit, még mo­numentális alkotásait, köz­téri szobrait is, ami pedig eléggé szokatlan és számos buktató leküzdését teszi szükségessé. Az „agyaggal játszás”, a „mintázni próbá­lás” csakhamar szenvedélyes szakmai érdeklődéssé válik, és Horváth Anna művésszé képezi magát. Magát, mert nincs mestere, tanítója, ab­szolút formakészsége azon­ban átsegíti a szakmai ne­hézségeken. Néhány évig műkedvelő alkotók tárlatán állít ki, majd professzionális kiállításokon: területieken, köztársaságiakon, országoso­kon (a második országos ki­állításon második helyezést — szövetségi méretű másodi­kat! — ér el), művei külföld­re is gyakran eljutnak. Az érmész Horváth Anna művei, úgy véljük, elsősor­ban nagyon szellemes dimen­ziójátékaik révén kapják meg a szemlélőt: a térben kifejezett formáknak azzal a sokszor szeszélyes, barokko­sán buja fantáziájú, de a kompozícióval mindig tömör egységbe foglalt váltakozásá­val, amely egy-egy miniatűr színpaddá Varázsolja az alig néhány centiméteres alkotást (Lenin-, Leszja Ukrajinka- és Ady-érmek, a Testvériség gázvezeték építésének jele­netei stb.). Igen fontos mű­faja a művésznőnek a kis­plasztika, itt főként a karak­teres munkás- és parasztfi­gurákat ábrázolja — az öre­geket különösen kedveli —: könnyed, jóindulatú humor ragyogja be ezeket a szob­rait, a karikírozásnak valami egészen sajátos, jellegzetesen horváthannás, a modellt a szemlélő szívébe lopó módját alkalmazva. (Ez jellemzi egyébként a festő és grafikus Horváth Anna emberábrá­zolásait is, hogy ezekre ne térjünk ki már külön.) Sajá­tos darabjai a művésznő oeuvre-ének a (talán nevez­zük így őket) publicisztikai domborművek: ezek a poli­tikai plakáthoz állnak közel (Békeharc-ciklus). Egész kor­szakot képviselnek munkás­ságában a rendkívül leegy­szerűsített formavilágú, de­koratív megoldásokra törek­vő szoborkompozíciók. Közté­ri szoborműveinek egy ré­szében főként a kárpátontüli magyar parasztember típu­sait igyekszik megformálni, kiváló érzékkel hasznosítva a népviselet adta dekoratív le­hetőségeket. Belső építész­ként a népi formavilágnak a modern törekvésekkel való igen szerencsés ötvözése az erőssége. Bállá László Történelem—személyes közelséjjben ' 9 __________________ W

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom