Kelet-Magyarország, 1984. november (44. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
1984. november 3. Mester Attila: ticák a dobozban ílt vasárnap a Bujto- í kószáltunk. Nekem ír könnyű, csak át kell a másik oldalra, s az- kis ösvényen tovább. : egy szuper panella- ján, s néhány lépés t a régi vadregényes mikor a Csillag utca yagy utat kellett meg- iig, mégis eljöttünk. , félpucéron, volt, hogy ík otthon érte, de megholt a helyünk” — mostani fiatalok mon- -, pedig a mi helyünk íg nagyon sehol se volt. ank az iskola udva- ekeltük a dalt, hogy e büszke ének...”, s elmentünk a római ha harangozni, mert igyon izgalmas volt ambok laktak a to- s amikor meghúztuk yobb harangot, a ti- mázsásat, csak úgy : ki a zsalugáteres abg költöztünk ide, az ilepre, ahonnan né- és a Bujtos. Vadvíz a izepén. Az Anyásnak kis tavacskában szár- káltak, amikor a kis- lekószáltunk a kes- ivényen, sőt láttunk isköket is. náljunk nádtutajt — a kisfiam. Szerencsére hoztam iái bicskát. Keress jó tövű nádat, aminek 1 a levele. Megépítjük át. ént és én néztem a at. A lábukkal is be- •c a halikrát, mondta agy horgász barátom, rcsa úszik, hal is van. Miska bátyám hozott >r ide. Két bottal hor- a harmadikat — a leg- bam buszbotot — lé- partfalba, a rajta leizó horgot beleakaSz- kisgatyátn Koreába, s ' dta: úszkálj, ameddig engedi. Ha fulladozol, . Ebbe az Anyásba e egy osztálytársam, nár szabadon úszkál- hányan, s azt hittük: Bement a mélybe egy , ami fenntartotta. Az- bda elpattant tőle ... éleképpen lehet meg- - gondoltam, míg a a vártam, nem min- igtalanság nélkül. — r labda is? S az akna, yanitt fedeztünk fel, s ütöttünk, ütögettünk, am robbant fel? u, nézd mit találtam meg ekkor a fiam. — i en egy doboz piros cu- Igy átlátszó műanyag iminek ki kell pöccin- alján egy kis lyukat, ni mentolos golyó hul- előle. Ismerős, minden íztári pultján ott van. iám szemében olyan n villanást éreztem ek- i a rémülettel rokon, ban nem cukorka van, kor ezek a szemek mólnak. — Add ide. — mondom. — Mi van benne? — Katicák. Tényleg. A dobozban katicabogarak vannak, ötven, száz, nem tudom, mennyi. Mozdulni sem tudnak egymástól, s rájuk van zárva a pöccintős kis ajtó, melyen rendes körülmények között a piros cukor szokott kihullani. — Semmi baj — próbálom oszlatni a rémületet —, kiengedjük őket. — Bicskámmal feszítem fel a doboz alját és kinyitva teszem a fűre. — Odanézz — mondom —, kiszabadultak. Most már minden rendben van. De a fiam néz maga elé, nem kíván már nádtutajt építeni, csak hüppögni ne kezdjen — gondolom —, hisz vannak ezen a világon fontosabb hüppögni való dolgok is, mint ez a néhány katicabogár... Miska bátyám, aki először hozott ki a Bujtosra, megtört emberként jött meg a háborúból. Erős, jó mulatós legény volt, nagyapám nemigen akarta hozzáadni a lányát, de ő csak addig szerette, szeretget- te, míg meg nem szerezte magának tisztességgel is. Az esküvő után jött a Don-kanyar, s amikor onnan előkeveredett, mintha kicserélték volna. Szót- lan lett, szerzett magának egy horgászfelszerelést, naponta kiült ide az Anyás partjára, nézte a vizet, a felhőket, s időnként bólogatott: „bizony, bizony, te gyerek ...”. Emlékszem, ugyanitt ült, ahol most mennek ezek a csöpp, fekete pettyes bogarak. Menekülnek a dobozból. Fűszálon, tavalyi nádlevélen indulnak el a világ négy tája felé. Sose láttam még ennyi katicabogarat együtt. Tájkép csata után. A szenvedésnek vége, mehetünk, mehetünk, élhetünk még egy kicsit, kitárhatjuk a szárnyunk ..., csak ez a szárny már nem ugyanaz; csak a levegő nem ugyanaz már, ami*- nek nekifeszülühk. r ‘>‘ S«£ ' Soha nem abban élek, ami van. Mindig abban, ami volt, vagy lesz. Ez nagy baj — mondják a pszichológusok. — Az ember így veszíti el a jelent. De mi a jelen? Hogy kapaszkodhatnék meg végre benne, miként? Mert jön, jön az idők távolán át Miska bátyám, vállán a pecabotok, kezében madzaggal átkötött aktatáska, leül ide a partra, s csöndesen dudorászni kezd: „hej katinka, katinka, katinka maja .. .”. — Csak azt szeretném tudni — szólal meg végre a kisfiam —, hogy ki szedte össze őket, s miért zárta be? Nem tudtam mit mondani akkor, s nem tudok ma sem. A katicák sokat kibírnak. Hallottam egyről, amelyik hat-hét napot töltött el a hűtőszekrényben egy szőlőfürtön, s amikor az ajtónyitásra előjött, kicsit didergett, szétcsúszkáltak a lábai, de aztán fölmelegedett, s kirepült a nyitott ablakon. Mondom, a katica sokat kibír, csupán az emberi lélek, ami megremeg. Még akkor is, ha a félelem oka meg sem nevezhető. •yörgy: Dohány utcai házak Üzenet a Gangesz partjáról Keleti Éva fotóművész indiai fotóiból nyílt kiállítás a Néprajzi Múzeumban. Képünkön: Tadzs Mahal árnyékában. Á hagyomány s a jelen ötvözése Munkásmuvelfiilés K issé másként szeretnek megközelíteni a munkásművelődést, mint még a közelmúltban is szokásos voilt. Annyiszor esett róla szó az elmúlt évtizedek során, annyi lelkendező vezércikk, riport, interjú, tanulmány foglalkozott vele, és ehhez képest a® eredmények olyannyira elenyésznek voltak, hogy a cikkíró legszívesebben németül jegyezné meg: Nicht anrühren! Hozzá ne nyúljunk ... Miért? Mert az új uralkodó osztály művelődése körül sokan bábáskodtunk, de ez a művelődés igencsak a régi „népművelés” lehajtó, ösztönző, vagy ami még rosszabb: kiszolgáló elképzeléseit, s azoknak még gyatrább megvalósulását leplezte, amely szerint á kultúrpolitika mintegy felülről szórja a műveltség mannáját az arra alig-ailig áhítozó dolgozóknak, s ha ők óhajukat érzékelik, abból kispolgári operettkultúra vagy magyarnóta, netán ilyen vagy olyan bestseller iránti igény bejelentése lesz. Élesen és ironikusan fogalmazok? Lehet, de azért teszem, mert jól tudom: voltak és vannak kivételek. Jómagam — bízvást mondhatom — még a legnagyobb magyar elméktől sem tanultam annyit, mint „egyszerű” munkásemberektől vagy parasztoktól, akik az élet és mozgalom iskoláját kijárva, önmagukat (és egymást) tették világosfejű, a világ dolgaiban eligazodni tudó, ítéletalkotásra képes művelt emberré, s ? kiknek adatokban tán nem oly nagy, ám lényeglátásban sokszor mélyebb kultúráját a közösségi szolidaritás, a tör vény tisztelet (mái'mint a saját osztályerkölcsük és emberségük diktálta törvények iránti tisztelet) tette gyakorlati műveltséggé. A névtelen (tehát közszereplésben vagy műalkotásokban nevet nem szerzett) kisemberek körét persze kitágította az olyanoké, mint Veres Péter, de ő is a munkásmozgalommal összeforrott műveltség és erkölcs birtokosa volt. És nem szabad valamiféle álradikális nosztalgiával csak a hajdani munkás- művelődésre visszautalnunk, hiszen a munkásság önképzése a felszabadulás után is folytatódott, s noha az ötvenes évek elején sok tekintetben formálássá vált, sőt el is torzult, túl sokat vártunk tőle, és túlságosan sokat vártunk azoktól, akikre ez a „lehajtó” népművelés vagy esti iskoláztatás hatni óhajtott: nagyszerű emberek emelkedtek ki ekkor is azok közül, akik még az új körülmények között is csak érett fővel végezhettek magasabb iskolákat. Az egyeseknek mégiscsak személyes adottságaihoz, tehetségéhez, szorgalmához, körülményeihez kapcsolódó föl- és kiemelkedésénél mégis fontosabb az összesség: a munkásosztály egészének műveltségbeli emelkedése. Ez egyrészt a mind magasabb kulturális -szintet megkövetelő szakmai ’ tevékenység szükségkép pen i velejárója, másrészt a paraszti hagyományoknak munkásművelődéssel való felváltása is. A felszabadulás óta sokszorosára nőtt munkásosztály nagy része ugyanis a parasztságból, illetve parasztszülők leszármazottai- ból került ki. Ez a gyors iparosítás következménye; az iparosodással pedig együtt jár a mezőgazdaság szakszerűbb művelése. Mindennek következménye az életszínvonal emelkedése, amely persze egyenetlen, meg-rnegtorpan, most éppenséggel stagnál. Ami nem stagnál: az a fejekben megy végbe. És ez sem egyértelmű folyamat. Nemcsak arról van szó, hogy az ősi parasztit munkáskultúra váltja fel. A hajdani paraszti életformával a nyomás alatt létrejött, ' magasrendű közösségi kultúra járt együtt, ahogy a tőkés elnyomás is kitermelte a munkásszolidaritást. Csakhogy a régi szép, de korlátozott paraszti kultúrát (amit nyilván nem pótolhat a részben szántén paraszti eredetű értelmiség népies nosztalgiája) nem a múltban kialakult, szintén közösségi munkásgondolkodás és műveltség váltotta fel, hanem csakugyan valamiféle vegyes művelődés. M indezt át- meg átszövi az az általános kozmo- politizmus, amit a nyugatról vásárolt filmek, tévéadások, krimik erőszakkultusza vagy léha szórakoztatása is újratermel. Ami ezzel szembeszögezhető : az igazi, friss munkásérdeklődés a gyárak, a szakszervezeti-üzemi könyvtárak, művelődési házak kis olvasóköreiben, író-olvasó találkozók, beszélgetések, eszmecserék, viták során, egyszóval a személyes kapcsolatteremtés módszereivel. A hajdani munkásmozgalmi kultúra emlékeinek, hagyományainak példája, fölele- vanítése éppúgy ott lehet ebben, mint az új társadalmi, politikai, természettudományos^ művészeti-irodalmi érdeklődés, az igaznak és szépnek ma is élő óhajtása. Kristó Nagy István az „Eléje menni a közönségnek” című cikkhez A Kelet-Magyarország október 13-i számában megjelent cikk elemző bírálat alá' vonta az 1983. évi nyíregyházi még' la sóstói múzeumfalu éves látogatói számával együtt sem elégségesnek értékelt — múzeumi nézőszámot. Ez a szám pedig a megye többi, jóval, kisebb lélekszámú településén működő — múzeuma látogatói számához viszonyítva tűnik elégtelennek. A Jósa András Múzeum 1983. évi — egyébként szerintünk, a múzeum munkatársai szerint is kétségtelenül alacsony látogatói számát bonckés alá vevő és jó szándékú cikk számos pozitívumot is felsorakoztató sorai alapvető tényeket hagytak figyelmen kívül. Nem szóltak a cikk megállapításai arról, hogy a Jósa András múzeum az értékelés időszakában fél évig általános — külső-belső — tatarozás alatt állt, sőt eközben néhány hétig még zárva is volt. Nem esik szó számos olyan formáról, mely éppen a cikk által kívánatosként hangsúlyozott közönségmozgósítás és aktivizálás érdekében folyt és folyik a megyeszékhely városi múzeumában. Ilyjen forma az immár kilencedik éve működő, egyre intenzívebb és változatosabb életet élő múzeumbaráti kör és TKM-kiub, mely formáknak 100 főn felüli a tagsága. Ezek foglalkozásain 30—40 fő szokott részt venni. Ez a társadalmi bázis leletmentésekbe is bekapcsolódik, múzeumi vetélkedőkben is részt vesz. Rendszeresen kirándul szakmai céllal, melyek során először a saját megyéje műemlékeit ismerte meg alaposan és csak utána ment megyén kívüli utakra. Nem szól a cikk a harr dik éve gyakorlattá vált n zeumi matinékról, melyek változatos programjuk hatására egyre látogatottabbak a nyíregyházi általános iskolák felső tagozatos tanulói részéről. Nincs említés az évenkénti őszi és a kétévenkénti sárospataki, honismereti pályázatok i rendszeréről, me- • lyek összefogója és szorgalmazója a KlSZ-bizottságők- kal együtt a Jósa András Múzeum Nyíregyházán épp-: úgy, mint a megyében. Múzeumi órákat is tartanak a múzeum munkatársai, ha nem is rendszeresen. A szintén gyakorlattá vált, egyre sokszjnpbb , és több rétegre ható rüúzeúmi /vetélkedőkről a cikk is tett említést. Félté-, telezzük, hogy a cikk számá-| ra megszabott terjedelem j miatt nem esett szó a felső-. rolt formákról. Viszont azt í is meg kell állapítanunk,1 hogy akár ezek a foglalkozá- 1 si esetek, akár a cikk által j javasolt múzeumi séták — ] bár ilyenek is voltak bőven i — ásatásokra, leletmentések-? re való meghívás közönség ■ száma a statisztikai számok tükrében és között elenyé- * sző. Sőt az ilyenben részt ve- ■ vő vendégek száma ott nem ’ is szerepelhet. A minőségi fonnák terén még kétségtelenül sok a kihasználatlan lehetőség, amiben valóban előbbre kell lépnünk. Elsősorban az ilyen — történelmi — játékmű- ■ hely, múzeumi gyermekszín-t ház, múzeumi díszítőművé- g szeti szakkör, múzeumi olva- i sókör stb. — foglalkozások, megszerettetése, rendszeres!- j tése lehet és kell, hogy le- j gyen az újabb állomása, meg- 1 valósítási és bővítési forrná- | ja az „Eléje menni a közön- 1 ségnek” jogos követelményé- í nek és elvárt magatartásának. Mindezeket pedig — kiállítási lehetőségeink bővítése mellett — csak a megye pe- i dagógusainak további aktív, j érdemi közreműködésével ’ fogja tudni elérni megyénk i szerényi számú szakember-1 gárdával rendelkező múzeumi hálózata. Dr. Papp Ágoston, a Jósa András Múzeum közművelődési osztályának j vezetője Szerkesztőségi megjegyzés: írásunk — mint ezt jeleztük is — nem kívánt átfogó értékelést adni a múzeumi életről. Az okok kutatására, a múzeumi programok jobb népszerűsítésére szerettük volna inspirálni a múzeumügy hivatásos munkatársait és társadalmi segítőit. A kérdést úgy véljük, nem lehet megkerülni; mit tehetnek a közönség megnyeréséért maguk a múzeumok. Ami pedig a nevelőket illeti, számítani lehet és kell rájuk továbbra is, de igazságtalan lenne rájuk hárítani a múzeumok iránti érdeklődés felkeltésének és kielégítésének munkáját.
