Kelet-Magyarország, 1984. október (44. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-13 / 241. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET (Könyvdicsérő) A mai vers és olvasója CSÖKKEN A KÖNYV BECSÜLETE. Nem én mon­dom ezt, hanem olyan szak­emberek, akik vizsgálati adatokkal nyomaltékosít j ák állításukat. Mintha minden a könyvolvasás ellen esküdött volna össze. A televízió. Az ezernyi fajta magámhobbi. A munkaidőn túli magánmun­kák. Veszélyeztetettségérze­tünk, amely az elmélyülést kívánó, lélekrezdüléses szép- irodalom helyett a nyers, közvetlen tudnivalókra tesz kíváncsivá bennünket. Mi újság a világ feszültséggó­caiban? Üjságot olvasunk — könyvet nem. A fiatalok új­ságot sem olvasnak. Világgal érintkeziésük elemi eszköze nem a betű, hanem a hang. Diszkózenét hallgatnak, kon­certmuzsikát, fejhallgatót hordanak az utcán is, mint­ha fülvédővel védekeznének a világhideg ellen. Ezt már én mondom: volt idő, amikor úgy látszott, hogy a könyvnek példátlanul nagy becsülete lesz. Cikket is ír­tam erről, külföldieknek szánt kiadványba, tizenöt évvel ezelőtt, már-már a diadaljelentések modorában.' A könyvheti novellaantoló­giáról, amelyet százezres példányban kapkodtak el. A Szép versek sikeréről. Az amatőr irodalmi színpadok sokaságáról. A versmondó versenyekről. A hosszú so­rokról, amelyek a könyvsát­rakban dedikáló írók-költők előtt kígyóznak. Ez mind­mind tény volt, nagy kifu­tást és boldog beteljesülést ígért. Nemrégiben pedig a deb­receni irodalmi napok ta­nácskozói is azon borongtak: ez a futás bizony megtor­pant, a boldog beteljesülés nem következett el. Vajon miért? A .szákemberek válaszát felsoroltam már: az olvasás­hoz idő kell, az időt pedig elrabolja tőlünk a televízió, a hobbi, a különmunka, a hifitomyos, diszkózenés di­vat. És már itt ólálkodik a kertek alatt a legnagyobb időrabló: a videó. De nem kínál-e választ maga az iro­dalom is? Jelent-e elég nagy csábítást? Van-e vonzása? Válaszol-e az ellene dolgo­zó erők kihívására? Irodalmi hetilapnál dolgo­zom, több mint húsz éve, il­lik hát erről beszélnem: a közönséget igenis zavarba ejti az úgynevezett modern irodalom. Mintha szántszán­dékkal nem akarna válaszol­ni a kihívásra. Nem keresi az ellenerők csábításának ki­tett közönség kegyeit. És ez mindenképp belejátszik ab­ba, hogy teret veszít. ELÉG. HA A MODERN költészetre hivatkozom. Ez a költészet bizony próbára te­szi olvasói türelmünket. Nem Ismeri ugyanis a klasszikus harmóniát. Már-már arcpi­rítóan fegyelmezetlen. Ha tanáros-iskolás ítélettel szó­lunk róla: ez a költészet fe­gyelmezetlen a „helyesírás ’ dolgában is, a „külalak” dol­gában is, a „tartalom" dol­gában is. Fegyelmezetlen a központozásban, a szóhasz­nálatban, a képekben, a képtársításokban, az ará­nyokban, az érzelmekben és a gondolatokban. Van költő, aki a végsőkig költőietlen, van aki a végsőkig költői; az egyiknél szürke Duna-víz a vers, a másiknál tiszta nektár, de egyiknél sem csak ital — fürödnek benne. Van, akinél láncreakciót robbant ki a szó, a kép, és nukleáris hamuesőként zuhognak ránk a versek. Van, aki az írásje­lek, a szónemdek, a váratlan sorvégek kátyúim teszi pró­bára a vers mondatot: mit bír el. Van, aki mintha az analitikus ideggyógyászat tankönyveinek szabadtársí- tásos szövegmintáira, vagy egy biológiai lexikon cím­szavaira tromfolna rá. Van, akinél lompos a vers, mint­ha zsebre dugott kézzel, ci­garettával a szájban kívánná elszavalta tni; van, akinél ünnepélyes a vers, mintha szaivalókórusnak szánná egy walhaillai homályosságú misztérium játékban; van, akinél titokbizalmaisságú a vers, mintha önmaga akar­ná elmondani, tükör előtt, rálehelve a megfejtést az üvegre. És van, aki hideg tárgyak­ként koppantja, de van, aki­nél hólavina-ilávaömlés sis­teregted egymásra a képe­ket. A mai avantgárd vers­ben azt találjuk a legkeve­sebbnek, hogy az egyik vers­sort vízszintesen, a másikat függőlegesen kell olvasni. De még az is kevés, hogy a ver­seket kacskaringósan kell ki­betűzni, mert úgynevezett képversek. A legtöbb az, hogy a verseket nem kell, mert nem is lehet elolvasni, hiszen betűk helyett saját találmányú hieroglifákból állnak. Olyannyira, hogy még az olvasástól mindeddig el nem tántorított versbarát is meg­borzad, és olyasmit sóhajt: „Hol vagy Petőfi, hol vagy Arany, hol vagy Tompa?” Esetleg hajlamos azt monda­ni: ennél még az úgyneve­zett giccsköltészet is jobb. Hiszen még az is kiválthat művészi élményt, mert ket­tőn áll a vásár: lehet, hogy a mű értékbelien, ám hátha én, a műélvező, értékes vagyok? És hátba feldúsítom a mű­élvezetet a magam gazdag értékeivel? De mit dúsítsak fel azon, ami nem is akar hatni rám? ÉS ÉN MÉGIS AZT MON­DOM most: persze, hogy ol­vassunk Petőfit, Aranyt, Tompát. De ne vonjuk meg bizalmunkat a modern köl­tészettől sem. Nehéz helyzet­ben van, ezért én dicséreté­re kelek a könyvnek; régi­nek is, újnak is. Nem mon­dom, hogy rajongjunk a za­varba ejtő. türelempróbáló újért. De róla való ítélkezé­sünkben fontoljunk meg né­hány dolgot. A következő­ket. Először is azt fontoljuk meg, hogy nincs irodalom, nincs költészet eredetiség nélkül. Amíg valaki zseniálL san utánozza Petőfit, addig csak zseniális Petöfi-után- zó, de nem költő. Költő ak­kor lesz, ha senkit sem utá­noz, ha sohanem voltat, ha eredetit kínál. Az úgyneve- zejtt modem költészet kö- zönsiégborzoiló formaújdonsá­gait a szükséges eredetiség­keresés teremti meg. Es szükségszerű az is, hogy ere- detiségkeresés közben a köl­tő előrébb járjon, mint a kö­zönsége. Mi akaratlanul a megszokottat keressük, ő akarva a szokatlant. Ez már magában is türelemre inthet bennünket. De másodszor azt is érde­mes megfontolnunk, hogy nincs az a meghökkentő for­maújdonság, amely ne épül­hetne be előbb-utóbb egy elfogadott, áttekinthető for­marendszerbe. Gondoljunk arra, hogy a rímtelen görög­római költészet után a pusz­ta ríirn is vakmerő újításnak számított. És ma már sok nemzet költészetében a rí­met is túlhaladott díszít­ménynek tekintik. Vagy köl­tészeten kívüli jelenségnek, amilyen például egy tánc­dalszöveg. Nemrégen elfo­gadhatatlan volt a versmon­datok sorvégi zökkentése, megtörése, ma már észre sem vesszük. Ady Endre még olyan jelzős szerkezettel is megbotránkozást keltett, mint a „piros dal” például (hiszen az egyik szó szín- képzetet idéz, a másik hang- képzetet), ma már kezdő költőktől is elvárjuk, hogy ismerjék az ilyen vá­ratlan szópárosítások titkát. A formaújdonságok tehát érthetetlenek először, meg­botránkoztatnak bennünket, aztán közkinccsé válnak. Először a szakma fogadja be őket, aztán mi, az úgyneve­zett nagyközönség. De éppen ezért javaslom, hogy ne zárkózzunk el ma. Mert elveszítjük a holnapi befogadás lehetőségét. És reménytelenül magára hagy­juk az írót, a költőt, aki mostanára olyan helyzetbe került, hogy még létezésjoga is kezd kétségbe vonatni. És akiről, bármennyire azt a látszat kelti is, hogy nem ke­resi kegyeinket, tudnunk kell: sóvárog azért, hogy megértsük. HA SEGÍTÜNK NEKI eb­ben — mi is jól járunk. Mert kell a televízió, kell a hobbi, a különmunka, a nyers-közvetlen információ, a videó, még a fülvédős pop­zene is kell. De a könyv be­csülete nélkül, az irodalom mégoly nehezen elsajátítható létmagyarázata nélkül ebben az információs gazdaságban is szegények maradnánk. Borzongatóan szegények. Mint akiknek sok mindenük van, csak éppen azt nem tudják, hogy ez a sok min­den mire való. Faragó Vilmos Czigány Dezső: Nő tükör előtt (olaj) Nyíregyháza főépítészénél Műhelyét (hivatalosan: a városi tanács műszaki osztályvezetői irodáját) makettek, térképek... és álmok töltik meg. Vendég- hivogatóul pedig egy gondoláit: „Amit az ember megálmodik, az a gyakorlatban vagy megvalósul vagy nem egészen úgy valósul meg. Ez feszültséget teremt: az elképzelések és az építészet lehetőségei eltérhetnek egy­mástól.” Vincze István nyíregyházi főépítész hét esztendeje — miután a fővárosból szűkebb pátriájába, Szabolcsba visszatért — itt ál­modja valós és olykor merész álmait. — Amit erről a feszültségről, az elképze­lés és a megvalósítás konfrontációjáról mon­dott, különösen érvényes lehet a városre­konstrukcióra, tervezésre .. . — Valóban. Előttem is sőkan megálmod­ták már a jövő Nyíregyházáját. Negyedszá­zada készült a város első rendezési terve, és akkor még a VÁTI szakemberei alakítot­ták a megyeszékhely arculatát. Most va­gyunk abban a szakaszban, amikor szakíta­ni kell az akkori koncepcióval. Ugyanis an-» nak idején — nem sértésként használom a szót: erőszakos rekonstrukció kezdődött a város, egész területén. Alig vették figye­lembe NyíregyMza történelmi múltját, sőt a hagyományokat mintha fel akarták volna számolni, . — A sóstói villamos felszámolására is gondol? — Arra is, de még sok mindenre .. . In­kább olyan példát említek, ami az ország­ban másutt is jellemző volt: a lakótelep­építést. Ez, ha a városhoz csatlakozva való­sul meg, akkor jobban elviselhető jelenség, de kevésbé elfogadható, ha a városrekonst- rufcció egészében jelennek meg ezek az ön­álló, elszigetelt lakótelepek. Szerencsésebb megoldásnak, bár nem tökéletesnek tartom a Déli alközpontot és a Kossuth u.—Erdő sor megoldását. — Ezek szerint a korábbi építészi álmok kárt is tettek? — Sok tekintetben igenis kánt tettek. Ta­lán ezt most még kevesen ismerik el, de később olyan városfejlesztés indul itt, ami­nek során be kell vallani néhány korábbi elképzelés kudarcát is. Félreértés ne essék: nem a messziről jött ember véleményét mondom. Ítéletemmel nem állok egyedül. — Azért bizonyára talált ön jót is, szé­pet is ebben a városban. — Rokonszenvesnek tartottam a város­központ egy részének a rekonstrukciós meg­oldásait. Pl. a Lenin téri MTESZ-székház- ra, a Zrínyi Ilona utcai sávházra és egy­két foghíjbeépítésre gondolok. Ezeken az épületeken látszik, hogy tisztelik a város hagyományait, de kihasználták itt a kínál­kozó újszerű lehetőségeket is. — Mi volt az ön első gondolata Nyír­egyházán? — Az általános rendezési terv megValó- sítása. Ezen lovagolok a kezdet kezdete óta, és most jutottam el oda, hogy első eredmé­nyei bontakoznak. — Kérem mondja el az építészetben já­ratlan, a be nem avatott számára: mi az el­képzeléseinek lényege? — Alapelviem: fel kell mérni a város nagyságrendjét, funkcióit, szerepkörét (vagyis — tiszántúli megyeszékhelyről van szó), tájegységi karakterét és azt, hogy mi­lyen most és milyen lesz a fejlődés dinami­kája. Gondolok az iparfejlesztés ütemére, a lakosság összetételében várható mozgásra. — Ezek általános elvek. Építész szemmel ön milyennek nevezi konkrétan Nyíregyhá­zát? — Az ország településhálózatában a kö­zepes nagyságrendű város funkcióját tölti be. Körülbelül a hetedik legnagyobb ma­gyar település. Ez a tény a korábbi évek­ben egyfajta feszültséget is szült; ugyanis többször volt olyan törekvés, hogy megyei jogú várossá váljon, de nem biztos, hogy ez az álom szinkronban volt a lehetőségek­kel... Akárcsak olyan regionális okok mi­att is, műit Debrecen és Miskolc közelsé­ge ... — Mit értett az imént azon, hogy a fej­lesztésnél figyelembe kell venni az alföldi, tiszántúli jelleget? — Nyíregyháza körül van véve olyan la­kóhelyekkel, amiket ma településcsoportok­nak nevezünk. A fővárosban és másutt is már emlegetik az ún. „aglomerációs problé­mát”. Nálunk ez még >nem azonnal fenye­gető veszély, de máris foglalkozni kell ve­le. Budapest már ott tart, hogy nem képes megbirkózni gondjával, nem tud mit kezde­ni a körzetében lévő övezetekkel, nem tud­ja meghatározni egészséges fejlesztésüket. Ha alaposan szemügyre vesszük, Nyíregyhá­zán máris, tehát még idejekorán komolyan kell venni a környező települések sorsát. — ön és a munkatársai a város közeli és távolabbi jövőjét formálják, de közben a gazdasági, pénzügyi realitások hatnak, gon­dolom, sokszor úgy is, hogy szárnyát sze­gik a merészebb gondolatoknak ... — Ez most az utóbbi egy-két évben tény. Ha a korábbi anyagi feltételeket 100 száza­léknak vesszük, a mostani lehetőségek 70— 80 százalékosak lehetnék, és ez nem pusz­tán a pénzzel mérhető lehetőségeket takar­ja. A nyíregyházi lemaradások felszámo­lása pedig azt kívánná, hogy megkétszere­ződjék a ráfordítás, ez most nem megy. .. — A tervezőnek tehát most óhatatlanul a talajon kell állnia, ha a rajzasztalra ha­jol... Ha ez igaz, mégis mire számíthat a város? — Két dolgot szeretnénk megvalósítani: egyrészt azt, hogy a rendezési terv a város egészére, ne csak centrumára készüljön el, mégpedig reális léptékkel. Másrészt legyen ez a terv alternatív: ha a gazdasági hely­zet bizonyos dolgokat nem enged meg, ak­kor azonnal legyünk felkészülve egy másfaj­ta megoldásra is. És itt fontos a nyíregy­házi sajátosságok figyelembevétele még ak­kor is, ha Nyíregyháza műemlékekben sze­gényes is, de tájjellegű építészettel igenis rendelkezik. Ezért a nyíregyházi építészeti megoldásoknak nem feltétlenül a legfris­sebb, de még csak nem is a tegnapi nyuga­ti divatot kell követniük. — Milyennek látja tíz-tizenöt év távlatá­ban a jövő Nyíregyházáját: lesz-e városunk­nak határozott karaktere? — Szeretném, ha lenne. Természetesen ezt nem lehet elérni azzal, hogy a város- központ patinásabb épületei — amelyekre a szecesszió, az eklektika jegyei jellemző­ek — továbbra is egy szecessziós városköz­pont kialakítását sugallják. Tény az, hogy mindenféleképpen meg kell tartanunk az alföldi városokra jellemző beépítési formá­kat, és innen kell továbblépnünk: a régit az újjal ötvözve szép, jellegzetes centru­mot alakíthatunk ki. — Létezik-e az ön számára szakaszzáró dátum, határidő, ahol megvalósítható tervei véget érnek? t — A nagyobb összefüggések, vagyis a vá­ros és a városkörnyék összefüggésének megteremtése az én belátható célom. 10—15 év kell ahhoz, hogy a centrum és a külte­rület összeforrott építészeti egységben je­lenjen meg. No de azt, hogy az egyes tele­pülések között milyen lesz az együttélés, milyen funkcionális megosztások jönnek létre, hogyan formálja az a szemlélet a vá­rost és „vidékét” — ezt most még nem tu­dom megmondani. De azt igen, hogy mit szeretnék látni: azt, hogy egyes települések között ne legyen nagy az eltérés, tehát vá­rosias falvakról álmodom. Ennek „kemény” feltételeit, pl. az egységes közműveket ezen a belátható időn belül, vagyis úgy a kétez­redik évig kellene megteremteni Nyíregy­házán. — „Unokáink is látni fogják”..., de mi­re számíthat a mi nemzedékünk? — Ha egy-két éves távlatra gondol, ak­kor arra, hogy folytatjuk a lakásépítést a városiközpontban, épül az örökösföldi lakó­telep, s ezzel a város lakásgondjainak zöme megoldódhat. Szeretnénk, ha tovább szé­, pütae a centrum, megvalósulhatna a kis­körút rendszer egy része. Nagyobb figyel­met szentelhetünk a köztereknek: térbúto­rokat helyezünk el, átrendezzük a reklámo­kat. Növeljük a Kossuth teret, mégpedig nagyobb zöldsáv kialakításával és ezt gya­logos térré minősítjük. Felújítjuk a Besse­nyei és a Benczúr tér padjait, és a múze­um, Kölcsey gimnázium, banképület által határolt részen hatszögű (oktogon) tér ki­alakítására nyílik lehetőség. A legközelebbi jövő: a Zrínyi Ilona utca mértani közepé­re kerül hamarosan a négy égtáj felé mu­tató „városi óra”. — Az álmok és a valóság összefüggésével kezdtük a beszélgetést. Hogyan fogadja a lakosság az ön álmait? — Minden vállalkozás, így az építészé is kockázatos: megnyeri-e a lakosság tetszé­sét egy-egy új megoldás? A lakosság a mi legfontosabb partnerünk. Véleményével mindig számolni kell és számolunk is. Szilágyi Szabolcs 1984. október 13. 0 LÁTOGATÓBAN

Next

/
Oldalképek
Tartalom