Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-01 / 205. szám

KM «ÉTVÉGI MELLÉKLET szeptember 1. Q

Megyénkből indultak

Az állami Aljas

lakatos

A mindent behálózó vezetékrendszer csövei között gőzpamacsok törnek az égre. A torony tetejéről a magasba távozna a szitáló por, ha a nyárvégi makacs szellő le nem szorítaná földközelbe, hogy megtelepedjen satnya fűszálon, belepjen épületet, gépet. Távolabb, a még magasabb kémény sárga füstfelhőt ereget, a megszökő gázok egészségre ártalmas permete nehezen oszlik a levegőben.

Torokszorító a levegő, de az érzés is, visz- szamenni abba a gyárba, ahol majd húsz évvel ezelőtt a zúgó kompresszor tövében lehetett tervezni a jövőt. Nézze el az olvasó, hogy e sorok íróját személyes élmények is kötik Kazincbarcikához, a Borsodi Vegyi Kombinát műtrágya gyárához. S éppen ezért hogyne gondolnék bele a hűséges munkás életébe, akit jó harminc éve ideköt a sorsa, akit úgy marasztalt a gyár, mint paraszt szülőit hajdan a föld. így lehetett, hogy az ibrányi legényecske, aki szabadulni akart otthonról, aki szakmát szeretett volna, 1952-ben úgy került ide lakatosnak, hogy azóta sem választott más helyet.

— Délelőtt látott volna, amikor megjöttünk a toronyból — fogad Seres Balázs. — Mint a lisztes molnár, olyan porosak voltunk.

Mert ha más nem is, az üzem neve mutatja, milyen alkotóelemek kellenek a nitrogénműtrágyához. A mészammonsalétrom- üzemben „találkoznak” az alkotórészek. S mellettünk, az udvaron, nyírségi szemmel nézve hegyet hordtak össze kőporból, amelyet ha megőrölnek, finom lisztként szitál szerte a környéken. S ha valami baj van, akkor a karbantartóknak ott a helye a gépek mellett, javítaniuk kell, mert az üzem nem állhat meg.

— Folyamatos a termelés, éjjel-nappal, hétköznap és vasárnap is mennek a gépek — szól a szakszerű magyarázat.

S a maga egyhangú zúgásával, dübörgésével, zakatolásával érzelem nélkül termelő gépek, berendezések adják a magyarázatát annak, miért marad meg mellette az ember, aki érzi, tudja, nélküle idővel megállnak a monstrumok, ha nem veszi kézbe időben a javító szerszámot, akkor elcsendesül minden, megáll a lüktető gyár. Talán ez marasztalta Seres Balázst, a lakatost, s ez késztette, hogy ne csak egyedül, hanem társaival együtt tegyen meg mindent a zavartalan működésért.

Tőmondatokban rövid a történet:

— Lakatos voltam, műszakba jártam. Aztán 1960-ban brigádot alakítottunk. Ennek 1965-ben lettem a vezetője. Sorra elértük a különböző fokozatokat. A vállalat, majd a szakma kiváló brigádja címet kaptuk meg. De nem is elérni, hanem megtartani volt nehéz a címet. Egy évben 1500—1600 óra társadalmi munkát is teljesítettünk mi, húszán. Kapcsolatban álltunk tsz-szel, építettünk istállót annak, akinek a Sajó árvize elvitte a régit, dolgoztunk bölcsődének, áruháznak, bármilyen jó célért szólhattak. Aztán jött a legnagyobb elismerés: 1975-ben engem, a brigádvezetőt állami díjjal tüntettek ki. Mondhatom, szerencsés helyzetben születtem, hogy rám esett a választás. Ami megnyugtat: azóta több társam, más munkás is kapott ilyen magas kitüntetést.

Nem más munkások, egyes vezetői mondták akkor Seres Balázsnak: beverheti a fejét a faiba, amiért képes volt a kitüntetéssel járó pénz felét szétosztani társai között. Pedig nem tett mást, mint amit a természetes igazságérzete diktált, megbecsülni azt a csapatot, amellyel közösen érték el a sikereket. S nem azt nézte, hogy neki az évek hosszú során át más elfoglaltságai is voltak — a többi munkás érdekében. így hol szakszervezeti bizalmiként perelt másokért, hol az üzemi bizottság titkáraként várta a többletfeladat, öt éven át a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete központi vezetőségének tagja volt, a vállalati versenybizottságban ma is részt vesz, párttagként ugyancsak sok feladatot vállalt.

— Többször mondtam magamban, nem csinálom tovább, minek törjem magam — említi megtorpanásait. — Aztán aludtam rá egyet, elgondolkoztam — mégis kell valak:- nek csinálni. Pedig hallhattam a feleségemtől is eleget: „Mert neked mindig menni kell, már megint odavoltál”.

Ám az előbbiek inkább afféle asszonyi zsörtölődések voltak, mintsem komoly szemrehányás. Hiszen 1962-ben is önkéntelenül hazagondolt, amikor egy arra a tájékra való, a Nyírbátorból jött, de itt megismert munkatársat feleségnek választotta. S a feleség azóta is műszakba jár, miközben nevelték a fiút, majd jött a második gyerek, de már ő is 13 éves.

— Persze, hogy nehéz volt, amíg iskolába nem kerültek — folytatja. — Előfordult, hogy egyedül maradt a kicsi a lakásban, amíg hazamentem a műszakból.

Azóta a nagyfiú önálló, műszerész a közeli sajóbábonyi vegyigyárban. De a Seres család is könnyebben mozdul, mert ha rokonlátogatásra indul, akkor beülhet a harmadik éve vett autóba.

— Mentünk mi azelőtt is — gondol haza. — Ibrányba, Nyírbátorba utaztunk, meglátogattuk a szülőket, amíg éltek. A testvéreim most is Ibrányban laknak, hol mi megyünk hozzájuk, hol őket látjuk vendégül.

Ilyenkor nyáron, pedig a vendéglátás nem csak annyiból áll, hogy a gyártól 22 éve kapott kétszobás lakásba beüljenek, kérdezgessék egymást. Van 12 éve a város szélén egy kis kert, abban egy kis ház, egy munkásélet eredménye, ahol el lehet időzni, akár a saját termésű bort megkóstolni.

— Mondjam, hogy muszáj volt megvenni? Kellett a kikapcsolódás, nem lehet örökkön a négy fal között ülni. Meg aztán próbáltam arra gondolni, ha majd nyugdíjas leszek, legyen hová kihúzódnom, legyen mivel elfoglalnom magam. Igaz, nem panaszkodom, mert jó fizetésünk van, de mégis kell az a kis pótlás, zöldség, gyümölcs, szőlő, ami a kertből kikerül. Még tyúkot is tartunk, jólesik belőle olykor a csirkepaprikás.

A gyárból a kertre gondolni már maga az öröm. A nyugalom szigete az, ahol „nem hajt a tatár”. Itt, bent viszont néha nincs megállás. Sokszor megesett éjszaka is, hogy az ügyeletes gépkocsi verte fel Seres Balázst, hozta a gyárba, mert zavar támadt, a műszakban lévő egyetlen karbantartó nem birkózott meg a hibával. Érthető, hiszen túl vannak a harminc éven a folyton üzemelő gépek, jobban kell számítani törésre, rongálódásra, közben a műtrágyára szükség van, a terv mindig feszített.

— Ezért is vagyok büszke arra, hogy tavaly megint élüzem címet értünk el — jegyzi meg.

Arról már nem szól szívesen, ami mostanában rágja. A Kandó brigád sem olyan, mint régen, felére csökkent a létszám. Azok, akik 10—15 évet lehúztak egymás mellett, akik fél szavakból értették egymást, most szerte a környéken találhatók. Csábított a néhány száz forinttal jobban fizető szövetkezet, kis üzem. Személy szerint mindenkit rneg kellett érteni.

— Azért nem vagyok elkeseredett — tiltakozik. — Csak azt kellene jobban megérteni, hogy ez a brigádmozgalom sem olyan, mint a régi, más az emberek gondolkodása. Bosszant, hogy mintha apadna a lelkesedés, mintha más dolgok jobban számítanának. Elmennek a jó munkások máshová, mert nem oda adják a pénzt, ahol a legtöbbet, a fontosabbat dolgozzák.

Majd megenyhül:

— Jött három fiatal a csoportomba. Most mondták, hogy megszerették ezt a gyárat, nem akarnak elmenni. Az a jó, ha ilyet látok.

Ahogy felderül, mintha egy fuvallat elvinné a fojtó gyári levegőt is. A kézszorításból érződik: Seres Balázs, 'az állami díjas lakatos itt talált otthonra, példázza, hogy Ibrányban vagy Kazincbarcikán a munka becsülete számít.

Lányi Botond

Képíró-drámaíró művészek...

Világszínvonalon

Igaz, hogy a következő mondathoz semmi közöm, de elolvasván, engem is büszkeség töltött el: „Igenis tudják Amerikában, a filmszakmában, hogy Magyar- országon nem fotográfusokat nevelnek a főiskolán, hanem képíró-drámaíró művészeket.”

S aki mondta, nem más, mint Kovács László, az ame- rikában élő magyar származású, világhírű operatőr, akinek több filmjét hazánkban is jól ismerik (Szelíd motorosok, Papírhold stb.), aki többek között az Oscar-dí- jas Zsigmond Vilmossal együtt vallja, hogy az operatőri művészetet a budapesti főiskolán, s azon belül is Illés Györgytől, a magyar operatőrök nagy tanítójától sajátították el.

Illés György soha nem akarta tanítványaira ráerőszakolni saját koncepciós elképzeléseit, hanem egy adott szituáció sokfajta megoldási, megközelítési lehetőségeit tanította, amelyet minden operatőr a saját egyéniségének megfelelően szabadon dolgozhatott ki. Talán ennek is köszönhető, hogy a már-már klasszikusnak számító filmoperatőreink mellett (Eiben István, Szécsényi Ferenc stb.) az ötvenes-hatvanas években felnőtt, illetve beérett egy olyan operatőri gárda, amely a fényképezést nem szolgai munkának, másolásnak tekinti, hanem képeikkel alkotó módon járulnak hozzá egy-egy film elkészültéhez. Ehhez természetesen olyan rendezők is kellettek, akik partnert kerestek az operatőrökben, s már a film előkészületénél is együtt dolgoztak. Ilyen párosok alakultak ki a „magyar új hullám” idején, hogy csak a legismertebbet említsem meg. Kosa Ferenc és Sára Sándor.

Budai kisvendéglő, elringató hangulat, aranyfényű húsleves, velőscsont, s Szindbád (Latinovits Zoltán) beszélgetése a pincérrel. Ma már legendás, filmtörténelmi pillanat, a Huszárik Zoltán által rendezett, és Sára Sándor által fényképezett Szindbád- ból. De sorolhatnám az emlékezetes képeket hazai filmgyártásunkból, amely avatatlan, tehetségtelen kezekben, teljesen öncélúvá válnának;

Legjobb operatőreink azonban hallatlan gondossággal tervezik meg képeiket, képsoraikat, amelyekbe szervesen illeszkednek össze a láttatott valóság elemei; az elő-, közép- és háttér, a tárgyak egymáshoz és a szereplőkhöz való viszonya. Hiszen ha nem is tudatosul a nézőkben, de sokszor egy tárgynak is meghatározó szerepe lehet, egy képkompozícióba anélkül, hogy megbontaná a kép egységét. Igen sok operatőr törekszik arra, hogy képi kifejezőeszközök által mindig olyan megoldási módot találjanak, amely a legjobban fejezi ki a rendező által elképzelt tartalmat, s ezáltal a formai megoldás szervesen épül a tartalomhoz, tartalommá válik.

A köztudatban a filmeket általában a rendezőkkel vagy a szereplőkkel kapcsolják össze, s bizony az operatőrökre, a film elkészítésében részt vevő más alkotók munkájára, nem kellően figyelünk oda. Pedig meggyőződésem, hogy a jó film mindig csapatmunka, ahol minden résztvevőnek precízen kell dolgoznia.

Sajnos, a filmkritikusok sem figyelnek a részletekre, s a tartalmi mondanivaló boncolgatása mellett, igen kevés figyelmet fordítanak, kevésbé elemzik többek között az operatőri munkát, pedig a kép előkészítői, létrehozói egyenrangú társai az írónak, rendezőnek. Sőt, amíg rendezőink általában egy stíluson belül, egy központi problémakört dolgoznak fel, közelítenek meg különböző aspektusból, addig az operatőröknek a más és más alkatú rendezőkhöz hajlékonyán kell alkalmazkodniuk. Tenniük kell ezt úgy. hogy ne önmaguk bevált megoldásait alkalmazzák, hanem a rendezőt és a mondanivalót alkotó módon szolgálják ki.

Tudatosság, alkotói véna, az egységes képért való felelősség, ez jellemzi élvonalbeli operatőreinket, aminek következtében nyugodt szívvel írhatom le, hogy a világ élvonalába tartoznak.

Sarkadi Gábor

Lép vagy ugrik a veréb?

Bólya Péter kisregényei

Minden héten százezrek olvassák az Új Tükör című képes lapban dr. B. P. szellemes, ironikus, tárgyilagos üzeneteit. A kérdések — úgy tűnik — kifogyhatatlanok: minden válasz megszüntet (vagy old) valamilyen hiányt, segít az eligazodásban. B. P. mögött Bólya Pétéi húzódik. Népszerű ember, népszerű író. Üj könyve három kisregényt tartalmaz. Az írásokat egy trilógia darabjainak is tekinthetjük. természetesen

csak erős megszorítással, hiszen az egyes alkotásokat a főhős azonosságán kívül a kompo- zíciós struktúra lazán fűzi ösz- sze. Mindhárom mű főhőse Be- recz László, egy helyét kereső fiatalember. Jellegzetes figura abban az értelemben, hogy a kortárs magyar prózában gyakran felbukkanó hősökhöz tartozik. Ezeknek közös jellemzői’ hogy identitászavarokban szenvednek. Talajtalanok, sodródnak az emberek és az életformák között. Túlságosan józanul (vagy hamisan?) szemlélik a körülöttük zajló világot, ösztönösen követik belső iránytűjüket, mert jók, igazak, tisztességesek akarnak lenni.

Ezt a vázlatosan körvonalazott magatartástípust rajzolja műveiben Bólya Péter. A veréb századik lépése és A védőirat második kiadásban jelent meg, a kötet záródarabja, a Szüret először.

Kicsoda Berecz László, a hatvanas évek nemzedékének képviselője? „Azt mondta nekem egyszer a csicsói pap, anno 1957, tizenhárom éves koromban: Te, fiam, mindig ingerelni fogod az embereket, és az alapvető ösztönöket fogod kiváltani belőlük. A nők közösülni akarnak majd veled, a férfiak verekedni. De te mindegyiket túléled” — írja önmagáról naplójába Berecz. A bejegyzés első dátuma: 1962. szeptember 13. A fiatalember orvostanhallgatóként Szegedre kerül. Nem fűtik különleges ambíciók, csak jól akarja érezni magát. Belefeledkezik az éjszakákba és az ivásba. Szerelmes lesz évfolyamtársnőjébe. Bea gyakorlott (és üzleti érzéktől sem mentes) szerető. Vonzó kiszámított elérhetősége, amely mögött a lány igazi énje mégis megbújik. Hamarosan kiderül róla, hogy nem él a szerelem bűvöletében: józan megfontolásai vannak. Berecz tragikusabban éli át a veszteséget, mintsem a kapcsolat mélysége ezt indokolná. Lényegében ez a csalódás — amely nyilvánvalóvá teszi számára beilleszkedési, önmegvalósítási zavarait — űzi el Szegedről. A kisregény ugyan azzal az ígérettel zárul, hogy Berecz megtanul „ugrálni”, úgy mint a többi „veréb”, áz emberek. De ezt ő maga sem gondolja komolyan. A védőirat az íróvá válár regénye. Berecz nem tért visz- sza Szegedre, bölcsészhallgató lett Pesten. Ügy gondolja, az

írás az, amelyben önmagára le1- het. Az íróvá váláshoz élményekre van szükség. „No, Berecz fiam, most pedig itthagysz csapot-papot, ötszobás lakást, hallgatag szülőket, fecsegő egyetemi évfolyamot, és elmész az élmények után. Bejárod a világot, jó barátságot kötsz a gyilkosokkal és miniszterekkel egyaránt. lejegyzed a kisgyerekek gügyögését és az öregemberek bölcsességeit, mindenhova eljutsz, ahová lehetséges, aztán keresel egy barlangot, leülsz és megírod a nagy regényt” — tervezgeti Berecz. Élményekből kijut bőven. de a nagy regény nem születik meg. Főképpen azért, mert bizonyossá válik: az otthontalanság, a talajtalanság nem kedvez a regényírásnak. Főhősünk körül szétesett minden, elvesztette (vagy inkább meg se találta) önmagát.

A szüret a beérkezett írót mutatja. Inkább külsődleges ez a beérkezettség, igazi művek alig hitelesítik. Berecz nem tud szabadulni a látszatok hálójából, a meghasonulás állapotában él.

Bólya Péter írói kvalitásai főképpen a köznapi élet nyelvi megjelenítésében vannak. Egyébként gyakran Átveszi hősei szerepét, kommentál, értelmez, a figurák olykor nem a saját törvényeik szerint mozognak. A sorsok bemutatásakor csak a tünetekre figyel, elmarad az alapos (lélektanilag is hiteles) elemzés. Ügy tűnik fel, hogy az ábrázolt világ rajzában sok a személyes elfogultság. Sötéteb- bek a színek, felbukkannak közhelyszerű megoldások is.

(Magvető, 1984.)

Nagy István Attila