Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
1984. szeptember 8. egfű“ őztese mriko Gverdcltell i híres grúz „Mziuri” tegyüttes egyik legnép- tagja, a közönség ked- olt. éves dalénekesnő idén a tbiliszi zeneművé- iskola zongora tansza- Grúz Rádió és Televí- k- és zenekarának is ja. Tervei között szere- ;y beiratkozik a főisko- szerzői szakára, mivel :lés mellett rendszere- lalkozik zeneszerzéssel » ntit nagyon szeret- 1 tem, s most, hogy ■ már nem él, ezt ■ meg is vallhatom. ^ A kollégiumban mellettem ült, s az önkormányzati napon” ;unk a szakácsok. Mifőtt a lecsós pörkölt, am randevúra — Anti te meg a kollégium va- t. A húszéves találko- tán — alvás nélkül — a fiát Nyíregyházára, az tollégiumba ... ne egye meg, hát ezért nnem jövet az a nagy í. Valami rossztól fél- 3 most ne mondja ne- enki, hogy ez az élet — a halál. enki beszél magáról, s ics itt, arról is beszé- Kitüntetések, tudomá- tkozatok nem kerülnek a gyerekek, unokák — sikerei — annál inkább, sarokban — fölállva az asztal mellől — Gel- arival váltjuk a vilá- gy órán át dumáltatok” idja valaki később. Nem észre. Azt sem, hogy lett. ráig még táncolok egyet ben kicsit szerelmes is —, aztán vége. rétién utcákon kísérjük . lányokat (nagyapák a amákat), csak a hajnali ismerősök és az illatok, amos Szálló portása az- jad, hogy kerestek a ök. Rossz helyen álltam Keresztury Dezső nyolcvanéves ALIGHA VOLT A MAGYAR KULTÚRÁNAK, IRODALOMNAK S — TEGYÜK HOZZÁ —, A KÖZÉLETNEK NAGYOBB NEMZEDÉKE, MINT AMELYET A SZA- ZADFORDULÖ ÉVEI HOZTAK: JÓZSEF ATTILA, ILLYÉS GYULA, NÉMETH LÁSZLÓ, SZABÓ LŐRINC KOROSZTÁLYA. ÉS EZT A NEMZEDÉKET NEMCSAK AZ ALKOTÁS, HANEM A SZEREP IS NAGGYÁ TETTE, LETT LÉGYEN EZ A SZEREP MŰVÉSZI, KRITIKUSI, IRODALOMPOLITIKÁI VAGY ÉPPENSÉGGEL MŰVELŐDÉSÜGYI. KORUNK MEGKÖVELTE A HELYTÁLLÁST, MEG A SOKOLDALÚSÁGOT: A LEGJOBBAKNAK AZ OZORAI PÉLDÁT KÖVETVE KELLETT SEREGET MUTAT- NIOK, ÉSPEDIG SOKFÉLE FRONTON. nál antidemokratikusabb időszakban hosszú évek mellőzöttségével fizettek neki. Zokszó nélkül dolgozott akkor is, könyvtáros volt, színházzal, zenével foglalkozott, népszerű gyűjteményeket tett közzé, s végül mind nagyobb hatással szólalt meg, mint költő. Hatással, de nem hangerővel. Versei mind a dunántúi' klasszikus hagyományho. kapcsolódtak, s ilyenek m: is: humánum, magyarság mélyen átélt közösségi érzés és őszinte személyesség jellemzi verseinek vonulatát, amelyekre épp e hagyománynak megfelelően a formai készség, finom ízlés, visszafogott kifejezésmód a jellemző. És még nem szóltunk a közvetítőről, az esszéíróról, s fordítóról Folytassuk? Lehet méltatni Keresztury sokfél Mindezt elmondhatjuk a föntebb említettekről, de elmondhattuk a nemrégiben ünnepelt, irodalompolitikai tényezőként is oly fontos Illés Endréről, most pedig arról a Keresztury Dezsőről, aki — alig hisszük él, de az évszámok nem tévednek — szintén nyolcvanéves lett. Mint annyi tehetséges, nyitott és kulturált magyar ifjú: ő is költőnek indult. Csakhogy erős kritikai érzéke lévén, alig múlt húszéves, mikor ígéretes zsengéit megsemmisítette. Tudóssá lett tehát, de a tények gazdaságának ismeretében, kritikai kiadások mestereként, összefoglaló antológiák, tudományos képeskönyvek készítőiéként sem volt száraz pozitivista: értelmes munkáját mindig érzelem dúsította. S egypár évtizeddel ezelőtt, már mintegy gazdag pálya új állomására tért vissza ifjúkora költői útjára. Közhely lenne örök fiatalságát emlegetnünk — hanem a közhely is lehet igaz. Közhely pannóniai volta, a klasz- szikus hagyományhoz, a lan- kás dunántúli tájhoz való. kapcsolódása. Közhelyeket kell mondanunk, ha rendkívüli műveltségét emlegetjük. Ha utalunk tudós voltára, arra, hogy mily kiváló germanista, vagy hogy Arany Jánosnak, Batsányinak, Babitsnak nincs különb ismerője, értője, értelmezője. Ha fölidézzük, mily nehéz posztokon tevékenykedett, így Berlinben, a náci fővárosban is a független magyar szellem képviseletében, a németség kultúrájának kettős arcából pedig mindig az örök humánumot megvilágítva. Emlékezhetünk arra, hogy mit tett mint a magyarság európai helyének megvitatását kezdeményező, problémafölvető, gondolatébresztő hazafi. Hogy mily nagy nevelő volt: az egyetemen vagy Eötvös Kollégiumban épp úgy, mint később miniszterként, amikor a demokratikus iskolaügy, a tudománypolitika és közművelődés alapjait rakta le — amiért aztán egy demokratikus szólamokat szajkózó, ám antevékenységét, mennyiségre is meghökkentő, amit különböző területeken véghezvitt, de mindarra, amit kultúránk közös asztalára letett: az emberség és minőség a jellemző. A gyávaság H íres és régi mondás: a bátor ember egyszer hal meg, a gyáva azonban igen sokszor. Tudniillik a gyávaság nem pillanatnyi, nem egyszer megmutatkozó tulajdonság, hanem állandó, az egész életen végigvonuló jellegzetesség. A gyáva karakterről nagyon sokszor írtaik már írók is gondolkodók is. Musil egyik novellájában például szerepel egy gyáva ember, aki. egész életében szeret ne jellemet, szeretne karatert szerezni magának. Ez szinte lázas és eltorzult tevékenységekhez vezeti, mert minden áron azt akarja bebizonyítani, hogy neki igenis van karaktere. A probléma azonban az, hogy a karaktert nem lehet egyszerre és tudatos tevékenységgel megszerezni; az emberi jellem és az emberi tartás éppen úgy élettevékenység eredménye, mint ahogy maga a gyávaság is élettevékenységben mutatkozik meg. Korántsem teki üthető esetlegesnek az a befejezés, amit Musil korai novellájának ad. Az elbeszélő találkozik a karaktert megszerezni vágyó hőssel, aki ezúttal egy kocsiból lép ki, és röviden közli véleményét: — Tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy fontos az ember számára a jellem. Nem jellem kell, hanem fegyelem és beilleszkedés a fegyelmi rendbe. Aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy éppen a gyávaságból, a jellemtelenségből születik meg nemcsak a szolgalelkűség, hanem a vezető kultikus tisztelete is, az a tí pusú fegyelem, mely a gondolkodást és az önálló véleményalkotást tökéletesen kiiktatja az emberekből, sőt a gyávaság átcsaphat nemcsak a fegyelem, hanem a hősiesség látszatába is. Az úgynevezett hősiesség olyan körülmények között, melyek a „fegyelemre’' továbbá, a tekintély elvre, az emberek függésére alapozódnak, nem más, mint a gyávaság sajátos megnyilatkozása. A deheroizá- lás divatja idején talán szükségtelen erre s jellegzetességre felhívni a figyelmet, azonban az is bizonyos, hogy a gyávaság az embereket a legkülönbözőbb pózokba kergetheti — s éppen ebben áll a gyávaság ellentmondásossága. Hadd hivatkozzam ebből a szempontbó' Lukács György egyik nyilatkozatára. Lukács elmondta, hogy mivel ő a vásárcsarnok környékén lakik, naponta tapasztalja: emberek százai teszik kockára életüket egyetlen másodperc miatt, s futnak át a robogó villamosok és autók előtt, csak azért, hogy előbb érjenek céljukhoz. Tudjuk azt is, hogy ez a Lukács által említett jelenség menynyire áthatja világszerte a közlekedési morált, hogy néhány perces előnyért saját életüket és mások életét kockáztatják. De hallgassuk tovább Lukácsot. Lukács ezek után arról beszélt, hogy ugyanazok az emberek, akik ilyen vakmerőén és szélsőségesen viselkednek a másodpercelőnyök érdekében, igen sokszor nagyomis gyáván viselkednek saját munkahelyükön, hajlonganak a főnöV. anatómiája kök előtt, különböző klikkeket képeznek, melyek őket védik, és melyek esetleg előrejutásukban segítséget nyújtanak. Ez az ellentmondás is hozzátartozik a gyávaság anatómiájához. Mert a gyávaság elméletileg közmondásokkal és szólásmondásokkal védekezik. Ezek közül talán leghirhedtebbé a „Szólj igazat, betörik a fejed” vált, de számos hasonló bölcsesség ad iránymutatást a gyávaságnak. S valóban igaz az, hogy a gyávaságnak létezik pszichológiai oka és elemzése is. Ha az ember valamilyen lelkiállapotban megijed valamitől, még nem gyáva. Ugyanúgy nem gyáva, ha a társadalmilag hasznos és evidens megállapodásokat, konvenciókat nem rúgja fel. Tehát a bátorság semmiképpen nem jelent fenegyerekeskedést, sőt éppen ez utóbbi lehet a gyávaság egyik jelzője. Tudniillik a gyávaságot éppen vakmerőséggel, a társadalmi együttélés szabályainak semmibevételével, vagy huligánko dással kompenzálja. Mert aligha gondolható el az első pillanatban, hogy egy erőszakoskodó ember valójában gyáva, hiszen nem tudja elképzelni, hogy akaratát normális úton érvényesítheti, s az erőszakosság számára pótcselekvés. Tehát nem szabad azonosítani a gyávaságot a magatartás külső vonásaival. Ez a tulajdonság nem külső tulajdonságként, hanem bensőként veszélyes. Veszélyes abban a pillanatban, amint társadalmi kérdésekről van szó, mert szükségképpen eltekint az erősebbnek vélt helyzetű kritikájától, sőt szükségszerűen dicsérni kezdi azt, amin nincs dicséretre méltó. Ilyen módon a gyáva felfordítja a valódi értékrendet. És a gyávák szövetsége, mely nem egy munkahelyen kialakult, ezerszeresen felfordítja. Az válik értékké a szemükben, ami valójában értéktelen, és az értéktelenné, ami társadalmilag előrevivő. így váltak a mi társadalmunkban is már nagy ötletek, újítások megvalósulatlanná. így lehetett komoly sikkasztásokat hosszú ideig eltussolni, és — ez is nagyon fontos — az esetleges leleplezőket negatív helyzetbe hozni, rossz káderlapot írni róluk, mégpedig úgy, hogy becsületességük „terhét” éveken át ilyen formában kellett hordozniuk. E zért hiszem azt, hogy az emberi tulajdonságok legrosszabbikjáról írtam most. Olyan sajátságról, melyet nem büntet a törvény, melyért nem jár hivatalos megtorlás, holott sokszor károsabb, mint sok olyan cselekedet és magatartás, mely törvénybe is ütközik. Azt hiszem, hogy ideje lenne komoly tanulmányokat írni erről a tárgyról, mivel éppen erről mondhatjuk el Petőfi szavaival, hogy annyira ártalmas, mint a pohár borban az egy cseppnyi méreg. És ha valami ma igazán kerékkötője a fejlődésnek, és gátja mindazoknak a becsületes törekvéseknek, melyek a magyar társadalomban felmerülnek, akkor az elsősorban a gyávaság; akár a közöny formájában, akár a hetvenkedés formájában jelenik meg. Ez a gyávaság titka, és ez az, aminek megértése a ma embere számára szinte kulcsfontosságú. Hermann István Keresztury Dezső: Hagyjátok! Jön már a kutyaidő: fukaron fogamhoz verném minden percemet, hogy leckém bevégezzem, míg lehet; így illenék, különben romha'lom marad csak: tálentumom elveszett. De új útra kísért a vadon, s bár lelkifurdalásban reszketek, test, lélek árja mint a förgeteg sodor, leszijjazván se nyughatom, elcsábítalak apró s nagy istenek. „Kerítsd be végre kerted!”: hallgatom a bíztató pörlekedéseket, zavar is a keserű élvezet tudni, hogy mindig nyitott házamon tolvajként forognak kalóz szelek. Érzem: itt az utolsó alkalom, de átnézek tolvaj kezek felett: fakad forrás a kimerült helyett. Hagyjátok hát szétszórnom szabadon, amitől mindig gazdagabb leszek. Tóth Endre: Szitakötő i Szállsz kecsesen, csöpp szitakötő, tiéd. a tó s az égi mező. Könnyű testedet lenge szárnyad röpíti föl a magasságnak. Jobb is lenne tán öntudatlan élni a tűnő pillanatban. Szállni gyanútlan örvény felett, észre sem venni a végzetet. De én látom: a parti fecske bekapni készül, fentröl lesve ... Véged van immár, szitakötő. Csak én siratlak: ez a jövő?
