Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
Tisztelt Névtelen! Hadd bocsássam előre: sokkal jobban tisztelném önt, ha nem burkolózna a névtelenség homályába. De hát furcsa mód már-már hozzá kell szokni, hogy egyesek véleményt csak jól kibélelt rejtekhelyükből akarnak, tudnak mondani. Különösen akkor, ha másokat nem a legkedvezőbb színben tüntetnek fel. Ez bizony nagyon is sajnálatos, hiszen egyrészt a politikai iskolázottság hiányosságait bizonyítja, másrészt visszaidéz azokból a nem mindenben örömteli korszakokból, amelyeket ön is elítél levelében. Amelyekben nagy divat volt másokat befeketíteni úgy, hogy a megtámadottak nem védekezhettek, hiszen fogalmuk sem volt a hátbadöfésről. Nem is szólva arról, milyen károkat okozott a nézet — amelyet hivatalos rangra is emeltek egy-egy időszakban — amikor egyesek hibáját-bűnét kiterjesztették egy bizonyos foglalkozási ág képviselőire. Tovább: bűnös várost, bűnös társadalmi osztályt, réteget, sőt bűnös népet is emlegettek ... Hogyan is írja ön? ......ne igyekezzünk egyetlen testület volt tagjait tisztára mosni, mert a történtekért mindenki — aki ebben a honban élt és él — egyformán felelős. Az is, aki csak szemlélte és az is, aki azt elkövette ...” Vagyis kollektív a bűn, kollektív büntetést is követel. Az ön logikája szerint. De most már meg kell mondanom, mit kifogásolt ön tisztelt „Inkognito”, ösz- szeállítást adtam közre augusztus 19-i lapunkban az 1944-es szabolcsi nyár eseményeiből a megyében megjelent újságok írásai alapján. Ebben a dokumentum-riportban idéztem a Szabolcsi Tanító című lapból is. Nem ismétlem az ott megjelent és előcitált írásokat, csak a lényegét mondom él annak, aki nem ismeri. A magyar — s közte a szabolcsi — tanító nem önként és jószántából ment az úri Magyarország nemzetrontó háborújába, nem önként és túláradó lelkesedéssel esett a harcok áldozatául, hagyta ott az egészségét, esetleg végtagjait. És a tanítónak, aki itthon rparadt, mindent kellett csinálnia, a legtöbb esetben nem jelentékeny díjazásért, hanem éhbérért, az állása megtartása reményében. Ezt olvastam ki én a Szabolcsi Tanító korabeli idézett számaiból. Azzal együtt, hogy bizonyosan akadt akkor és ott is kivétel, akit megtévesztett a nacionalista-fasiszta propagandagépezet. Azt sem állítottam, hogy minden egyes tanító koldus szegény volt és kiszolgáltatott, azt sem, hogy baloldali. És nem mentettem fel a kegyetlenkedőt akár a fronton, akár itthon, a civil életben követte volt is el tettét. De most, az ön kifogásoló levele után is állítom: a magyar tanító a múlt rendszer értelmiségének legnyomorultabb napszámosa, a falu lámpása, a pórnép leszármazottja és patrónusa, életét vele együtt élő volt. Akinek a háború éppoly pokol volt, mint a munkás- nak-parasztnak. Még akkor is, ha a tanító iskolai végzettsége miatt netán tartalékos tisztként került ki a frontra. Komolyan gondolja ön, hogy a Horthy rendszerben a falusi tanítónak nem volt muszáj leventéket oktatni, közellátási cédulákat osztogatni, Hangya szövetkezetben könyvelni, tűzoltó parancsnoknak lenni...? A tanító mindenes volt, s ha nem akart tanító maradni, akkor valóban nem volt neki muszáj e feladatokat ellátni. Sokan az állami és egyházi iskolák tanítói közül — magam is olvastam, mi több, gyerek létemre tapasztaltam — máról holnapra kerültek távol egészen apró engedetlenségek miatt a tanítói katedráról. Azt hiszem, nincs rá szükség, hogy tovább magyarázzam a tanítóság bizonyítványát. Hogy a múltban a magyar tanítónak sem jutott különb sors, mint másoknak ebben a hazában. És hogy mennyire hibás lenne egy-két negatív eset miatt tömeget megítélni. A magyar történelemnek — mint minden nép esetében — vannak szép és kevésbé szép lapjai. Történelmünk így a mienk. Ahogy dóré dolog lenne dicsekvéssel verni a mellünket egy-egy szép tett miatt, annyira volna ostobaság ruhánkat szaggatni a szégyentől. Higyje el, tisztelt Névtelen, hogy a nép, a tanító sem bűnös. Legfeljebb volt bűnös a nép, a tanítók között is. Ezeken valóban érdemes elgondolkoznunk. Nemos Istvánnal, a Jánkmajtisi Nagyközségi Közös Tanács elnökével emberekről, ügyekről A Ügy mondják, hogy az államigazgatás nagy változásai addig és úgy érdekesek, ameddig és ahogyan az állampolgár erről tud. Amit ebből számon tart. 1984. január elsejétől valóságos kis „forradalom” játszódott le az igazgatásban. Ennek voltak szurkolói és ellenszurkolói. A puding próbája, hogy megeszik — mondja az angol, ön, mint egy nagyközségi közös tanács elnöke, mint régi „tanácsi” ember, hét hónap eltelte után mit szólt ezekhez a változásokhoz? — Szerintem jó az a puding. Valójában mi történt januártól augusztusig? így kérdezni sem szabad, hiszen ami a magyar államigazgatásban történt, az sokkalta korábban kezdődött és sokkal később fejeződik be. Azaz a folyamatnak legfeljebb egy állomásánál vagyunk. Könnyű dolgom van. Búcsúzó elnök vagyok, immár túl a nyugdíjkorhatáron, aki azért szolgál, mert éppen ebben a pillanatban titkárunk sincs. Nyugdíjba ment. Nyilvánvaló, hogy hét falu gondját egyik napról a másikra nem lehet, nem szabad idegen kézibe adni. ® Értem, de miért és mitől jó ez a puding? — Nem kenyerem a szójáték, de azt mondom, hogy azért, mert nem kapkodva készült. Mi a felszabadulás után sok mindent újraformáltunk. Én huszonnyolc évet töltöttem a tanácsnál, előtte politikai munkás voltam. Mi történt? Abból a jegyzői hivatalból, ahová az ügyintéző kölcsönkért cipőben jött be, mert mezítláb bemenni nem mert, tanácsok lettek. Itt kezdődött. Meg kellett teremteni egy másféle hivatalt. Kikkel? Nyilvánvaló, hogy ha a régi emberek esetleges segítségével is, de másképpen, másféle embereknek. Akkor azt számon kérni egy tanácselnöktől, hogy nem értelmezi jól a ren- deléféket, érteirfíetiferíség'fett volna. Az embereket, az emberi indulatokat kellett akkor jól értelmezni. Valamiképpen így kezdtük, vagyis, ami most változik, annak sokszálú előzménye volt. Vannak, voltak-e nagy állomások? — Persze, hogy voltak. A közös tanácsok alakulása, a nagyközségi tanácsok kialakítása. És most ez a legutóbbi, a járások megszűnése. Valamennyit másképpen éltük meg. de valamennyit igazolni látszik az idő, a mindennapos gyakorlat. ...ft küzös tanácsok megalakulása nagy próba volt, de — tanácsi szempontból — még az sem volt akkora, mint amikor aagy- községgé lettünk. Akkor sok mio- dent meg kellett tanulni, újra kellett értelmezni... az intézkedés joga. A tanács egyszerűen végrehajtott. 9 Jól vagy rosszul? — Ebben is lehetett eltérés. És hiszek abban, hogy egyetlen járás sem akart rosszat és nem volt olyan község, ahol ne akarták volna a jót. Más dolog — és azt hiszem, hogy ez a legfontosabb — hogy addigra, tehát 1973-ig, a községi tanácsoknál (és ez a nagyobb létszámú, nagyobb településeken dolgozó tanácsokat jelenti) kialakult, vagy alakulóban vöLt az a gárda, amely már értett a közigazgatáshoz, szakember volt a maga mesterségében. Ez nem kis dolog, hiszen szinte a semmitől indultunk el. Most a közvélemény úgy tartja, hogy a járások megszűnésével valami rendkívüli történt. Én azt, hogy az idő érlelte azt, ami ma van. A Ne haragudjék, de egyes fórumokon ma- w napság viták zajlanak arról, hogy vajon nem siettük-e el a közös tanácsok kialakítását, a kisközségek közigazgatási .Jelszámolását”? Ugyanúgy, ahogyan — és ebben van is igazság — az iskoláink körzetesítését is inkább „végrehajtottuk”, mint átgondoltuk, inkább kikényszerítettük, minthogy hagytuk volna, hogy az idő kényszerítse ki azt... — Ismerem a vitákat. Előfordulhatott, hogy aki csaik a térképet nézte, az ugyanúgy járt, mint a szülő, aki a gyerekei házasságakor csak a vagyont vette számba. Itt Szat- márban ez azért más. Én hiszek abban, hogy nekünk ezt az együttélést sikerült jól szabályoznunk, sikerült a normáit kialakítani. Nem mondom, hogy kis próba volt. Csak ez a hét község is két járás területéből lett egy egységgé, még akkor, amikor a járások éltek. Csengertől kaptunk községeket és az igazság, hogy azok a községek kommunális szempontból hátramaradottabbak, rosszabb ellá- tottságúak voltak. Létre kellett tehát jönnie egy kiegyenlítődésnek. Ez annyit jelent, hogy igazságtalannak kellett lennie a tanácsnak? — Éppen hogy igazságosnak kellett lennie. Valamikor a községek úgy éltek egymás mellett, mintha ellenségek lennének. Ha két-három fiú átment a szomszéd faluba egy bálba, akkor abból verekedés lett. Egymás ellen éltek a települések és messze kellett menni a szűkebb hazától ahhoz, hogy barát lehessen a császlói a darnóival, a jánkmajti- si a csegöldivel, a kisnaményi a hermánszé- givel, vagy a szamossályivail. Ügy éltek ezék a falvak egymás mellett, mintha nem közös lett volna bennük az ínség, pedig hát az emberek egyformán valami jobbra vágytak. A közös tanácsok megalakulása nagy próba volt, de — tanácsi szempontból — még az sem volt akkora, mint amikor nagyközséggé lettünk. Akkor sok mindent meg kellett tanulni, újra kellett értelmezni. Addig mankónk, helyettünk gondolkodó szervezet volt a járás. Ez nem azt jelenti, hogy a község nem gondolkodott, hanem azt, hogy a jáirás volt a végrehajtó hatalom, övé volt a pénz. 0 Pontosabban mit ért ezalatt? Feleslegessé lettek a járások, nem volt jó a korábbi irányítási rendszer? — A járások funkciója kezdetben az irányítás volt. Egyértelműen az irányítás. Csak ott voltak szakemberek, akik végrehajtatni tudtak. Ott voltak szakmailag és politikailag képzett vezetők, akiknek bizonyos dolgokban dönteniök kellett, akik dönteni tudtak. Nem vagyok feltétlenül a diplomák híve, de nyolc, vagy éppen hat általános iskolával másképpen gondolkodik az ember. A jó közigazgatáshoz sok mindent kell tudni. Politikából, emberségből, de szakmai dolgokból, jogból, közgazdaságból, az egyes részterületek szakmájából is. Tulajdonképpen 1973-ban nem történt más, mint az, hogy addigra felnőtt az a tanácsi apparátus, amely ezeknek a feladatoknak a jó részét átvehette. A Nem mindenki végzett egyetemet a tanácsoknál. Sokan dolgoznak olyanok, akik mégis évtizedeket töltöttek ezzel a munkával... — Igaz, de amennyire történelmi szükségesség volt a tanácsok megalakítása, annyira szükség volt és van ezeknek az embereknek a munkájára. Más dolog, hogy nehéz lenne olyan tanácsi dolgozót találni, aki ne iskolák sorát, tanfolyamok sorozatát végezte volna el. Egészen egyszerűen: 1973-ban, amikor a nagyközségek megalakultak, létrejöttek, akkor az új feladatokat ott már egy erre felkészült, vagy legalábbis részben felkészült apparátus vállalta fel. Lekerültek a községekhez bizonyos jogkörök és a hivatalokká átalakult járásoknak már nem intézni, hanem csak ellenőrizni kellett, hogy a megnagyobbodott kötelességével miként él egy- egy tanács. A nagyobb változás az volt, hiszen a nagyközségek, a közös tanácsú nagyközségek most, 1984. január elsején nagyon kevés feladatot vettek át. Bizonyos értelemben a felelősségük növekedett, de ez olyan, mint amikor a már gyógyuló, erősödő ember eldobhatja a mankót és jár anélkül is. ftft Mit érés ebből u állampolgár? — Nagyközségekben az ügyintéző állampolgár semmit, vagy jószerével 9emmit. ö nem került messzebb az ügyek intézésétől. Kisközségekben a helyzet más. Ott az állampolgár valójában az élet több területén közelebb került az ügyei intézéséhez. A Talán furcsán kérdezem, de eddig egy tanácselnök is közelebb érezhette magát a „felsőbb” szervhez, a járáshoz. Ez a köldökzsinór most elszakadt. A megye messze van... Jó ez, vagy rossz? Valójában mit vártak az átszervezéstől, és mit mond az első hét hónap gyakorlata? — Én azzal kezdem, amiben csalódtunk. Mi azt vártuk — és nemcsak itt Jánkmajtí- son —, hogy a járásnál dolgozó jó szakemberek közül legalább néhányan kijönnek a községekbe dolgozni. Vagyis azt, hogy szakmailag erősödhet a helyi tanács. Nos, ide nem jött senki. Nem arról van szó, hogy a mi dolgozóink nem értenék a munkájukat, de a tanácsi szakemberképzés mai rendszere nem kedvez a kistelepüléseknek. Csak példaként: akiket mi beiskoláztunk jogra, vagy a tanácsi akadémiára, azok a legritkább esetben jönnek vissza hozzánk. És ennek egyszerű oka van. Tanácsi vonalon hihetetlen nagy a képzett szakemberek iránti kereslet. Én nem azt mondom, hogy egy érettségizett fiatal nem lehet ragyogó munkaerő, de azt igen, hogy a szakterületekhez csak bizonyos idő után érthet. Ez pedig azt jelenti, hogy az idősebb, képzettebb munkatársakra nagyobb teher nehezedik. Csak példaként: ismerek fiatal jogászt, csábítottam, hogy jöjjön hozzánk. Nyugdíjba ment a titkárunk, kell a szakember. Kinevetett és igaza van, mert ő két termelőszövetkezet jogtanácsadójaként többet keres, mint ameny- nyit nálunk tíz év múlva kereshetne. A kérdés másik része az volt, hogy elszakadt-e a köldökzsinór? Gondolom azt kérdezte ezzel, hogy messzebb kerültünk-e az eddigi járási székhelytől, a várostól? Erre kategorikusain azt merem mondani, hogy nem. A személyes kapcsolatok megmaradtak, de túl ezen, innen és a társközségekből is rengetegen dolgoznak Gyarmaton. Jó a kapcsolatunk a benti üzemekkel, gyermekeink ott tanulnak. A találkozás tehát ma is mindennapos ... A Nem felelt arra, hogy a megye messze van... — Sajnos, az valóban messzire van. Ritkább a személyes találkozás a vezetőkkel, ráadásul ez a távolság még a telefonunkon is érzik. Ez technikai kérdés, de bizony néha kiabálva se halljuk egymást. Az igazi, azt hiszem, az lenne, ha legalább a nagyközségeknek egy telexvonala volna. Sok mindent egyszerűsítene, de ez inkább csak technikai kérdés. M ön most nyugdíjba készül. Személyes w vonatkozású kérdés, de hét település kérdése is: mit hagy hátra? — Hét falut, amikről vallom, hogy egyformán szeretem őket. Még 1984-ben sem kis dolog az, hogy itt mindenütt van víz. Tényszerűen kiszámítható lenne, hogy hány méter út és járda épült, hogy mit tettünk akár csak tíz év alatt is a kereskedelmi ellátás javításáért. Szívesen kiszámítanám, hány tanult ember indult el innét, de azt is, hogy hányán szálltak le a messzire ingázó vonatokról, kerestek és találtak közelebb munkát, megélhetést. Most készül, hamarosan készen is lesz egy egészségügyi kombinát... Ha utánagondodok, akkor sohasem voltunk gond nélküliek, de örömök nélkül se maradtunk soha. Ha én kezdetben arról is beszéltem, hogy januártól hiába reménykedtünk a szakmai erősödésben, akkor ez nem valamiféle panasz. A jobbhoz jobb kell és ez egyszerű képlet. A mai állampolgár, a mai ügyfél, a mai falusi ember nem ugyanaz, nem ugyanolyan, mint a tanácsok alakulásakor volt. Minden munkánk hiábavaló lett volna, ha ugyanolyan lenne. Nekünk őket kell kiszolgálni, vagy ha pontosabb akarok lenni, akkor az ő igényeiket kell kiszolgálni. Nézze* itt hosszú évekig rohamos volt a népesség csökkenése. Ez a tendencia most megállt, vagy majdnem megállt. Sokan jöttek haza, a termelőszövetkezeteink jók, munkát, megélhetést, a melléküzemekben egyre inkább a szakembereknek is boldogulást adnak. Azok, akik évekig távol voltak, városokba ingáztak, városokban éltek, nyilvánvalóan más igényű emberek. Az a parasztcsalád, aki egy szoba-konyhában élt, nyilvánvalóan más igényű most, amikor már felépítette a háromszoba-összkomfortos házát. Mi ezekért az emberekért vagyunk, az ő elvárásaiknak kell megfelelni. Legalább olyan szinten, ahogyan ők megfelelnek a közösség elvárásainak. 0 Ezen mit ért? — Példát mondok: kaptunk százezer forintot járdák építéséhez. A lakosság ötszázezer forint értékű társadalmi munkát adott ehhez. így lehet dolgozni, viszont akkor az állaimpolgár is joggal várja el tőlünk, hogy az ügyintézésben partnerei legyünk. Ha szabad egy személyes vallomást tennem, akkor elmondom, roppantul sajnálom, hogy megöregedtem. Most szeretnék fiatal tanácselnök lenni, most lenne jó tervezni az új lehetőségeket. Megtudni, kipróbálni, hogy mit tehetnek majd szűkebb közösségükért a falusi elöljáróságok, megélni a község értékeiből történő szabadabb gazdálkodást. Azt a néhány százezer forintot, amihez a magunk százezreit hozzátehetjük. És ez már nagyon közeli holnap ... 9 Köszönöm a beszélgetést. Bariba Gábor
