Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. szeptember 29. FIATALOKRÓL FIATALOKNAK V.___________________________________________________________________________________ Az elektronika yonzásában Az elektronika mindig vonzotta a fiatalokat. Most is a ranglista előkelő helyét foglalja el az eletronikai és mechanikai műszerész szakma. Ez derül ki Nagy Imrének, a BEAG Umiversíl nyíregyházi gyára főmérnökének szavaiból: — Ha béremelésire kerül sor, ők vannak az első helyen. Nem véletlenül. Elsősorban ők adnak rangot a gyárnak. Elsősorban e harminc főt számláló gárdának van meghatározó szerepe a most gyártott TR—9220^as típusú számítógép-tápegység s ikerében, a magas műszaki színvonalú saját fejlesztésű AET 215-ös sztereóerősítő gyártásában, de sok egyéb más külpiaci sikertermékükben is. Indulás: alacsony bérrel Nem könnyű e „családba” bekerülni. Aki megfelel a magas szakmai követelményeknek, csak azt fogadják be, azt segítik. E műszerészgárda ifjú tagja a pályakezdő Hankó Tamás, Kiss János és Madzig Mihály. Meg- felélnek-e a követelményeknek? Igazolják-e ezek a fiatalok a főmérnök véleményét a szakma rangjáról? Elégedettek-e? — A pályakezdő fizetése elég alacsony. Ha rajtam állna, feltétlen emelném. Jobban ösztönözném őket — vélekedik Madzig Mihály mechanikai műszerész. — Nekem a gyár az otthonom, itt nevelkedtem. Nem mondhatom, hogy a pénzzel meg lennék elégedve, 15 forintos órabért kapok. Lehetne több is, legalább 3 forinttal Ennek ellenére semmi szándékom jelenleg elmenni — mondja Hankó Tamás elektromos műszerész pályakezdő. — Húsz forint az órabérem. Aránylag jó, máshol sem kapnék többet, s itt biztosítottnak látom a jövőm — elégedett Kiss János. Szavaikból kiderül: az anyagiakkal csak résziben elégedettek. Csakhogy nem egyedül a pénz a meghatározó. Hankó Tamás, Madzig Mihály, Kiss János — Én a gyárban voltam segédmunkás. Az elektromos raktárban dolgoztam anyagkiadóként. Ott kedveltem meg és az foglalkoztatott, hogy a sok anyag, alkatrész hogyan áll össze erősítővé, sízámítógép-tápegységgé, elektromos berendezéssé — vall az elkötelezettségről Hankó Tamás. Furcsa ember a műszerész Akkor csak 8 általánosa volt. Állmai ösztönözték, hogy levelezőként érettségizzen a Kossuthban Nyíregyházán. Segítették a gyár vezetői. Munkaidő-kedvezményt adtak neki, Két év a gimiben, újabb kettő a 107-esben, s a gyakorlat a gyárban. — Több mint négy esztendőt húztam a nyolc általánosra, hogy műszerész legyek — folytatja. — Júniusban szabadultam. — Hogyan fogadták? — Régi ismerősként. Fiatal művezetőm, Mudri Jancsi keze alá kerültem. Meghatározó, hogy az „idősebb” műszerészek befogadják-e az embert. Rövid idő telt el. Egyértelműen még nem mondhatom, hogy ez sikerült. — Mitől függ? — Elsősorban attól, szakmailag bizonyítok-e? Csapatmunka, csapatteljesítmény van. Nem mindegy, mit, mennyit hibázok, hányszor ad vissza a meó valamit. Ügyes kezű, jó szemű bemérőműszerésznek tartják. Most az AET 250-es bemérését végzi, s egy egészen új termék, a THP 103-as hálózati stabilizátort szereli. Furcsa ember a műszerész. Nem szeret keveredni senkivel. Csendes, hallgatag, mindegyiknek van egy kis kuckója, ott dolgozik. Ezzel a „birtokkal” már Tamás is rendelkezik. — A nyíregyházi Krúdy- ban végeztem. Nem vettek fel a tanárképzőbe, így kerültem Czeglédi Laci barátommal a gyárba. Vele együtt tanultam végig — mondja a pályakezdésről Kiss János. — Nagyon gyorsan beilleszkedtem. Különben is könnyen oldódó típus vagyok, s azt mondhatom, tényleg felkarolt a csoportvezetőm és a bemérőműszerész-gárda is. Ez nagyon jólesett. Bátorítást adott, hogy kérdezzek a „kényes” műszerekről, mindenről, ami érdekelt. És nem harapták le az orrom. Családalapításra gondol. Megvan a választottja. Lakás már van Ibrányban. Terve a technikusi minősítő megszerzése. Tovább akar tanulni. — Tudom, ezt csak ez a gyár tudja biztosítani számomra S ez meghatározó a jövőmre. Bizonyos, némi hátrányban volt az érettségizett műszerészekkel szemben Madzik Mihály. Érezte, tudta, restellte is, ezért is döntött: — Most vagyok harmadéves a szakközépben. Ha a srácok nem ösztönöznek, ha nem tudom, hogy a többinek érettségije van, talán nem jelentkezem — említi, s elhatározása jövőre megvalósul. És talán szilárd elhatározásának is betudható, hogy ez a kvalifikált rmunkásgárda szeretettel fogadta. Amikor meglátták, hogy immár több minit másfél hónapja magára maradva, egyedül végzi a műszerek bemérését, odaáll- tak mellé, segítették. A ranglista — Ez jelentős volt a számomra. Így időre lettünk készen a szállításra váró számítógép-tápegységekkel — summázza befogadásának körülményeit. A gyárban a béremelési ranglistát a műszerésziek vezetik. A pályakezdők mégsem kapnak megfelelő, differenciált órabért. Tudják ezt a gyár gazdasági és pártvezetői is. Javaslat hangzott el a szeptember 7-én megtartott ifjúsági parlamenten. Eszerint a pályakezdőknek lehetőségük lesz a jövőben arra, hogy mestermunkát készítsenek. Ezt szakmai zsűri minősíti majd, s amennyiben elfogadja, úgy a pályakezdő szakmunkás kiemelt fizetésemelést kaphat. Ügy /tudom, e lehetőséggel mind többen élnek a BEAG Univensil nyíregyházi gyárában. Farkas Kálmán Oktatás és termelés összhangja A holnap lakatosait, esztergályosait, hegesztőit keressük Mátészalkán, a szakmunkásképző intézetben. Az igazgató, Király Miklós iga-- zít bennünket útba, mondván: ha a tapasztaltabb fiairól akarunk írni, jobb, ha a környező üzemek valamelyikében kopogtatunk, mert itt bent, az iskola tanműhelyében csak az első osztályosokat találjuk, azok pedig igen meg vannak még szeppenve. Nem csoda, néhány napja lépték át először az alma mater küszöbét. Hova is menjünk hát? — töprengünk, ám az igazgató segít: — Emiatt ne fájjon a fejük! Alig van itt a környéken olyan vállalat, üzem, ahol ne találnának a tanulóink közül néhányat. Több minit félszáz munkahelyen lesik leendő szakmájuk fortélyait. — Ám így képtelenség sorsukat figyelemmel kísérni! — Dehogy képtelenség! Az apróbb üzemekben folyó gyakorlati munkájukat rendszeresen ellenőrzik az iskola pedagógusai, a nagyobb helyeken pedig szakoktatók irányítják a tevékenységet. Szó sincs arról, hogy kiesnének a látókörünkből a gyakorlati képzés idején. Persze az lenne igazán megnyugtató, ha hosszabb időt tölthetnének az iskola műhelyeiben, de több mint ezer gyermeknek munkát, szerszámot, gépet adni... Marad hát a Mezőgép, a bútorgyár, a BFK, a MOM ..., s maradnak a kisiparosok, akik a hiedelemmel ellentétben igen jó szakmunkásokat nevelnek. — Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a kisiparosnak az az érdeke, hogy tanulója minél alaposabban elsajátítsa a szakmát, s már a tanulóévek alatt eredménye legyen a munkájának — magyarázza a Mezőgép szálkái gyáregységében Papp János szakoktató, aki az ipari tanuló intézet kollektívájának tagja, de korábban huzamos időt töltött el „mezőgépesként” is, így alaposan ismeri a „front” mindkét oldalát. — Hogyan egyeztethető össze egy üzemben az oktatás és a termelés? — Hát ez az, ami a legtöbb fejtörést okozza nekünk. Az világos, hogy a termelőmunkát nem akadályozhatjuk. Sőt! Azon igyekszik az ember, ha már a fiúk fúrnak, reszelnek, látszata is legyen igyekezetüknek, azontúl, hogy gyakorolják választott szakmájukat. Papp János a satupadok fölé hajló fiatalokra mutat, akik a Mezőgép egyik legfontosabb termékének, a Tajga lakókocsik zárszerkezeteinek alkatrészeit bütykölik. Közben a szakoktató folytatja az iménti gondolatsort: — Az az igazság, a tantervben rögzített, kötelezően előírt munkáknak mintegy fele még így is improduktív. Pedig az lenne a kívánatos, hogy a gyermekek a gyakorlás közben minél több értéket állítsanak elő. Ami nem minden esetben sikerül a leendő lakatosoknak, sikerülhet az esztergályosoknak. Esélyük legalábbis jóval nagyobb itt a Mezőgépnél. Baráth Gyula csoportvezető lassan két évtizede csiszolja a holnap esztergályosait, s közben természetesen teljesítménybérben dolgozik. — Megéri a fiúkkal vesződni? — kérdjük, s nem értjük, miért nevet egyre hangosabban. — Hé, fiúk, gyertek csak! — kiáltja társainak. — Ez az elvtárs az után érdeklődik, hány forintot kapunk a legények oktatásáért. Már harmadmagával kacagnak a „jó viccen”. Zakár Miklós viszi a szót: — Fizetésünk öt százalékát. — Az nem lehet valami sok. — Sok? Havonta kétszáz— kétszázötven forint. De nem ezért csináljuk. — Hanem? Összenéznek a mesterek, Baráth Gyula tétován megszólal: — Gondolkozott ezen az öreg isten eddig. Tudja, mennyit kell velük bajlódni, míg ember lesz belőlük? Hát míg esztergályos! Nézzük az olajos gépeket, s valami csalk motoszkál a fejemben. Ezeknek a meglett embereknek szinte semmi anyagi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy megtanítsák a szakma alapjaira a rájuk bízott ipari tanulókat, hiszen még az oktatás díja is a teljesítményüktől függ. Miért vállalkoznak hát, immár tizenöt—húsz éve az oktatómunkára? Nem merem újból megkérdezni őket. Sokkal szemérmesebbek ők annál, hogy alig egyórás beszélgetés után kijelentsék, amit Papp János is halkan mond el majd később, már kint a gyár kapujában: — Ha nem is hangoztatják, azért jólesik nekik, hogy az iskola és az üzem vezetői bennük bíznak meg a legjobban. Jó szakmunkások, és jó utódokat nevelnek. Pedig ha •tudná, hogy néha milyen gyenge képességű gyerekeket kapnak. De én még nem hallottam, hogy valamelyik fiúval is csődöt mondtak volna. De hogyan vélekednek vajon tanítómestereikről a tizenhat—tizenhét éves forgá- csolótanoncok ? — Sanyi, Csabi! — szól tanítványainak a csoportvezető. — Ez az ember újságíró, de ne féljetek tőle! Csak őszintén beszéljetek. A bátorítás azonban nemigen használ, Kedves Csaba és Veréczi Sándor többet néz az esztergára, mint a krónikásra, aki meg is érti „lelkivilágukat”, hiszen nekik nem a szó, hanem az eszterga lesz a kenyerük. Békén hagyja hát őket, s a két fiú megkönnyebbülten kapcsolja be a gépet. Észre sem veszik tán, hogy többen is figyelik mozdulataikat. Legszigorúbban persze Baráth Gyula, s Za'kár Miklós, akik seregnyi esztergályost neveltek már. S állítják, a mostaniakból is jó szakmunkások lesznek. Balogh Géza Találkozások K özeledik két ismerős az utcán. Már messziről meglátják egymást, földerül az arcuk. Üdvözlő szavak hangzanak el, majd hogylétük iráni érdeklődnek. Még a legfrissebb híreik elmondására is szánnak egy kis időt, aztán ki-ki megy a maga dolgára. Jobb hangulatban, mint találkozásuk előtt. . . Persze fontos információk is kicserélődhetnek pillanatok alatt. Sőt, baráti, munkatársi és egyéb partnerkapcsolatokká lényegülhetnek át a röpke találkozások. Ezért is furcsa, hogy olyan eseteket sem nehéz találni, amelyekben az egyik fél vagy mindkettő kitér a találkozás elő) valamilyen módon. Elmulasztja a köszönést az Iskolán kívül a nagydiák, mert nem kedveli tanárát. Hát még ha rossz jegyet kapott előzőleg tőle! Ugyanezt teszi a kamasz vagy a bakfis a lépcsőházban az ott lakó felnőttekkel, mert a „Csókolom”-ot már illetlennek érzi, a „Jó napot kívánok”-hoz viszont még nem szokott hozzá. ■ Felemásan viselkednek egyes fiatalok más helyzetben is. Munkahelyen, függőséginek vélt kapcsolatokban tisztelettudók, de az utcán véletlenül se veszik észre mesterüket, idősebb kollégájukat. Vagy a pályakezdő arra sem érdemesíti a már ott levőket, hogy legalább ő vegye föl velük a kapcsolatot. De fordítva is megtörténhet. Nyilván nem jó példát látnak az ifjabbak, amikor a tapasztalt kolléga — különösen, ha fontosnak érzett beosztásban — nem akarja észrevenni őket. Az élemedett korra pedig kicsiszolják egyesek a módját, miként lehet valóban vagy megjátszva sietni az utcán: előbb félrevágják fejüket, később mereven néznek előre, utóbb még egy futó pillantást is megengednek a kirakatra . . . Sorolhatnánk az eseteket, az elítélendőket és a követésre méltókat Is. Nemcsak a fiataloknak és az idősebbeknek, hanem a különböző nemhez, foglalkozáshoz, rétegekhez tartozóknak köréből Is. Aztán nemcsak a lakótelepen, a munkahelyen, az utcán, hanem az üzletekben, a hivatalban, a közős magánélet színterein, városon és falun, a legkülönbözőbb helyeken és időpontokban kerülünk össze embertársainkkal. Ez mind alakítja kapcsolattartási szokásainkat, próbára teszi viselkedésünket. Mindez pedig tükröződik nyelvi megnyilatkozásainkban. Amilyenele a viszonyaink, olyanok köszönéseink, megszólításaink, nyelvi fordulataink. Nem kétséges, hogy a „Kellemes ünnepeket !”-féle jókiván- sági formákban szolgalelkűség, érdek és más, ellentétes szándék is meghúzódhat. Az esetek többségéből azonban kiérzik, mi van a nyelvi formula mögött: haszonlesés-e, őszinte- ség-e vagy csupán megszokás. Egyik véglet sem jó. Mint ahogyan rosszul eshet, ha szó nélkül elmegy mellettünk a máskor oly kedv^ illető, arra sincs szükség, hogy kihívóan integessünk gondjaiba merült ismerősünknek, és harsányan rákiabáljunk. Any- nyival azonban mindig tartozunk egymásnak, hogy legalább mértéktartóan köszöntsük egymást. Talán még hozzátehetjük, őszintén vagy megértéssel fogadjuk a mentegetőzést: „Ne haragudj (on), most sietnem kell!” Legföljebb majd pótoljuk a mulasztást: legközelebb jól kibeszélgetjük magunkat. Szinte divat, hogy korunkról mint a technikai, tudományos, gazdasági és efféle tényezők századáról szólva megértsük a túl leegyszerűsített, már-már érzelem nélküli magatartásformákat. Hiába titkolnánk, emberi valónkhoz hozzátartozik az érzések világa is. Elég, ha most csak a nemrég módosult KRESZ-re hivatkozunk. A közlekedési szabályok rugalmasabbak, emberibbek lettek: nem a közömbös szemlélésnek, hanem a gondos, segítőkész önállóságnak kedveznek a gépjárművezetésben. Miért ne lehetnénk gyalogosan, azaz mindennapi kapcsolatainkban, kapcsolatfölvevő és -tartó nyelvhasználatunkban is figyelmesebbek, igényesebbek? Jó utat, kellemes találkozásokat! Molnár Zoltán Miklós