Kelet-Magyarország, 1984. szeptember (44. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
KM HÉTVtOI MELLÉKÚT Xantus Gyula világképe A SZOT-díjas festőművész tárlata Nyíregyházán, a művelődési központ Lenin téri kiállító- termében október 14-ig tekinthető meg. Ikonrészlet Xantus Gyula művészete megszólítja az összetett időt és megnevezi. Faunok, nimfák jelennek meg a képek felületein, Diána, Apolló, ikonná sűrűsödött anyák. Csupa múlt. Jelen is egyben, hiszen örök kategóriákat, szerelmet, anyaságot érint művekké érlelődő színes képzelete. Az emberi élmény festői tapasztalattá alakul, ez éri el a kép végállomását. Festményei nemcsak a valóság külső ábrázolatai, hanem töprengésének tükörképei, azt kutatja, azt érzékelteti, hogy az erkölcstartalmú szépség hogyan tud beavatkozni eszmélésünkbe, hogyan tud a kötelező gyönyörködtetés mellett javítani sorsunkon és emberi lényegünkön, hogyan lehet az esztétikum közreműködésével jobb a világ? Xantus Gyula múlttól jelenig ívelő hídművei ezt a távlatot keresik, építik, meggyőződéssel és pompás képi ötletekkel, a hálózatba szer- ■sresődó rajzírás felkészültségével. A „Három nemzedék” bíborlilába öltöző figurái ezt a kibontakozási horizontot vizsgálják. Sok. értelemben mondhat- jjük — Xantus Gyula élete rnrffir etazás. Olyan értelemben is, hogy 1919-ben született Borosbenedeken, egy erdélyi kis faluban. 1946-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Szőnyi István tanítványaként, volt az Országos Pedagógiai Intézet vizuális tanszékének vezetője, vezette a nyomdász képzőművészszakkört, 1963-tól 1983-ig tanított a Képzőművészeti Főiskolán. Nem megosztott, hanem megsokszorozott energiával festett fáradhatatlanul egy bátor szellemi előrelépés igényével. Nemzetközi keretek között ellenőrizte eredményeit, sok száz múzeumot tanulmányozott Európában, ez finomította, gyorsította, véglegesítette fejlődését egy gondolati tágasságon belül. Ez volt az Ő útja, nagy utazása, miközben a gyűjtött kincseket sugározta is szintén kontinentális határok között, hiszen önálló kiállítása nyílt nemcsak többször Budapesten, Nyíregyházán, Szegeden és az ország többi városában, hanem Üj-Delhiben, az indiai Madrasban, a nepáli Katmanduban, s mindenütt eredeti tehetségét fedezték fel. Ez az oka annak, hogy képei itthoni múzeumok, köz- és magángyűjtemények mellett megtalálhatók nemcsak Európa szinte valamennyi államában, hanem Dél-Ameri- kában, az USA-ban, Kanadában, Japánban is. Életének külső utazásai mindig belső felismeréseket eredményeztek. A Xantus- képírás egy-egy szín főszereplésével szólítja meg múlt, jelen, holnapnak üzenő színes történéseit. Látvány és elmélkedés együtt jelenik meg a hálózatos rajz fegyelmezetten burjánzó elágazásaiban. Szín, forma, szerkezet egyensúlya teremti meg a Xantus-kép harmóniáját. Ez az Ő eposzi törvénye, festői állandója, mint Homérosznál a jelzők. Színes fészek min- des alkotása, olyan bensőséges otthonszöglet, ahova bárki hazatérhet. Szellemi otthon ez, gondolatot, szépséget áraszt kettős kincshordozással. Ha jobban megfigyeljük kellemes színáramlásokban ringó csoportjait, felfedezzük, hogy minden frontális tája, arcképe, csoportja Élet-oltár, hétköznapjaink szertartásai rezdülnek bennük. Valami azonban kiderül a „Szürete- lők” függőleges ritmusában. Az, hogy a sárgán villanó körték, éretten csüngő szőlőfürtök, pirosló almák között legszebb gyümölcs az ember. Mindez nemcsak látvány, hanem látomás, annak morális felismerése és felismertetése mindannyiunkkal, hogy nagyra hivatott az ember, küzdelmes múltja, reményteljes jövője van. Losonczi Miklós jr~——— Zelk Zoltán: GROTESZK Ennyi gonoszság! Vagyonánál csak szívtelensége és gőgje nagyobb. S úgy tekint széjjel, mintha kérkedne: „A gonoszság remekműve vagyok!” 1 Faragd csak le azt az egy szótagot s hegyezd, hegyezd a csorba rímeket! Az sem baj, hogyha nyelved lógatod, csak tessék a mesternek éneked ... Két galamb szárnyal a város jeleit, bukfencet vetnek, mint a gyerekek. Szárnyaikról a napfény úgy csorog, mint gyermek tenyeréből a homok. (A költő kiadatlan verse, 1934-ből) Élnek-e a kulturális társulások? CSODAKÉNT ÜDVÖZÖLTÉK annak idején az első kulturális társulásokat, tele voltak az újságok a jó példákat terjesztő cikkekkel, áradoztak a szakemberek Ózd, Fadd- Dombori stb. újításáról. Egyikmásik országos modell lett, lépten-nyomon újabb és újabb ilyen társulások, vagy közös fenntartású intézmények jöttek létre. Ügy látszott, megoldódik a kulturális élet finanszírozásának gondja — csak előny származott abból, hogy az adott településen levő munkahelyek egy kalapba rakták össze a művelődésre szánt, vagy előírt forintokat. Bárhogy nevezték is, társulásnak, két-, vagy több oldalú megállapodásnak, a lényeg egy volt: legyen együtt a pénz, s aztán ki-ki megfelelő arányban kapja vissza a kulturális programokat, rendezvényeket és szolgáltatásokat. Élnek-e még a kulturális társulások? Járhatónak bizonyultak-e azok az utak, melyeket megyénk különböző településein választottak? Milyen segítséget kap ma a művelődési ház, a népművelő a gazdálkodó egységektől, milyen a kapcsolat? Sokan föl teszik manapság ezeket a kérdéseket. Persze elsősorban a népművelőket foglalkoztatja, de gyakran találkoznak vele az üzemek igazgatói, főkönyvelői is. S hogy mostanában a kérdések megszaporodtak, annak alapos okai vannak, mindenekelőtt hazánk gazdasági lépésihátránya. Alig van olyan művelődési ház, melynek ne lennének pénzügyi gondjai, s talán ezért is feltűnő, hogy a kulturális társulásokról, illetve a hasonló céllal létrehozott intézményekről kevés jót hallani. A legtöbb helyen nem él- inek, inkább csak vegetálnak. Ha a fellendülés utáni ellapo- sodás okait vizsgáljuk, a hatvanas évek vége felé találunk támpontokat, amikor a művelődési házak tevékenysége a legtöbb helyen csak arra korlátozódott, hogy „beseperték” a társulásban részt vevő gazdaságok pénzét és cserébe elfelejtettek műsort, szolgáltatást adni. Márpedig a társulás any- nyit ér, amennyit a benne érdekelteknek a közművelődés vissza tud adni. Ott, ahol csak az egyik fél teljesítette vállalását, vagy hiányos volt a tanácsi ellenőrzés, szép lassan el is sorvadtak a társulások, egyes helyeken pedig új megoldásokat próbáltak ki. JÓ PÉLDÁVAL JELENTKEZETT Vásárosnamény, ahol a művészeti együttesek közös működtetésére gyűjtötték egybe a munkahelyekről a pénzt az állami támogatás mellé. Mátészalka kétoldalú megállapodásokkal kísérletezett, tételesen fölsorolva, milyen ellenszolgáltatással tartozik a művelődési ház az anyagi támogatásért. Szép sikereket értek el Beregdaróoon a társulás révén, pedig itt három falu ösz- szetartozásával is csak egy „minitársulás” jött létre: a tanács, a művelődési ház és a tsz részvételével. Gyorsan elterjedt ezek híre a megyében, s a hetvenes évek végén újabb fellendülési szakasz következett. Azóta azonban fokozatosan sorvadnak a társulások, s mint azt Vida Jánostól, a Megyei és Városi Művelődési Központ igazgatójától, a téma egyik legjobb ismerőjétől hallottuk, most egy ideje „megültek”. Már olyan gond is jelentkezett, hogy országosan jegyzett bemutatón azért nem tudott több művészeti együttes megjelenni, mert nem volt pénz az utazásra. Nehezebb gazdasági helyzetben nem voltak még a művelődési házak, mindez azonban nem lehet kifogás. A népművelők nem engedhetik ebben az időszakban teljesen eltávolodni a művelődési házak közönségét, itt az ideje tágabban értelmezni a népművelést — s most a direkt módon jelentkező igényekre szükséges figyelni, h biztos, hogy ez a kö tendő út, de van már ol; művelődési ház, ahol kény« árulnak... A társulási, együttműköc kedv tehát meggyöngült, helyen megszűnt. Az üzen vezetői ablakon kidől pénznek vélték sok. helyei kultúra támogatását, arra vatkozva, majd az üzemi n művelő, közönségszervező : megoldja a gyárkapun belü közművelődést. Ez megfeleli képzett szakembernek is ni feladat, hát még annak, a csak úgy „kineveztek” üze népművelőnek. Párhuzamos gokhoz, keresztbe szervez hez vezet ez a szemlélet, am megfeledkezik arról, hogy kultúra „feltálalása” most; kertészkedő, géemkás vi gunkban nagy szakértelmet ván, a népművelők munká nem szabad lebecsülni. A MEGYEI TANÁCS E NŐKÉNEK két évvel ezelc utasítása szabályozza a társ lások és más közösen gazd kodó kulturális szervek k< szerű működési feltétel« rendjét. Érdemes ezt újból e venni, mert most van a le nagyobb szükség az any; erők egyesítésére. Szellemi ; vaink védelme legyen főni sabb a magy a rá zk od ás n mert nem szabad megenged hogy ez a gazdasági helyzet kultúrától való távolmaradt hoz, az értékek feladásához v zessen! Baraksó Erzséb< G. Szabó László: FORTUNA Kit szerencséje elhagyott, kösse magát egy lámpavasra: kényes nyakát kender nyúvassza — hadd nyújtózzék meg egy nagyot! De mit míveljen, akinek a szerencséje sohse jött meg? Élte végéig nyöszöröghet — nem bírja búját a zsineg ... A téren egy pillaM nat alatt megállt /U az élet. A megLM rúgott labda után- jZ B nem szaladt senki, az egykörös kerékpárúiért sorban állók rá se hederítettek arra, hogy boldog, éppen bicikliző a második körébe kezd, ami pedig tudvalévőén szabálytalan. Egy kupacba gyűlt a gyerekhad, afféle teljes demokráciában, kor, fizikai erő és lépcsőház-megkülönbözte- tés nélkül. A gyerekkupac közepén egy magas falú dobozban, kenyérdarabok és döglött legyek kupacom egy alig ök- lömnyi madár ült, és beletörődőn bámult vissza a rá- csodálkozókra. — Hol vetted? — Az erkélyen találtam. Csak úgy ott volt, de úgy szaladt, hogy megfogni is alig lehetett... — Klassz! Hadd simogassam meg ... ? Mehetsz két kört, ha ideadod egy kicsit ... — Nem lehet! Apu azt mondta, hogy nem szabad hozzányúlni se. — Három kört, és holnap is hármat... Apu messze volt, a madár szegény — és a kerékpár közel. Így hát a fióka kikerült a dobozból. Gugolt a forró betonon, rebbent a felé nyúló kezektől, aztán megunta a passzív dicsőséget, repülni nem tudván még, sebesen szaladni kezdett. „Fogd meg !... Ne bántsátok!... Hagyd!...” Futott a madár sebesen, és futott vele vagy harminc. Ki mögötte, ki előtte, ki mellette. Futott a tizenéves, és — bár apró lévén, semmit se látott — ott bukdácsolt kö,- zöttük a fiókányi hároméves is. Egész d beton széléig, ahol már a kertek kezdődtek. Ott megfogták a riadt madarat, és visszatették a dobozba. — Milyen madár ez? Rigó? — Biztosan sas ... — Hülye vagy. Annak kampós a csőre ... — Apád se mondta? — Á, nem is látta még, csak telefonon szóltam a madárról ... A fióka még háromszor futott át a téren, háromszor fogták el. Aztán visszatették a dobozba, és egy valóságos gyerekdeputáció indult el vele. Sorra becsengettek a lakásokba, és mindenütt megkérdezték, hogy „Tessék mondani, milyen fióka ez? . erkélyen találtuk és szalai Volt, aki becsapta előtt az ajtót, volt aki azt mon ta, hogy biztosan cinke, va rigó. A nők, többnyire as szonyok voltak csak otthc lelkendeztek, hogy mily. aranyos, és grízt, kukorici lisztet, meg különféle kom hai hulladékot dobták a d< bozba — mert örök asszon kiváltság, hogy etetni aka\ ják, akit megszánnak eg kicsit. Kora estig utazott így a k esi fácán, mígnem elfogyta az ajtók. Másnap a madár lázába égett a tér, de a madara fiú nem jött. Harmadnap má tíz gyerek is akadt, aki en gedélyt kapott, hogy feine vélheti otthon a fiókát. Két ten kalitka építésébe kezd tek, néhányan könyveket búj tak, utánanézni, hogy mi lyen madár lehetett az. Nagyszerű játék volt ez. i gyerekek többet tanultai meg a madarakról két na\ alatt, mint addig egész éle tűkben. És lesték a madara fiú ajtaját, hogy jönne már Rartha Gábor: kicsi fácán
