Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. augusztus 11. Megyénkből indultak 1930-at írtak. És 6 arra a világra jött, amely szenvedte a gazdasági válság napszámosakat sújtó minden nyomorát. Szegénynek lenni abban az időben egyet jelentett az éhséggel, a nyomorúsággal. A hányatott- ságra utal a gyakori lakóhely-változtatás is. Aki a gacsályi újsoron látta meg a napvilágot, gyermekéveit már a Kis Vilmos-ta- myán élte, majd megint a falu és újra a tanya következett. Élt mint az égnek madarai. Bölcsője, a Szatmári-síkság mindent megadott. Levegőt, napfényt, csak a kenyeret mérte szűkösen. De ő szívósnak, kitartónak, szorgalmasnak és jó eszű legénynek számított, örökölte apja akaratosságát és nyugtalanságát, és hordozta magában a legfőbb jót, a tudományok iránti szomjúságot. Tanulni nagyon szeretett. Tanítója szította benne a tüzet, biztatta, útját egyengette, így jutott felsőbb iskolába, Fehérgyarmatra kertészkópzőbe. Közben történt egy és más. A világ és főként Európa megvívta harcát a hitleri fasizmussal. Mi köze ehhez egy földhöz ragadt, nincstelen gacsályi családnak? Csak az, hogy ez volt a kezdete egy emberibb életnek. Földet osztottak. A kapott hét holdat leginkább a nagyapa művelte, de segítettek az unokák, közöttük Nagy Bálint is. Az a kiosztott és nehezen megdolgozott föld éltetett, nevelt és erőt adott. Erőt egy hosz- szú úthoz. Mert Nagy Bálint nem arra született, hogy élete végéig apró parcelláján a magot vesse. 1948-ra képesített kertész. Tizenöt éves akkor és már munkavállaló. Jó fizetségért gondozta a fehérgyarmati textilnagykereskedő gyümölcsösét. Inácsi Papp Ferenc — ő biztatta mindig tanulásra — viszont ezt mondta: „Nem élet ez fiú. Menj és tanulj!” A gacsályi legény ment Eszterházáig jutott, hogy ott a kertészkedésben a jártasságát tovább növelje. És mert akkor olyan volt az élet, tálcán kínáltak számára sok lehetőséget. Lehetett volna katonatiszt. Szerette volna, ha orvossá válhat. Viszont áz FM (Földművelésügyi Minisztérium) illetékesei másként gondolkodtak és határoztak. Har- kovba, az ottani főiskola növényvédő karára küldték tanulni. Emberi megítélés szerint is kegyetlen egy év következett. Nem csak azt kellett megtanulni, amit a főiskola híres professzorai előadtak, de pótolni kellett az előképzettség hiányát és meg kellett tanulni az orosz nyelvet. A kollégiumi szobában éjfél után kettő, három óráig égett a villany. Egy fiú tanult. Nem magolt, nem biflázott, nem betanulni akarta a szöveget, hanem tudni és megérteni kívánta azt, ami a növénytanra, a növényvédelemre vonatkozik. Az orosz nyelvvel is úgy volt, hogy anyanyelvi szintre törekedett. Ezért is van, hogy ma, ha akarná se tudná elfelejteni. Oroszul, magyarul egyképpen álmodik. 1955-ben ért yéget a harkovi tanulás. Még abban az. évben, június 15-én munkába állt a szolnoki növényvédő állomáson. Akkor rövid katonai szolgálat következett — pótolni a pótolandót — alhadnagy lett. Egy év múltán, 1956-ban az FM-ből felkereste Hollósi Mihály. — Megyünk Szabolcsba — mondta a vendég. Találkoztak néhány megyei vezetővel, köztük az akkor már nagy hírű Nagy Sándorral, főkertésszel és'jonatánkirállyal, mífjd kikötöttek Kállósemjénben. Nagy Bálint ott, Kállósemjénben tudta meg, mi végből is történt az utaztatása, bemutatása. Te leszel itt az igazgató — közölték vele — és megkapta birodalmát, egy romkastélyt, nyolcvan traktort, növényvédő gépeket és félezer embert festői káoszban. A kastély, az iroda már attól is beázott, ha csak beborult az ég. A gépek a szellő fuvallatától is elromlottak és a gépkezelők mindennél jobban szerették a szatmári szilvát, a homoki vinkót. Rendet kellett tenni. Rendet igényelt, hogy a megye egész területén az állomás feladata volt, a növényegészségügy, a növényvédelem. Na, de hogyan élt akkor, abban az időben egy kulcs- pozícióban lévő igazgató? A teljes ruhatárát magán hordta. Szállást, albérletet a falu végén talált magának, olyat, ahol sárpadló volt sárga homokkal hintve és a 150 éves, kortól barnított bútorok lehelték a szegénység illatát. Jó volt, mert ez volt. Különben is akkor még másutt lakott a boldogság. Kenderesre kellett menni érte. Nagy Bálint 1956 őszén oda nősült. Nászút is volt. De még milyen. A második este azt a lakást, ahol a fiatalok vertek tanyát, találat érte. Robbant az ágyúgolyó, •mit tehetett hát az if jú pár, ment vissza Kenderesre. Félt-e Nagy Bálint? Félhetett volna. Kenderesen ő korábban párttitkár volt, ismerték, számontartották. Senki szóval sem illette. Pár nap múltán Kállósemjénben is hasonló dolog történt. Igaz a névtábláját levették az ajtóról, de nem váltották le, nem kiabálták, hogy távozzék. Egyszer közölték a munkások, hogy ők sztrájkolni akarnak. A felelet az volt: rendben, sztrájkoljanak csak, de fizetést senki sem kap. Ilyen és hasonló közjátékok után folytatták a munkát ott, ahol abbahagyták. Az ország sorsa és az ügyek rendeződtek. A kállósemjéni növényvédő állomásnak ha lassan is, de híre, neve lett az országban. Már nem károsított a pajzstetű, a burgonyabogár, a munka már szervezett volt és fegyelmezett. Továbbképzéseket szerveztek, lakásokat építettek, társadalmi munkában parkosítottak, más szóval tették azt, ami szakmai és emberi kötelességként rendeltetett. ■Na, de aki jól dolgozik, az ne reménykedjék abban, hogy munkával szerzett jogaiban fog megöregedni. Arra másutt is szükség lehet. 1959-:ben Sándor napján illusztris vendége volt a kállósemjéni növényvédő állomásnak. Soós Gábor, az FM növénytermesztési főigazgatója közölte, elégedett a látottakkal, a tapasztalatokkal. Egy olyan embernek viszont, mint Nagy Bálint nem Kállósémjén- ben, de az FM növényvédelmi szolgálatának élén van a helye. Mit szólt ehhez az érdekelt? Már majdhogy nem kész volt: a sok munkával és fáradtsággal épített háza, már ismerte és szerette a megye minden szögletét, már úgy együtt volt az állomás valamennyi dolgozójával, mint jó családban a szülő és a gyermek. De mit számít vita és érv, ha menni kell, ha léteznek magasabb szempontok... A sudár jegenye is meghajlik, ha nagyon fúj a szél... r Jó volt a harkovi, de még jobb a szabolcsi iskola. És jó volt Nagy Bálint adaptációs fogadókészsége. Amit kínált, propagált a világ növényvédelmi tudománya, az a fiatal szakember figyelmét nem kerülte el. Egy év ismételten a rendcsinálással telt el. Mindenekelőtt a szétzilált, áttekinthetetlen apparátust kellett olyan egységes rendszerré tenni, amely a növényvédelmi feladatokat képes korszerűen a kor színvonalán ellátni. Ezt sikerült elérni. De voltak más, példa nélkül álló, újszerű feladatok is. Emlékezzünk csak: 1960-ban kiteljesedett a termelőszövetkezeti mozgalom. Növényvédelmet, gépeket kívülről bevinni a gazdaságokiba értelmetlen, sikertelen próbálkozás lett volna. Az egész vállalkozás azon az érdektelenségen bukik meg, hogy a külső növényvédőnek nem érdeke a nagyüzem minden ■kívánságát teljesíteni, a megrendelő viszont a szolgáltatások egy részét, főként ha pénzbe kerül, nyűgnek, tehernek ítéli... Megteremtődött tehát a nagyüzemi növényvédelem, a másik vonalon a korszerű növényvédő állomás hálózat laboratóriumokkal, előjelzésékkel, tudományos munkával. A nagy munkát reprezentáló adat, hogy amíg az ötvenes években alig volt növényvédő szakmunkás, felsőfokú végzettségű szakirányító, fha több mint 22 ezer a szakmunkás és 5 ezer a felsőfokú végzettségű növényvédő. Ami Magyarországon a nagyüzemi nővényvédelemben történt, azt nem tudta megvalósítani szinte egyetlen európai ország sem. 1975-re a szakmai kultúra olyan fokára jutott a növényvédelem, hogy FAO, európai és KGST-szinten modellnek tekintették. Minden évnek megvolt a maga izgalmas, érdekes, ugyanakkor hasznos feladata. Agrokémia, okszerű tápanyag-gazdálkodás, ehhez mérőhálózat megteremtése, avagyi melioráció, továbbá öntözés. Országos nagy horderejű programok voltak azok, amelyekben a növényvédelem is részt vett, amelyekhez a növényvédők hozzáadták a maguk munkáját. És most talán túlzás lenne azt mondani, hogy csak Nagy Bálint dolgozott, egyedül ő. Nem. Csupán az történt, hogy a hazai növényvédelem jó irányítóra, szervezőre, kiváló elméleti és gyakorlati emberre talált. És fáradhatatlan volt. Nem volt ritka az olyan nap, hogy reggel még Dunántúlon látták, de este már Szabolcs-Szatmárban tartott szemlét, előadást... Gacsályról indult. De még tart az út. Most a MÉM Vezető- és Mérnöktovábbképző Intézet igazgatóhelyetteseként oktat szakembereket. Munkája célját sokoldalúan indokolja, mindenek fölött fel kell készíteni a szakembereket az intenzív irányításra, gazdálkodásra, át kell állni a biológiai energia nagyobb léptékű hasznosítására. Nagy Bálint hittel vallja, amíg az ember dolgozik, él, tanulni szükséges. Seres Ernő SZERETÜNK KACAGNI Hiányzanak a vígjátékok Nem tudom, a kedves olvasó hogy van vele, de én időnként szeretek jókat nevetni, sőt felhőtlenül szórakozni a mozik filmvásznai vagy a televízió képernyője előtt. Ma is örömteli perceket okoznak a klasszikus burleszkek csetlő-botló figu- rági, vagy éppen a Sörgyári capriccio elringató képsorai. S nagyon szeretném a magyar filmek vígjátékhőseit is, ha valóban léteznének, mert meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy a felszabadulást követő filmgyártásunkban csak itt-ott találkozhatunk igazán emlékezetes vígjátéki hősökkel (napjainkban alig-alig), tartalmilag és formailag újat akaró filmvígjátékokkal, amelyeknek hiánya féloldalassá tesz bármely nemzeti filmgyártást, még akkor is, ha az illető nemzet rendelkezik kiemelkedő sikerekkel az úgynevezett nagy, komoly filmek terén. A vígjáték a nevetés iránti igény egyik alapvető szükséglete a közönségnek, s lét- jogosultságát bizonyítja, hogy a magyar filmek közül igen magas nézőszámot értek el olyan filmek, mint a Pogány Madonna, a Csak semmi pánik vagy a Kojdk Budapesten című alkotások, melyeknek színvonala jócskán hagy kívánnivalót maga után. Ezzel nem a közönséget kívánom bántani, hanem bizonyítani szeretném, hogy igenis a vígjátékoknak megvan a maga tábora, amit kötelességünk kielégíteni. Sajnos, hazánkban lekicsinylőén kezelik ezt a műfajt, s alig akad rendezőnk, aki tehetséggel megáldva, s tudatosain vállalja a filmvíg- játék-készítés gyötrelmes útját. (Ilyen rendezőnk volt Keleti Márton.) A műfajt története során sokszor használták fel propagandacélokra, főleg a személyi kultusz évei alatt, s ezáltal le is járatták a vígjátékot, vagy más történelmi szakaszban — a magyar új hullám idején — nem tudtuk elképzelni, hogy a humor eszközeivel is lehet komoly dolgokról maradandóan szólni. A későbbiek során hiába születtek izgalmas, bátor kísérletek (Fügefalevél, Ismeri a Szandi-mandit? Madárkák stb.), a filmszakma tekintélyes része elutasította ezeket a műveket, ami által a rendezőknek vették el a kedvét a vígjátéktól. Ugyanez a tendencia mutatkozik meg napjainkban is, annak ellenére, hogy jól tudjuk; egy bizonyos szint felett nincsenek művészfilmek és közönségfilmek (vígjátékok), hanem vannak jó és rossz alkotások. Ha az előbb a rendezők érdekében szóltam is, nem feledkezhettem meg arról, hogy a „lekicsinylés” érdekében sokat tettek egyes alkotóink. Az utóbbi 15 évben egyre gyákrabban találkozhatunk olyan „vígjátéki igénnyel” készült művekkel, melyekből a műfaj elengedhetetlen kelléke a humor, a játékosság hiányzik. Márpedig, ha ez hiányzik, nincs vígjáték. Úgy érzem, hogy rendezőink közül többen megpróbáltak „leszállni” az általuk vélt közönségszintre (nem hízelgő ez a közönségre nézve), s ennek ürügyén olyan filmeket készítettek, melyekből hiányzott az egységes rendezői koncepció, s a humort, főleg a képi humort megpróbálták olcsó viccelődéssel, szójátékokkal pótolni (Hanyatt-homlok, Elcserélt szerelem, Házasság szabadnappal stb.). Ez a felszíni csillogás egy darabig el tudja palástolni azt, hogy az ilyen rendezőknek nincs mondanivalójuk valóságunkról, alakjaikat nem tudják emberi tartalommal megtölteni, s ennek következtében nem is tudnak könnyet fakasztó nevetést, vagy elandalító mosolyt csalni arcunkra. Sarkadi Gábor A modern idők elsöprő sikere bizonyította, hogy komoly dolgokról is lehet kacagtatón szólni. Fényes szemek tükre Szeretünk panaszkodni. Valamilyen ürügyet mindig talál az ember. Elviselhetetlen az időjárás, a szél, a szárazság, az állandó pára, a hideg és a meleg. Tumultus az üzletekben, mindig hiányzik valami, a sorban állás hozzánőtt az életünkhöz, idegesít a zaj, a közlékedés lármája, a sokféle plakáf, meghívó, reklám: bennünket, belőlünk követel. Elviselhetetlenül ránk szakad a csönd, nincs hova menni, hiányzik a társaság, soha egyetlen hangverseny vagy bármi, ami él. Az egyetlen mozi koszos, oda józan ember nem teszi be a lábát, a város meg messze van. Maradnak a könyvek, de azokhoz alig lehet hozzájutni. Kevés a fizetés. Nem elég semmire. Mellékállás, másodállás, kiegészítő foglalkozás, második gazdaság. Hiányzanak a gyerekek, idegesítenek a gyerekek. S legfőképpen: nincs idő velük foglalkozni. Pedig nőnek, kamaszodnak. Egyre nehezebb velük szót érteni, mindent másképpen akarnak csinálni. Nincs kor, nincs tekintély! „Hogy állunk fiatalember?” — kérdezi Andristól az apukája, Somogyi Tóth Sándor Fényes szemek tükre című könyvének egyik kisregényében. Homlok András éppen abban a korban van, amikor szeretné megtudni: hogy is áll önmagával, és egyáltalán ki ő? Az író most megjelent könyvébe öt olyan kisregényt válogatott, amelyeknek a hősei kamaszok vagy a pubertás kort éppen elhagyták. A Gabi gyermekhőse — atyai parancsra — naplót vezet. Az első bejegyzés: 1952. október 1., az utolsó 1953. november 5. Jelentős egy esztendő nemcsak a fiú életében, hanem a magyar társadalom fejlődése szempontjából is. A Góbiban két dolog igazán érdekes. Az, ahogy ez a kamaszember belülről-kí- vülről látja a felnőttek világát, illetve ahogyan rövid, majd egyre terjedelmessebbé váló bejegyzéseiben feltárul a közelmúlt néhány fontos eseménye. A Hogy állunk fiatalember? kamasz hősének szülei gyakran vitatkoznak. „Ma veszekednek, holnap jön a virág, nekünk pedig egy rakás ajándék” — szűri le bölcsen tapasztalatait Homlok András. De ezúttal bonyolultabb az ügy. A nézet- különbségeket csak nagy kompromisszumokkal lehet feloldani. A gyerekek kétszer születnek című regény továbbgondolja a lehetőségeket. Kerekes főorvos elvált, majd újra megnősült. Zsolt fia vele maradt. Az új házasságban megszületett a kistestvér. Az édesapa szigorú, puritán erkölcsű ember. Azt szeretné, ha a fiáinak világos, konkrét életcélja lenne, és arra tenne fel mindent. A válás — láthatóan — nagyon megviselte Zsoltot. Ügy érzi, hogy az édesanyja megszabadult tőle, eladta. Szembenállás, dac van benne. Nem akarja elfogadni a körülötte lévő világot. Identitászavarokkal küszködik. Nem megy a tanulás, csavarog, rossz társaságba keveredik. Végül megbetegedik. Ambrushoz, a pszichológushoz kerül, aki segít a fiúnak abban, hogy rátaláljon önmagára. Segítségére van ebben Zebulon, akit eleinte ő is csak egy ócska, szürke kiskutyának nézett, s akiből a környék legeszesebb vizslája lett. Katar- tikus élménnyel hat rá az első szerelem. A túlcsordult érzelem mondatja ki vele: „megtörténtem végre”. Az önálló személyiségért vívott küzdelem költői rajzát adja a kisregény. A kötet másik két írása is a személyiségkeresés buktatóiról szól. Somogyi Tóth Sándor regényei számos nevelési problémát érintenek. A leghangsú- lyosabban a kamaszkort. Sok minden eldől ezekben az években. Ez az időszak kínálja a legtöbb konfliktust, s ezek feloldása gyakran nagyon nehéz. Az író kitűnően ismeri hősei világát, s képes arra, hogy ezt a maga összetettségében megmutassa. Somogyi Tóth Sándor könyve méltó arra, hogy ott legyen minden család könyvespolcán. (Magvető Könyvkiadó, 1984) Nagy Istvánt Attila
