Kelet-Magyarország, 1984. augusztus (44. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-07 / 184. szám
1984. augusztus 7. Kelet-Magyarorazág 3 — Mellékesen a mellékesről M agánbeszélgetésben sokszor elhangzik, hát miért ne hozzuk szóba nyíltan: szép számmal akadnak vállalatok, ahol a napi 8 órás munkaidőben legtöbben csak dolgozgatnak, aztán a gmk-ban vagy, a kisszövetkezetben, tusiban beleadnak apaitanyait. Mielőtt valaki félreértené: korántsem arról van szó, hogy ezekre az új típusú gazdálkodási egységekre, vagy akár a különböző, mellékkereseteket nyújtó munkalehetőségekre ne volna szükség. Csak éppen ... Csak éppen még nem nőttek ki ezek a gyerekcipőből. Vagy talán inkább kinőttek, szorítja már őket nagyon is, kellene valami megfelelőbb számú után nézni, csak megmondaná valaki, hogy az milyen legyen. A gazdasági munkaközösségeknek a vállalatokon belülieknek és az önállóknak is kétségkívül sok hasznát látja a népgazdaság és a lakosság. De sok helyen bizony lassan a rendes munkaidő holmi erőgyűjtés időszakává válik, amolyan bemelegítésféle lesz ahhoz, aimi majd utána következik. Nyolc órán át tartalékoljuk az energiát, hogy becsülettel helyt állhassunk a gmk- ban vagy a fusiban. Lehet persze — és igazán nem alaptalanul — arra hivatkozni, hogy a különböző társulásokban (amelyeket a világért sem neveznének második műszaknak, holott igen sok helyen egyszerűen az) lényegesen jobbak a keresetek. Mégis, merjük megmondani, hogy nem ez az elsődleges. Sokkal inkább az, hogy a gazdasági munkaközösségekben összehasonlíthatatlanul jobb a szervezés, zavartalanabb az anyag- és szerszámellátás, pontosabban illeszkednek egymáshoz a sorjában következő munkaműveletek. S hogy ez a társulásoknál így van, az egyáltalán nem baj. Sőt: bizonyítja, hogy tudunk mi jól is dolgozni. Hia esetleg efelől valakinek eddig kétségei lettek volna. De az a bizonyos gyerekcipő éppen itt szorít. Mindenki tudna a saját munkahelyéről példákat sorolni mérnökökről, akik elrajzol- gatnak a napi munkaidőben, s aztán leleményes ötletekkel állnak elő a társulásban vagy a másodállásban. Munkásokról, akik elvégzik a sablonmunkát a hagyományosan fizetett munkaidőben nem, vagy alig érdeklődve afelől, hogy mihez adják kezük munkáját; ám a gmk-ban hevesen vitatkoznak, új és korszerű gondolatokkal állnak elő, praktikus munkafogásokat találnak ki. Közben pedig maguk sem veszik észre, hogy mennyi értékes energiát, gondolatot hagynak veszendőbe menni. S nem ritka az a gyári közép- vagy felsővezető sem, aki már-már lemond arról, hogy a napi rendes munkaidőben kiugró eredmények jöjjenek létre. Elegendőnek tartja — hiszen az is a vállalati eredményekbe számít —, ha a gazdasági munka- közösségek mutatnak fel nagyobb teljesítményeket. Nemegyszer olyan új gyártmányokat, ötleteket, amelyek egyszeriben nyereségessé teszik a mindaddig veszteséges vállalatot. Van pedig ennek az éremnek nem is két, de sok oldala. Ilyen az, hogy a gmk-ba nem mindenkit vesznek be; s a jobbik eset, ha a mérce az addig végzett munka. Megesik az is, hogy valaki csupán azért nem dolgozhat a jobban jövedelmező műszakban, mert nem tartozik a művezető vagy a társulás szervezője baráti köréhez. Vagy azért, mert családi körülményei nem teszik lehetővé: el kell hozni az óvodából, az iskolából a gyereket, vonattal kell a távoli lakóhelyre utazni reggel-este. Megtörténik az is, hogy éppen ezek az önhibájukból kimaradtak szeretnék megmutatni, hogy mit tudnak, mennyire tanulták meg a szakmát (vagy éppen azt, hogy nem öregedtek ki belőle), csak éppen mások önös érdekei miatt nincs erre lehetőségük. Ez pedig már erősen ütközik az alapvető munkaerkölccsel, sőt a munkatársi szolidaritás elveivel is. Annak természetesen csak örülni lehet, hogy a különböző gazdasági társulások beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Tegyük hozzá: o kezdeti időszakra vonatkozó reményeket. Most azért kell fáradoznunk, hogy a gazdasági társulásokban örvendetesen tapasztalható jó munkamorál váljék általánossá az első műszakban is. Hogy legyen épp olyan jól szervezett a munka akkor, amikor a nagyobb egység, a gyár, a népgazdaság számára termel az üzemrész, a műhely. És hogy az eközben támadt termelést segítő gondolatokra a vezetők legalább ugyanúgy figyeljenek fel, mint azokra, amelyeket a jól dolgozó, termelékeny munkaközösségek terjesztenek elő. K iegyenlíteni a kettőt: a gyári, vállalati munkát és a munka- közösségit — minden valószínűség szerint ez a jövő útja. Ügy, hogy egyik se menjen a másik kárára. S hogy a kettős (vagy néhol többes) munkavállalásból minden érdekeltnek haszna legyen: a kis és a nagy közösségnek egyaránt. V. E. Bútornézőben boltban, gyárban Hz újdonságot megfizetik Korszerű gépeken készül a Szatmár-bútor. (jávor) Hogy „rászabadult” volna a piac a magyar vállalatokra, az mindenképp túlzás, de — szakemberek szerint — nincs már olyan cég az országban, mely megengedhetné magának, hogy ne készítsen szigorú költségelemzést, termékei jövedelmezőségét ne mérje fel. Vagyis minden gazdálkodó egység, akár „a piacról élő” egyszerű vásárló — megnézi mi, mibe kerül, mennyiért mit érdemes adni, venni. Erről, illetve vállalatának tapasztalatáról faggattuk Mátészalkán a Szatmár Bútorgyár gazdasági igazgatóhelyettesét, Kertész Istvánt. Egy személyes példa: sétáltam elszontyolodva a minap a bútorüzletekben. A mellbevágóan magas árak vették el a kedvemet. És még valami. Ezekért a pénzekért az ember ízlésesebb darabokat várna, jobb esztétikai megjelenést. — Drága? Nem drága? Relatív. A bútorgyártás hátterét ismerve — és csak ebből a szempontból vizsgálva a kérdést — a céludákra írt számokat nem tartom nagyoknak. Ami bizonyos; az anyagár-emelkedések kényszerű felhajtó erőt jelentenek. A mi gyárunknak három és fél, négy százalékos nyeresége van a termékeken. Ez szerény jövedelem, így a mi haszon- hajhászásunkra semmiképp sem fogható a magas ár. Persze lehetne a költséggazdálkodáson javítani... Hogy szépek-e a bútorok, vagy sem, embere válogatja. — Milyen hibát talál a költséggazdálkodásban? — Általában nem „él” úgy, mint amennyire kellene. Visszafogottságát főleg az ellentétes szabályozók okozzák. Mondok egy helyi példát. A dolgozónak nem éri meg takarékoskodni az-- anyaggal, mert amit azon nyer, azt elveszíti a normáján, sőt még rá is fizet. Hiszen, amikor körültekintőbben kezd bánni a fával, farosttal, szükségszerűen csökkenni fog a teljesítménye. A jelenlegi szisztéma jobban bünteti a teljesítmény-lanyhulást, mint ahogy jutalmazza a takarékosságot. Különben a cég — mert nem mondhat le a kedvezőbb anyaggazdálkodásról — részesedési alapjából ad egy jókora összeget az anyagkímélés honorálására. — A bútorok — kivéve a gyermekekét — szabadáras termékek. Nem ösztönöz ez az emelésre? — Nem állítanám. Egyrészt a szabadáras gyártmányoknál a legszigorúbb az árellenőrzés, és nemcsak a vállalat, de a személyek is keményen büntethetők. Másrészt a piac — különösen, ha régi termékről van szó — nagyon nehezen tűri a hirtelen felsrófo- lást. Erre egy vállalat akkor kényszerül, ha veszteséges egy cikk előállítása. Ám ilyenkor jobb megoldás az, ha felhagy a termék gyártásával — és ha a kereslet adott —, újdonsággal, áll elő. Újdonságnál a nagyobb árat jobban viseli a vásárló. —Ez a gyár is járt már el ilyen „recept” szerint? — Igen. Egyik szocialista ország beli vevőnk például nem volt hajlandó elismerni az itthoni anyag-, energia- és egyéb költségeink emelkedését, kötötte magát a négy évvel ezelőtt megállapított árhoz. Nem tudtuk vállalni, hogy folyamatosan veszteséget termeljünk magunknak. Tovább nem szállítottunk. Ugyanekkor a nyugat-német piacon 5 százalékkal többet fizettek az áruinkért. Sőt, ez utóbbinak — vagyis a kompetitiv árrendszernek — köszönhetően itthon is több bevételt könyvelhettünk el bútorainkért. Kapacitásainkat most már teljes égés »ében egy nyereséges területen köthetjük le. — Kizárólag az említett túlkereslet az Oka annak, hogy egyes darabokra hosszúhosszú ideig kell várakozni? — Nemcsak ez. Ha valakinek mondjuk egy Zala megyében gyártott bútor tetszik, annak tényleg ki kell várni, míg Szabolcsban megveheti. Fordítva ugyanez a helyzet. A kereskedelemnek ugyanis, ha túl messziről szállítanak, csak szűkösen férnek be a költségek az árrésébe, esetleg rámegy a nyereség is. Érthető, hogy a hosz- szú, bútorszállító utakban országszerte érdektelen a kereskedelem. Sztancs János Nyirbáltok: Kedvet csinálni - üzlet Történt, majd évtizede ennek, hogy egy autóbusz indult el Nyírbéltekről, vitte a reménybeli termelőket megnézni, hogyan dolgoznak másutt. Valójában minden növénykultúrának hasonló története van Nyírbélteken. Ahol csak dohány volt, így lett paradicsom, málna és uborka... — Módjával kis Áfész vagyunk — mondja erről Kiss János elnök. — Bizonyos értelemben különös helyzetűek is, hiszen sem Nyírbélteken, sem Penészleken nincs termelő- szövetkezet, sok az idős ember, még olyan is, aki nyugdíjat se kap, tehát számukra megélhetési forrás minden, a népgazdaságnak is hasznos, új kultúra. Természetesen ez az Áfész-nek is hasznos. Homok van körülöttünk. Keresni kell azokat a növényeket, amelyek itt is jók, amelyekkel érdemes foglalkoznunk. Málna, paradicsom, uborka... Most egy új kísérletbe kezd az Áfész. — Űj növényt hozunk, új kultúrát. A konzervgyár és a hűtőipar is segített abban, hogy ezt a növényt, ami a ribizli és a köszméte házasságából született, megpróbáljuk meghonosítani itt. — Négyhektárnyi te» rületen telepítünk. Nem kis anyagi áldozattal, hiszen ehhez negyvenezer dugvány kell, amit a közeljövőben megkapunk. A haszon viszont kettős. Egyrészt ennek a terméknek biztos piaca van. Másrészt, és ez nekünk itt nagyon fontos, olyan növénykultúrát kínálunk a tagoknak, ami nekik is gazdaságos. Itt mondom el: ezen a tájon, ebben a néhány faluban, ahol nem volt, nincs termelőszövetkezet, sokan vannak olyanok, akik nyugdíjat se kaphatnának, hiszen nincs meg a szükséges munka- viszonyuk. A szakcsoportjainkban ezt megszerezhetik, ahogyan már sokan meg is szerezték. — Ez szövetkezetpolitika? — A tagok szolgálata, de kötelessége is. Más dolog, hogy mi abban bízunk: hasznos lesz ez a szövetkezetnek is. (bartha) ^ __________________ B ejártuk a vállaji határt. Láttuk az ígéretes búzát, kukoricát, kendert és cukorrépát. Ágerdőmajornál a hídtól lenéztünk a folyóra is. A Kraszna. Sok rosszat mondtak róla az imént. Lim Gyula főagronómus kijelentette: nincs medre a folyónak, elég egy kis eső és már kiönt. Máskor szennyvizet hoz. A szennyezett víz, ha a művelt területre jut, elöli a kultúrnövényt. Abban is vétkes a Kraszna, hogy az 1310 hektár szántó több mint háromnegyed része belvizes, belvízveszélyes. A folyóról csak azért beszéltünk eny- nyit, mert alapvetően másról volt szó. A gazdálkodásról. Van a termelőszövetkezeti irodán egy szépen bekeretezett oklevél. 1975- ben keltezték és írott igazolás, hogy a vállaji Rákóczi Termelőszövetkezet kiváló. Eltelt kilenc év. Miért nincs még párja az oklevélnek? A könyvelésben, a számok világában jártas Havasi Ferenc főkönyvelő nemcsak a rakoncátlanko- dó folyóval, a Krasznával érvel. Mond olyan okot is, hogy bár csak 14 aranykorona a föld értéke, nem tartoznak a kedvezőtlen adottságú gazdaságok közé. Erre, máskor, más előjelű beszélgetés során talán büszkék is lennének, de most az a kérdés, miért nincs több elismerő cím. Szóval a . kedvezőtlen adottság megvonása azzal járt, hogy elesnek egy sor veszteségcsökkentő, eredményt növelő állami dotációtól. így aztán nagy dolog az, ha esztendei kemény munkával egymilliós, félmilliós nyereséget össze tudnak hozni. Ez viszont kevés a kiválósághoz. Bár a félmilliós nyereség is jobb, mint ugyanannyi veszteség. A Kraszna most felülről nézve szelíd, kevés vizet hordó patakocskának tűnik. Annyira jó most az emberekhez a folyó, hogy engedte, engedi betakarítani a két partján a gátakon dúsan megtermel füvet. A kender is gyönyörű, a cukorrépa is. Most ezeket sem bántotta a víz. Krajczárik György, a tsz elnöke mondja: jó itt a föld, a határnak ez a része. De igaz. Mind igaz, amit a főkönyvelő és a főagronómus mondott. Van gond, baj elég, pedig búzából tavaly is 4,4 tonnát kombájnoltunk, a kukorica átlaga is közel volt a hét tonnához. A termelési érték akkor 20 százalékkal nőtt, kevés helyen volt ilyen, de a termelés költségei is emelkedtek. Porzik az út. Napok óta nagy a meleg, igazi már a nyár. Autózás közben is gazdálkodunk, illetve beszél róla az elnök. Már nem a növénytermesztésről, de a varrodáról van szó. Tavaly avattak egy üzemet, negyvenkét asszony kapott benne munkát, és ha minden jól sikerül, a gyermekruha- varrás hoz majd egy félmillió nyereséget. Mert mit lehet tenni? Ha már nincs alma, 24 hektár maradt a száztíz hektárból, a tudott okok miatt, szóval az almát pótolandó termel a tsz mást. Mondja az elnök azt is, hogy kooperációs hústermelést terveznek. Az ismert vállaji kolbász és sza- lonatermelést kívánják úgy felfuttatni, hogy Nagy- ecsed, Mérk és Vállaj társul. A jelenleginél 4—5 szőr több töltelékárut és mást kívánnak értékesíteni. Ez zel növekszik az állattenyésztés jelentősége is ... E ltelt egy forró délelőtt. Beszélgettünk, nézelődtünk. Aztán mégegyszer, újra megálltunk a Kraszna partján. Onnan a tikkasztó melegben is zöld volt és eleven a határ. Sere Ernő Gazdák Kisvárdán a volt tanácsháza udvarán épül a legújabb lakótömb házgyári elemekből. (Elek Emil felvétele)
