Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1984. július 21. ^3 Megyénkből indultak A BESZÉLŐ KÖNTÖS Az ország Dr. Rácz Antal tiltakozik a titulus ellen, őt ilyen posztra soha nem nevezte ki senki. Kérdem, van-e ilyen valaki más? Nincs. Így hát megegyezünk, hogy a címet újságírói fogásként fogom használni. Erőteljes külsejű, ízes beszédű, bőkedvű ember. Olyan, mint bárki más a Beregben, a Nyírben otthon maradt atyafia. Pedig a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium felügyeleti főosztályának vezetője, a kormány fővadásza, ismert Afrika-vadász, egy nagy sikerű útleírás, a Kwa Heri Tanzánia! szerzője. Mi még? Néptanító, a mező- gazdasági tudományok kandidátusa, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tanára, ugyanott az államvizsga-bizottság tagja. Beszél németül, s Kelet-Afrikában megtanulta a szuahéli (bantunéger, arab és indus keverék) nyelvet. Gőzgépész volt a nagyapja is. 1928-ban, amikor Rácz Antal megszületett, gépész apja már tíz éve rokkant, kiszolgáltatott, nagyon kevés jövedelmű ember. ,,A hat elemit ott végeztem el Lányán, egy összevont iskolában, sok gyerek egy tanítóval. Nagyapám 'az Amerikából hazatértek utcáján vett egy telket, amit Dollár utcának neveztek el. Itt épített egy kis lakást. Ebben élt három család. Az öregek, a mi családunk és a nagy- néném családja. És mégis: apám valamilyen bölcs előrelátás és különös szerencse folytán minden gyerekével elvégéztette a négy polgárit. Ez fontos volt az induláshoz.” Egy pap segítségével tandíjmentesen beiratkozott a szatmárnémeti tanítóképzőbe. Az iskolai szünetekben nyaranként megtanult cséplőgépet javítani, majd csépelni. Lábast cinezett, kulcsot másolt, elsajátította a lakatosmesterséget, dolgozott gépészként a malomban, volt kazánfűtő — és minden, ami pénzt jelentett. Egy év kihagyás után elment Nyíregyházára — folytatni a Szatmárban abbahagyott képzőt. Dohanic$ János az igazgató és Sárdi Béla akkor kezdő tanár sokat segített neki. Beprotezsálták égy Giczi nevű lakatosmesterhez dolgozni. Aztán — nagyot nevet, amikor mondja — volt kis zenei érzéke is. Kótajban még a Marica grófnőt is eljátszotta hegedűn. — Nem kaptam, hanem küldtem haza pénzt. A nyarat végigcsépeltem, megkerestem a nagycsalád kenyerét. Lónyán minden portát tüzetesen megismertem és bejártam Mándok, Tiszamogyorós, Mezőladány, Újkenéz házait. Jó volt, mert megtanultam a különböző gépek kezelését, megismertem a motort és az elektromossághoz is mind jobban értettem. A gépészruhán kívül nekem más ruhám nagyon sokáig nem volt. 1949-ben megkápta á tanítói oklevelet, kinevezték a Borsod megyei Bódvarákó községbe. „Közben nekem mindig eszembe jutott a lónyai erdész, aki lovashintóval járt, szépen öltözködött és sugárzott az arcáról az egészség. Amikor elkerültem Borsodba, osz- szeismerkedtem az erdőgazdaság igazgatójával, beléptem az ottani vadásztársaságba. Egyszer — mert éppen szakember nélkül maradtak — megkérdezték: lenne-e kedvem az erdészethez? Örömmel mondtam igent, így lettem napidíjas adminisztrátor, majd adminisztrátor, bérelszámoló, könyvelő, üzemegység-vezető. Akkoriban kerültek be hozzánk az első csehszlovák motoros fűrészek, a fakitermelés jól sikerült. Emiatt is, meg amiatt, hogy szerettem és tudtam beszélni az emberekkel, jó lett az eredményünk, s a gazdaság hamarosan igen nagy elismerést kapott. Ekkor bevittek a szend- rői erdőgazdaság központjába — előadónak, később megválasztottak a gazdaság párttitkárának. Kerületvezető erdész lett, aztán erdészeti és vadászati felügyelő. „Magasabb szinten akartam érteni az erdőhöz, s elmentem a soproni egyetemre felvételizni. Megkérdezték, miért akarok erdőmérnök lenni? A.zt mondtam, nem a titulus kell nekem, az erdőt szeretném jobban megistnerni. Körülményes volt Sopronba járni a távoli munkahelyekről, az útiköltséget se térítették akkor, így gyorsított tempóval kellett tanulnom. És nemcsak, hogy levizsgázhassak belőle, hanem úgy, hogy tudjam is az anyagot.” Még utolsó éves levelező hallgató volt, de már a legtekintélyesebb tanárok ajánlották tanszékükön a tanársegédi állást Rácz Antalnak. ö tényleg az erdőt akarta. Budapesthez közel kapott erdészetvezetői kinevezést, az ország egyik legnagyobb gazdaságában. A hatvanas években már sorozatban jelentek meg a szakcikkei, megismerték a munkáját, behívták a minisztériumba. Sokat járhat azonban a természetben és tíz éve nagyon érdekes a területe. A világ vezető államférfiai, tudósai, művészei magyarországi programjainak részese lehet. Köztársasági elnökök, pártok vezetői Keletről, Nyugatról személyes jó ismerősei. Nagy művészek, karmesterek, a nemzetközi gazdasági élet olyan reprezentánsai, mint Armand Hammer az USA-ból, svájci, NSZK-bankve- zérek, a nepáli király, a mexikói elnök vadásztak vele — és még sok más,, nem kevésbé jelentős ember.---------------Azt mondják, a legnagyobb trófeagyűjteménye van hazánkban. Kérdezem, hány van —’--------------------I------i—H DR. RÄCZ ANTAL a birtokában? Szégyelli, de nem tudja — válaszoL Még azt sem tudja, hány az érmes. Ő nem a trófeáért, az élményért vadászik. Az angolokkal ért egyet, akik szerint nem a vadász érdeme, hogy milyen trófeát zsákmányol, hanem a vadé. Számára egyedül az a fontos, milyen körülmények között, milyen élménnyel párosul a vadászat. „Sajnos, nálunk kilóra, pontra, centiméterre vadásznak. Pedig az érmet a pénzverdében csinálják, kizárólag az élmény marad az emberé .. És a kapcsolata Afrikával? A hatvanas évek végén a tanzániai kormány kérése volt: egy háromezer hektáros őserdei vadászterületet magyar mintára rendezzék be. Rácz Antal szakértő hetven májusában ment ki Afrikába. „Nagyon furcsa volt, fekete embert addig csak filmen láttam. De ami itthon, ott is természetes: az emberszeretet, a megbecsülés meghozta a gyümölcsét. Pedig angolul keveset tudtam és bennszülött barátaim is keveset. Kint laktam velük a sátorban, a közös munka úgy összekovácsolt minket, hogy kétszer annyit produkáltak, mint azelőtt. Ez az együttélés arra kénysze- rített, hogy a nyelvüket megismerjem. Nagyon sok küszködés árán jutottam el egy- egy szó ismeretéig, de három hónap elteltével már szuahéli nyelven beszélgettem a tanzániai vezetőkkel, akik meglátogattak. Csak ámultak! Érdeklődtek hány évig tanultam, hol és ki volt a tanárom. Mutattam, itt van mellettem Mózes, ő a tanárom, az egyik munkás. Híre kelt Afrika-szerte, előadásra hívták a vadászati főiskola hallgatói is. Később még sokszor járt kinn, mint Afrika-vadállo- mány szakértő. Bejárta Kenyát, Ugandát, Ruanda Burundit, Mozambikot. Járt Kuvait- ban. Irakban, Szíriában, Egyiptomban, Dél- Jemenben. Afrikában csak úgy hívták: M Dugu Toni (Toni testvér, jó barát), az egyszerű emberek pedig így szólították: Mze (öreg) — ami a legnagyobb megtiszteltetés. Könyvét, a „Viszontlátásra Tanzániá”-t 30 ezer példányban három hét alatt adta el a Magvető. Elkészült a másik, A két szafari című vadászélmény. Készülőben az Afrika faunája című kötet. Sok írást olvashatnak tőle a Nimródban, az IP Magazinban, számos előadásra kérik az Akadémián, a TIT-nél, tudományos napokon. Egyetemi jegyzetei a vadgazdálkodás, a vadállomány hasznosítása témakörben születtek. Dédelgetett vágya az Erdészsorsok című könyv megírása, amely a századfordulótól napjainkig mutatná be az erdő- és vadgazdálkodást, egy erdészgeneráció életén át. Az erdő nagy szerelmese. Kikérik a véleményét minden erdővel, vaddal kapcsolatos szakkérdésben. Ez jólesik neki. Mégis azt mondja: aki ma az erdészetnek igazán akar segíteni, annak elsőrendűen legyen fontos a korszerű, a nem a múltba, hanem a jövőbe tekintő oktatás. Hogy a kezdő szakember azt tudja a végzés pillanatában, ami 15 év múlva lesz, s ha van önbecsülése, később megtanulja, hogy a következő tizenöt évben mit kell tennie. Pesten lakik, Dunakeszi határán egy szolgálati erdészlakásban Nagykovácsiban épített nyugdíjas korára egy pompás házat, amelyikben majd csak minden a saját keze munkája. Van abban oroszlánfej és tigrisbőr Afrikából, de a ház legszebb helyén egy lónyai trófea díszük. „Egyre inkább vonzódom a szülőföldhöz, bár az tele volt gyerekkori, fiatalkori gondokkal. Onnan is nősültem Szabolcsból, a feleségem tiszabezdédi. Sokat gondolkodom azon mostanában, hogy az emlékek, a táj, vagy a föld húz engem minél sűrűbben haza? Aztán rájövök, hogy inkább az útravaló, amit én ott Kaptam. Ebben Ló- nyának, a nyíregyházi tanítóképzőnek, meg Nyíregyháza városnak igen jelentős szerep jutott. És úgy van vele az ember, hogy ahonnan sok útravalót kap, oda szívesen is megy vissza.” Megköszörüli a torkát és hozzáteszi: — Szeretni való az, ami az ott élők többségét jellemzi. Ha a nyíri, a beregi ember haragszik, ha vidám — az meglátszik rajta. Az emberi kapcsolatok a nyitottságon alapulnak. És ez jó, becsülni való. Kopka János Régi idők mozija A mozi — érthető okokból — ritkábban vállalkozik régi filmek felújítására, mint a televízió. /Ezért különösen meggondolandó, mi kerüljön a vászonra az évtizedekkel korábbi termésből, mert egy- egy repríz nemcsak arra szolgál, hogy bizonyítékát adja filmkultúránk folytonosságának, hanem egyszersmind üzleti vállalkozás is. Ügy tűnik, a hónap „friss” bemutatójára szerencsés kézzel válogattak és az időpontot is jól választották filmétrendünk ösz- szeállítói. Kellemes nyári szórakozásnak ígérkezik Radvá- nyi Géza 1941-ben forgatott filmje, A beszélő köntös. A mese benne a fö Nehéz lenne megmondani, milyen széles az az olvasói kör, amelyben ismert Mikszáth kisregénye, hiszen nem tartozik az előírt iskolai olvasmányok sorába, de az könnyen megjósolható, hogy a közeljövőben sokan kézbe veszik majd a mű írott változatát, ugyanis — könyvtárosok, könyvesbolti eladók a megmondhatói — a moziban, televízióban bemutatott vonzó filmek nyomán mindig megnő az érdeklődés az eredeti alkotás után. Mikszáth művét, amely a. feldolgozás alapjául szolgált, az irodalomtudomány éltörténeti regénynek nevezi. Indokoltan teszi, mert az ugyan pontosan tudható, hogy a török hódoltság időszakában pereg Lestyák Mihály és China, a szép cigánylány szerelmi históriája, de itt a történelem pusztán a háttér szerepét tölti be a romantikusan kalandos, a véletlen fordulatain tovagördülő meséhez. Az író maga jelzi alkotói szándékát műve utószavában: „ ... mert a mese benne a fő: a történelmi események csak mint színek bukkannak föl mögötte. S e színeket önkényesen hoztam össze a kaf- tány szereplésének idejére, száz év előttről, vagy száz év utánról. Néhol a színeket hoztam a kaftányhoz, másutt a kaftányt vittem a színekhez.” Nem véletlen, hogy ez az eseményekben gazdag XVI. századi világ filmszalagra került, hiszen az érdekfeszítő eseménysor szinte kínálja magát a mozgóképi megele- venítésre. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, nem Rad- ványi Géza filmje az egyetlen nekirugaszkodás a köntös, vagy ahogy Mikszáth nevezi, a kaftány körüli bonyodalmak bemutatására. 1969-ben Fejér Tamás ismételten megkísérelte filmre vinni ezt a történetet, amelyre vonatkozóan egyébként Kecskemét város egy régi krónikájában valóban történik utalás. Ezt a változatot, melyben a főszerepeket Iglódi István és Detre Annamária játszotta, borítsa a feledés jótékony homálya. Adalék volt annak a közhelyszerű igazságnak a nyomatékosítására, hogy kosztümös történelmi kaland- filmet nem lehet parányi helyszíneken kevés szereplővel forgatni, mert elvész a műfaj egyik legfontosabb hatáseleme. A szükségből erény Tegyük hozzá, hogy Radvá- nyi számára sem nyíltak a háborús időszakban tág anyagi lehetőségek az ideális forgatási körülmények megteremtésére, de művészi erejét éppen az bizonyítja, hogy a szükségből is erényt tudott kovácsolni: tömegjelenetei mozgalmasak, a nagyméretű- ség látszatát keltik, mert ötletes vágások segítségével, közeli beállításokkal el tudja terelni a figyelmet a kiállítás szegényességéről. Annak bizonyítására, hogy Radványi műve hazai vonatkozásban filmtörténeti jelentőségű, idézzük magát a rendezőt: „Akkor együtt dolgoztam Hegyi Barnával, az operatőrrel, aki zseniális volt a szakmájában ... Mikor azt mondtuk neki, hogy A beszélő köntös színes film legyen, azt se tudtuk, hogy kell bevilágítani egy színes felvételt, mert még nem volt rá példa. Még a németek se forgattak akkor színesben. Barna a külső jeleneteket színesben forgatta, a belsőket virazsírozva. Munkánkat mint az első európai színes filmet prezentálhattuk.” Felvonul a műben a kor sok híres mozicsillaga. A szép cigánylányt Tasnády-Fe- kete Mária, az 1931-es Miss Magyarország (mellesleg Radványi felesége) játssza, Kecskemét város főbírája pedig — ki is kaphatta volna más akkor ezt a szerepet? — Jávor Pál. Jávor & sztár A nagy sztárok hatásának titka — s hogy Jávor sztár volt a szó jobbik értelmében, aligha vitatható — mindig megfejthetetlen. Személyiségük varázsa valahol az egyéniségük legmélyéből fakad, Jávor is tudott valami olyat, amit más itthon azóta sem, pedig kiváló színészünk sok van; végül is nem sikerült az ő szerepkörét a magyar filmben tartósan betölteni senkinek. S bár a változékony kordivat sok mindent tesz mulandóvá, Jávor játéka ma is hatásos. Akik sok filmjét látták, nyilván felfedeznek nála ismétlődő gesztusokat; lesznek nyilván olyan nézők is, akik a mai kalandfilmek sztárjai mellett kevésbé találják személyét illúziókeltőnek. de biztos vagyok benne, hogy neve sokakat vonz majd a moziba. S ez az újbóli találkozás alkalom arra is, hogy emlékezzünk rá: 1959. augusztus 14- én halt meg. Éppen 25 esztendeje. Hamar Péter „A borozó”-val kezdetét vett hétéves költői pálya elején írt. „Jövendölés” a bizonyság arra, hogy Petőfi már akkor ráérzett neve halhatatlanságára, amikor életműve még éppen csak formálódóban volt. S valóban: kevésser azután, hogy 1842 tavaszán üstökös-ígéretként feltűnt a művészetbe, már az irodalmi élet érdeklődésének kereszttüzébe is került. A világirodalmi rangú költő iránti megkülönböztetett kollegiális figyelem és az őt már életében övező legenda családját is a kortárs- nemzedék érdeklődésének homlokterébe állította. Ez a körülmény indíthatta arra az utókor nevében Pethő Györgyöt, hogy forgatókönyvet és dokumentumkötetet állítson össze, Elek Judit filmrendezőt, hogy megrendezze a „Mária-nap”-ot, s a Magvető Kiadó „Nemzet és Emlékezet” című sorozatának szerkesztőjét is, hogy 135 évvel Petőfi Sándor halála után még könyvet jelentessen meg családjáról. A nemzet 1848—49-es heroikus önvédelmi harcában elesett költő egész könyvet A Petőfi család Segesvár után [Pethő György: Közelről. (Irodalmi forgatókönyv és dokumentumok Szendrcy Júlia és Petőfi Zoltán életéből. 1850— 1870. Magvető Könyvkiadó. Bp., 1984. 336 p.) — Nemzet és emlékezet] átható emléke és a forgató- könyv alapján készített film önmagában is sokak olvasmányává tenné a „Közel- ről”-t. Szép számmal akadnának olyanok is, akik Petőfi „István öccse” és Gyulai Pál Petőfi Zoltánnak címzett, őt korholó, érte aggódó és vele féltve törődő levelei ürügyén vennék kezükbe a művet. De úgy vélem, hogy az ezúttal ismertetett könyv „ ... az özvegyi fátylat”, s vele a Petőfi nevet még a gyászév letelte előtt eldobó „hitves”: a múlt fájdalmasan szép emléke és a Júlia 1868. szeptember 6-án bekövetkezett halálát megelőző tizenkilenc év megmásíthatatlan és visszavonhatatlan realitása között őrlődő Hor- vát Árpádné tragikus alakja miatt is méltán tarthat igényt az olvasók legszélesebb körének érdeklődésére. Nem kevésbé az egészen fiatalon, 22. születésnapját sem bevárva elhunyt „ ... diák, színész, gazdász, naplopó — / ... köl- tész”-fiú: Petőfi Zoltán meg- rendítően szomorú sorsának nyomon követése okán. Különösen így, hogy családi-baráti kapcsolataik dokumentumain keresztül jeleníti meg őket. A „Közelről” lapjairól ezáltal a' korszak atmoszféráját is felvillantó, ellentmondásosságukban is megdöbbentő, torzóban maradt emberi sorsok bontakoznak ki. A tendenciózus válogatással távolról sem gyanúsítható Pethő György által közzétett irodalomtörténeti értékű hivatalos és magánlevelek, naplórészletek, valamint hírlapi közlemények műfaji sokféleségük ellenére, vagy éppen azáltal is a dokumentumok hitelének erejével tárják elénk a kiadvány fókuszába helyezettek életútjának 1849 utáni szakaszát. Pethő György és az általa felvonultatott források természetesen választ keresnek a generációkat egyetemesen, foglalkoztató kérdésekre is. Nevezetesen arra, hogy mennyi lehet a legenda és mennyi a valóság a Petőfi segesvári elestét tudomásul venni nem akaró kortárs- nemzedék „hűtlen özvegy”- nek tekintett Szendrey Júliájában, illetve „ . .. elvetemedett fia” közvéleményképében. De ennek összevetése már maradjon a „Közelről” remélhetően népes olvasótáborára! Tidrenczel Sándor
