Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-28 / 176. szám

KM HÉTVÉGI melléklet 1984. július 28. Megyénkből indultak Futaky István Göttingen — nagy hírű város az NSZK- ban. Közel két és fél évszázados egyeteme tudós generációkat indított el, egy időben Európa egyik leglátogatottabb szellemi mű­helyének számított. Kiváló tanárok teológiai, filozófiai, filológiai, archeológiái, történelmi, matematikai és fizikai tudományokba avat­ták be a messzeföldről érkezett diákokat. A XVIII—XIX. században szép számmal for­dultak meg a német városkában magyarok. Ott tanult Budai Ézsiás, Körösi Csorna Sándor, Bolyai Farkas, akinek leveleit gyors­lábú postalovak röpítették az egyetem taná­rához, Kari Fridrich Gauss matematikushoz. Egy másik földrajzi név — Nyírcsaholy. Né­hány ezer lelkes szatmári község pár kilomé­terre Mátészalkához. Göttingen és Nyírcsa­holy rr Futaky István pályája kapcsolta ösz- sze ezeket az egymástól távol eső helyeket. Pontban kilenckor csengetünk. Kissé meg­lepődve nyit ajtót nővére nyíregyházi laká­sán. Nem feledkezett meg tervezett találko­zásunkról, csupán erre a kínos pontosságra nem számított. Minden évben egy-két alka­lommal jár az óhazában, érthető, ha van­nak ellenkező tapasztalatai. Magas vékony alakja egy pillanatra eltűnik a másik szobá­ban. Hóna alatt köteg könyvvel tér vissza: nyomtatásban megjelent munkáinak egy ré­sze. Szükség lehet a beszélgetés során rájuk. Az előkészületekben sem tagadja meg tudós mivoltát: a kimondott szónál csak a tényeken alapuló közléseket becsüli többre. Hagyományos mederbe terelődik a beszél­getés: a Szatmárban töltött gyermekéveket idézi fel először. A szülőfalu, Nyírcsaholy képét bizony kifakította az idő. ötvennyolc évesen elevenebben emlékszik Mátészalkára, iskoláinak színterére. Állami tisztviselő édes­apja ott íratta be polgáriba a négy elemi után. Korán kezdődtek a vándorévek: apját többször áthelyezték, követte a család Nyír­bátorba végül Jászapátiba. Oj hely, új arcok, az iskolában más-más közszellem. Jászapá­tiban érettségizett, de a történelmi viharok miatt az egyetemet nem fejezhette be. Éve­kig tisztviselőként dolgozott, majd az 1956-os események nyugatra sodorták. — Diákkorom óta vonzott a magyar iro­dalom. Érdekelt, hogyan formálják a korszel­lemet a nagy írók, költők műveikkel, milyen körülmények között születnek a halhatatlan alkotások. Rövid ausztriai tartózkodásom alatt teremtettem kapcsolatot a göttingeni egyetem magyar tanszékén tanító Farkas Gyulával, akinek esztendeig lehettem tanít­ványa. Szívinfarktus vitte el. Utóda a hagyo­mányos finnugor nyelvtudományt művelte. Nem maradt más választásom: a tanítvány követte professzorát a filológia tudományá­ban. Végzés után az a szerencse ért, hogy az egyetem tanszékén maradhattam. Doktori disszertációjául magyar fonetikai témát választott: a hangsúly hangtani tulaj­donságait elemezte. Azután a finnugor nyelvészeten belül a szibériai nyelvek közöt­ti kapcsolatokat kutatta. A Tunguz jöve­vényszavak az osztják nyelvben című érte­kezéséért megkapta az egyetemi magántanári fokozatot. Négy esztendeje kinevezték a göt­tingeni egyetem finnugor filológia intézete professzorának. Azon a tanszéken dolgozhat, ahol 1957-ben tanulmányait kezdte. Időköz­ben megnősült. Német felesége gyermek­pszichológus. Két gyermekük egyetemista: Margit pszichológiát tanul, Imre gépészmér­nöknek készül. — Mióta a filológia intézetben önállóan tevékenykedhetem, alkalmam nyílt magyar irodalomtörténeti kutatásokra, elmélyülhet­tem a magyarság tudomány egyes részterüle­teiben is. A Magyar Tudományos Akadémia javaslatára 1977 nyarán a magyar nyelvészek III. nemzetközi kongresszusán alakult meg a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Nagy örömömre szolgált, hogy beválasztottak a húsztagú végrehajtó bizottságba. Azóta az érzelmi, rokoni szálakon kívül a magyar tudományos műhelyekhez fűződő kapcsola­taim is Magyarországhoz kötnek. — A nemzetközi filológia társaság min­den évben egy ülést tart Budapesten. Az idén június elején gyűltek össze a vezetőségi tagok a világ minden sarkából: ki Svédor­szágból, Japánból, ki az Egyesült Államokr -ból és az NSZK-ból. Ebben az évben ez a júniusi volt a második magyarországi utam. Áprilisban Budapesten a Körösi Csorna évforduló ünnepségein vehettem részt. Évfordulókra terelődik a szó. Egyetér­tünk abban, hogy a magyar amolyan jubiláló nemzet. Nagyjainkat centenáriumaikon már-már agyonünnepeljük; pedig ha okosan mutatjuk meg értékeinket, ha messzehang- zanak az ünnepi szónokiatok, világszerte fel­figyelhetnek rá, milyen kiváló költőket, író­kat, tudósokat tudhat magáénak e nemzet. — A kétszáz éve született nagy magyar utazó, Körösi Csorna Sándor 1815-től három évig tanult keleti nyelveket és történelmet Göttingenben. Az egyetemen készült fel nagy vállalkozására, a magyar őshaza keresésére. Kezdeményezésemre ősszel emlékünnep­séget szerveznek az egykori tanítvány tisz­teletére. A régi német—magyar kulturális kapcso­latok története Futaky István másik kedvelt kutatási területe. A halódó feudalizmus ellen a felvilágosult szellem fegyverét fordították a német földet járt magyar diákok. A göt­tingeni egyetemet az angol szabadgondolko­dás és a protestáns szellem a XVIII. századi Európa legmodernebb tanintézetévé tette. A magyar főúri családok körében valóságos di­vat volt, hogy fiaikat Göttingenbe küldték. Példaként említi az erdélyi Teleki-családot, mely nemzedékeken át taníttatta gyermekeit német földön. Arisztokrata körökben rangot, tekintélyt adott, ha valaki elmondhatta ma­gáról: „göttingeni diák voltam.” A Göttingen­ben tanulók másik csoportja szegény népré­tegből emelkedett ki. Főleg ösztöndíjas re­formátus teológusok voltak, mint a többször említett Körösi Csorna Sándor. öt is teológusnak küldték ki. Hogy nem az lett végül belőle, az a magyar tudomány sze­rencséje. Szinte valamennyi magyar diákról elmondható, nagyon jól megállják helyüket, előfutárai lettek a reformkornak. Jelenlétük tudatosította az európai közvéleményben, hogy nehéz történelmi időszakok után is fennmaradt egy sajátos ajkú, kultúrájú nép a Kárpát-medencében. A magyarság jó hí­rét öregbítették tehát ezek a göttingeni diákok. Milyen volt akkoriban hírünk a világban? A könyvhalomból kiemel egy vékonyka bib­liográfiát. A filológus professzor két tanítvá­nyával közösen állította össze. 1734-től 1945- ig terjedően azokat a legfontosabb forrásokat rendszerezték benne, melyeket haszonnal faggathatnak a magyar irodalomtörténészek. A több éven át készített forrásjegyzék magyar nyelvű kiadását is tervezik. Fellapozza a köte­tet, fordítja a mattóbeli idézetet: „Csodálat­ra méltó ennek a nemes nemzetnek a tö­rekvése mindannak ellenére, hogy a magyar nemzet aktivitását és bátorságát elnyomják, és mégis azon dolgozik, hogy a tudós kultú­rát ápolja.” Egy XVIII, században élt klasz- szikaiilológus professzortól, Heyne-től szár­maznak a sorok, melyet a világ legrégebbi, ma is létező tudományos folyóiratában, a Göttingische Gelehrte Anzeigen-ben jelen­tettek meg. Szép számmal található e peri­odikában korabeli híradás Magyarországról, könyvismertetés a magyar nyomdákban nap­világot látott művekről. A filológus profesz- szor, ha kirándul szűkebben vett tudomá­nyából, a finnugor népek nyelvének kutatá­sából, akkor szívesen forgatja a „göttingeni tudós híreket”, amikből sok minden megtud­ható az egyetem első, 1740-től 1820-ig tartó virágkoráról is. — A virágzást hanyatlás követte. Kihalt az első nagy tudású, széleslátókörű pfofesz- szornemzedék, a forradalmak ellen létreho­zott Szent Szövetség megtépázta a szabad szellemet, mely messze földön nevezetessé, kedveitté tette a göttingeni egyetemet. A ké­sőbbi virágkor már a természettudomá­nyokhoz kapcsolódik. A régi kapcsolatok új­raélednek. A ma is jó hírű intézet néhány hete vette fel a testvérintézményi kapcsola­tot a szegedi egyetemmel. Az együttműkö­déstől közös kutatási programokat, tapasz­talatcseréket, tudományos sikereket várunk. Búcsúzik. Néhány órája maradt még sze­retteire, ismerőseire, mert este indul vissza Göttingenbe. Talán csak néhány hónap telik el és újra magyar földre léphet. — Nem véletlenül járok haza. Az első időkben zavaros volt a fejem, milyen vi­szony fűz ezután a hazához. Azután nem ha­logathattam, tisztáznom kellett magamban a kérdést, mint mindenkinek, aki elhagyta ezt az országot. A kint élő magyarok köré­iben ma is fellángolnak a végletes^ viták az elzárkózásról, illetve az együttműködésről. A szemellenzős tagadás halott dolog, nem születik belőle semmi. Kapcsolatot kerestem és találtam Magyarországgal. Ha Göttingen- ből tudok használni a magyar tudománynak, örömmel teszem. Éneikül szegényebb ma­radnék. Reszler Gábor A non fiction filmek tanulsága Beszélgetés ár. SzecskO Tamással A miskolci tévéfesztiválon az egyik film vetítése után a zsűri hosszas vitába bonyoló­dott. De nem az alkotás mi­lyenségéről, helyezéséről vi­tatkoztak. A témát boncolták tovább, mellyel a film foglal­kozott. Ügy, ahogy az átlag­nézők otthon, munkahelyen, villamoson továbbgondolják a tévében látott-hallottakat. — Miért? — kérdezem dr. Szecskő Tamást, a Tömeg­kommunikációs Kutató Köz­pont igazgatóját, a miskolci tévéfesztivál zsűrijének tag­ját. — A zsűri reakciója ugyan­olyan volt, mint amilyen az otthon, kis csoportokban tévét nézők viselkedése. S mivel gondolatébresztő, továbbgon­dolásra, vitára provokáló al­kotásról volt szó, a zsűri is ugyanazt élte meg, amit a jó dokumentumfilm esetében a tévénéző állampolgár. Hogy tudniillik a filmbeli problé­mát sajátjaként éli meg. — Az ön számára, aki a tv műsorait hivatalból is állan­dó figyelemmel kíséri, mit je­lentett a filmekkel így szem­besülni? — Ilyen összeállításibankét év legjobb non fiction (do­kumentum) filmjeit most lát­tam először. És ez érdekes ta­nulságokkal szolgált. A mos­tani termésben erős a gazda­ságpolitikai vonulat. Nem csak a kimondottan gazdasá­gi műsorokban, de ilyen szemlélettel közelítik meg az alkotók a látszólag más — kulturális, kül- és belpoli­tikai vagy sporttémákat is. Az ember átalakuló környe­zetét különböző oldalakról megközelítő filmek nagyon egységesen, gazdaságpolitikai szemléletűek. Nagy előnyük a műsoroknak, hogy érthetően fogalmaznak meg gazdasági fogalmakat, s nagyon aktu­ális kérdések kapcsán, átté­telesen szólnak a gazdaság­ról. A tömegkommunikációban megjelenő gazdaságpolitikai témákat külön is figyeli az intézet. Az utóbbi időben mintha a televízió is felzár­kózott volna a gazdasági új­ságíráshoz — mennyiségben és minőségben. Ami az utób­bit illeti az egész magyar saj­tóra jellemző sajátosságokat érzem érvényesnek, azt, hogy erőssége a gazdaságpolitikai publikáció, s gyengesége az egyéb belpolitikai tematika. — Tapasztalatai szerint, mennyire nézik az ilyesfajta műsorokat? — Tény, hogy a műfaj nem különösebben vonzó a nagy- közönség számára. Egy szűk értelmiségi réteget kivéve azért nem kapcsolják be a készüléküket, hogy láthassa­nak egy dokumentumfilmet. Legfeljebb a néző által is­mert, kedvelt személyisége­kért. Ennek aztán az a kö­vetkezménye, hogy értékes, hasznos produkciók elsikkad­nak. Gyakran a műsorra tű­zés ideje az akadálya a mű és közönség egymásratolálásá- nak. Az elhelyezésnek oly­kor nemcsak a műsorszer­kesztés, de maguk az alkotók is gátat szabnak. E filmek ugyanis sokszor jóval hosz- szabbak, mint amennyit a té­ma kifejtése kíván. (De ez már messze túlmutat a tele­víziós gondokon, hiszen ez a film, az újságírás és általában az extenzitást honoráló, ér­tékelő társadalom problémá­ja is.) Leginkább akkor jut „nézőközeibe” a dokumen­tumfilm, a riportázs, ha nem önálló produkcióként, hanem közkedvelt híradótípusú mű­sorokban — A Hét, Ablak, Hírháttér stb. — kap helyet. K. M. Amit tudni akarsz a szexről a címe annak az amerikai filmnek, melynek főszerepét Woody Allen játssza A Kozmosz-könyvek leg­újabb darabja, a Képversek a formával kísérletező lírikusok munkáiból ad válogatást. Má­ra nyilvánvalóvá vált (töb­bek között a Ver(s)ziók című gyűjtemény megjelenése in­dokolta), hogy szükség van egy olyan — értő kezekkel végzett — válogatásra, amely a magyar irodalom egyébként kevés számú kísérletezőinek termékeit mutatja be. Irodalmunk — jellegéből adódóan — szinte mindvégig idegenkedett (s idegenkedik jórészt ma is) a magasztalt költészettől elrugaszkodott kísérletezésektől. Ez azzal magyarázható, hogy a magyar költészet sohasem engedhette meg magának, hogy a Par­nasszusra elvonuljon, nemze­ti sorskérdéseken kellett töp­rengenie. Politikus volta mi­att, a legnagyobb közösséggel szót érteni akarása miatt ért­hetőnek, világosnak kellett lennie. Á magyar líra — né­pünk áldatlan sorsából kö­vetkezően — mindig hatal­mas, elsősorban nem is rája tartozó feladatokkal küzdött, nem jutott idő és energia a hermetizáló törekvésekre, a formabontó szándékok ke­resztül vitelére. Sokan úgy tekintenék a képversekre, mint a leg­újabb idők irodalmi termé­keire, marginális képződmé­nyeire. Holott a líra létezése óta szorgosan dolgoztak a Kísérletező költészet (Képversek, szerk.: Aczél Gézo) versújítók is. Az új formák kiötlőinek társaságában olyan megbámult ókori nagyságok vannak, mint Theokritosz, Bészantinosz s a magyar kö­zépkor egyik legnagyobb szépírója, Szenczi Molnár Albert. A vizuális elemeket produ­káló költészet a képzőművé­szet babérjaira is pályázik, ezért tartja a közvélemény öszvér jellegűnek a képver­set, amely „kevesebb mint egy festmény és kevesebb, mint egy vers”. A vizuális költészetre a legnagyobb kö­zönség sohasem tekintett sze­retettel, talán még akkora megbecsüléssel sem, amekko­ra pedig megillette volna; az olvasók zöme ma is az iroda­lom lecsepülendő vadhajtá­sának tartja. Tény, hogy a kísérletező ügyeskedéseknek, a dilettánsok blöffölésének tág teret adott a vizuális líra, s még a legélesebb szemű iro­dalomértők sem tudták az értéktelent leválasztani az értékesről. Viszont az idő ki­szűrte a haszontalan darabo­kat, a tehetségtelen képvers­írók nem üdvözöltek, ha még oly bőségben is ontották kétes munkáikat. Bebizonyo­sodott, hogy jó képverset csak elsőrangú költők tudnak írni, hisz az időtálló alkotá­sok sokkal inkább a szépiro­dalom tartományát gazdagít­ják, mintsem a képzőművé­szetét. A kísérletek természetes módon az avantgárd irány­zatok dívása idején szapo­rodtak el, a megújulni aka­ró európai irodalom mellék- termékeit produkáltak. Aczél Géza, a gyűjtemény válogató­ja. szerkesztője, s a bevezető tanulmány írója rövid, lé­nyegmondásra törekvő átte­kintést ad a vizuális kísérle­tekről. Ezeket az irodalom ingoványos vidékének tartja ő is, ezért mentegetőzik: „Természetesen ez az áttekin­tés már a kezdeteknél kény­telen lemondani az igen bo­nyolult és még alig-alig elem­zett témakör megoldásának bármiféle illúziójáról’.’. Ha­tározott törekvése viszont, hogy az előítéletek élén csor­bítson. Irodalmunkban Nagy László, Juhász Ferenc, Illyés Gyula, az őket követő nem­zedékekből pedig Tandori De­zső, Utassy József alkották a legjelesebb darabokat, azok a költők tehát, akik a hagyo­mányos versek alkotásában is a legrangosabbak közé tar­toznak. Hiábavaló, a várakozás, hogy a jövő költészete az ef­féle kísérletezések jegyében fog majd alakulni, különféle hatóelemek felnagyítására, favorizálására természetesen a jövőben is lesz majd pró­bálkozás, de a fő irányt nem ezek fogják alkotni. Nem a jövő költészetét kell tehát ezekben a versekben látnunk, hanem azokat a mindenkori törekvéseket, amelyek a kife­jezés tökéletesítését céloz­zák. Mert mindig ez volt a cél, amely azonban sajnálato­san kevés alkalommal való­sult meg. A költőknek olykor a kárhoztatott hagyományos módnál is kevesebbet sikerül kifejezniük az új eszközök­kel, amelyekre pedig hangza­tos kiáltványokban szokás es­küdni. (Kozmosz) Erdei Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom