Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
KM HÉTVÉCI MELLÉKLET Hallom másutt, olvasom is, hogy mi mindent bocsátanak a levegőbe, eresztenek a folyókba, tavakba a gyárak, mezőgazdasági üzemek, hogyan taszik tönkre a természetet, miként rafoftlják meg a holnapot, amikor a ma meaBkarítható tisztítóművek, filterek áráért^« jövőt teszik tönkre. Amit írtam igaz, de nem több, mint az igazság egyik oldala. Mert rBÍ^akik joggal panaszoljuk a környezet-OTétdúlását, magunk is a környezet károsítói közé tartozunk, s amit joggal várnánk el nagyban a konzervüzemtől, azt mi ma- j gunk sem tesszük meg kicsiben. Vagyis: számottevő módon szennyezzük környezetünket. Nyáron két szép hetet töltöttem a ger- gelyiugornyai Tisza-parton, s ha mégsem éreztem magam egyértelműen jól, arról korántsem a kissé szeszélyes időjárás tehetett. Rosszkedvemet inkább az növelte, hogy láttam, mennyire nem tiszteljük környezetünket, milyen nemtörődöm módon vesszük (vagy nem vesszük) tudomásul, hogy az a darabka folyó, az a meleg-puha homokos part, az a tenyérnyi erdő mindnyájunké, és semmit sem tehetünk ellenükre anélkül, hogy ne ezrek és ezrek, és önmagunk ellen cselekednénk. Mert hiába a rendszeresen ürített szeméttartó edény (ami megengedem, van akitől távol van), ha emberek tucatjai vitték szemem láttára a hulladékot az erdőbe, s öntötték a bokrok tövébe, ahonnét egy-egy melegebb napon a virágillat helyett inkább szagok terjengtek. És nem értem azok gondolkodás- módját sem, akik üveget törtek a faházak közötti sétautakon, ahol — lévén nyaralóhely —, sokan mezítláb közlekednek. Furcsállom az autóstársakat is, mert motorolajos dobozokat, samponos flakonokat hagytak maguk után. És köztudott, a flakon, a doboz csak csúfítja a természetet, de a fáradtolaj, a sampon merénylője is a természetnek. Találkoztam a környezetszennyezés más fajtájával, a zajjal is. Senki nem tilthatja meg a szomszéd faház lakójának, hogy rádiót hallgasson, hogy magnózzon, ám a hangerő, a mások zaklatása, ugyaniig}' környezetszennyezésnek számít, mint a parton szertedobált cigarettacsikk, és a paprikacsutka. A csend is a természet része, csakúgy mint, az üde zöld erdő, a csendesen csordogáló folyó, a simogató szél. Sohasem tudtam felfogni, mi késztet embereket arra, hogy pitiáner előnyökért, néhány méter gyaloglás megspórolásáért, megfeledkezzenek arról: nem egyedül vannak a világban, és nem mindenben tehetnek azt, amit akarnak. Természetellenes, végsősoron emberellenes cselekedetre senkinek sincs jogosítványa. De nem is jogosítvány kérdése az egész. Sokkal inkább a belátásé, a jól felfogott érdeké, sőt — megkockáztatom — az egészséges önzésé is. Hiszen, valahogy úgy van ez, mint a szeretet, amiben nincs önzetlenség: v-iszöntszeretetet várunk, ha bevalljuk, ha nem. De a témánkra fordítva a szót, ha én nem szennyezem más számára a természetet (önmagam számára is persze), talán mások sem teszik majd azt. A levél élén általános a megszólítás. De, végtére is, kinek címezzem? Csakis mindnyájunkat nevezhetem meg címzettként. Most az az egyetlen lehetőség, ha mindnyájunknak mondom: amikor a nagy szennyezőkre mutatunk, teljes joggal tesszük. De ne feledkezzünk meg a saját felelősségünkről sem, mert meggyőződésem: mi, mindnyájan, akik nem ügyelünk környezetünkre, okozunk any- nyi kárt, mint a legnagyobbnak kikiáltott szennyezők. A változás reményében: 0 Mire gondol ön, ha azt hallja: érdek? — Ha nem is tudományos pontossággal fogalmazok, erre azt válaszolom: az érdek valamilyen cél elérésére irányuló olyan fontos törekvés, amit egy ember, egy közösség, vagy az egész társadalom maga elé tűz. Szerintem e cél elérése aktív cselekvést feltételez, amelyet el kell végezni, amíg a célig jutunk. Ilyen megfontolásból hadd tegyem hozzá, hogy az érdek nem közösségellenes kategória. Okom van rá, hogy ezt mondjam, hiszen kortársaim közül még elég sokan emlékeznek arra, hogy az 50-es években milyen szemérmesen beszéltünk mi erről a fogalomról, ha egyáltalán szóltunk róla. Filozófiai ismereteinkből tudjuk, hogy mindennek megvan a maga oka, s ha ez így van, akkor ez áll az érdekre is. S mert a marxizmust idézem, annyit még hadd tegyek hozzá: éppen abban van ennek a tudománynak a nagyszerűsége, hogy fejlődő tudomány és nem dogma. Ennek is köszönhető, hogy az elmúlt harminc év alatt nálunk megtörtént az érdekviszonyok felismerése, annak beismerése, hogy az érdek objektív valóság. Sőt, nemcsak a felismerés történt meg, hanem ez idő alatt megnemesedett az érdek fogalmának tisztázása. A Önnek tökéletesen igaza van, de enged- w je meg, hogy közbevágjak: az érdekek mindig sajátos viszonyok között hatnak, érvényesülnek. Éppen a közgazdászok hangoztatják, hogy az érdek nem más, mint tulajdonviszony. — Ez nem mond ellent az előbbi állításnak, hiszen természetes, hogy célokat mindig is meghatározott társadalmi viszonyok közepette tűzünk ki, s azok elérését alapvetően motiválják a körülmények. Inkább úgy fogalmaznék: az időben felismert különböző szintű érdekeket tudnunk kell a jó ügy, a társadalom érdekének szolgálatába állítani. Persze ez korántsem ilyen egyszerű, hiszen igen nehéz megvonni a határt az egyéni és a társadalmi érdek között. Kétségtelen, hogy a tulajdonviszonyoknak óriási szerepük van az egyéni és a közösségi érdek szempontjából. Ha jelenlegi körülményeinket boncolgatjuk, akkor jólesően mondhatjuk, hogy népünk egész történelmében a felszabadulás óta van lehetőség igazán az érdekek egyeztetésére, aminek fundamentumát a termelési eszközök társadalmi tulajdona adja. A Közelítsük, konkretizáljuk témánkat. Az w utóbbi időben — gondolom ezt ön is tapasztalja — elég sok vitára ad okot nálunk az egyéni érdek érvényesülése. Mi a véleménye erről? — Osztom a véleményét, s nyomban hozzáteszem: ez azért is van így, mert egyfelől élnek még a régi beidegződések, másrészt pedig igen sok ember nem lát tisztán az egyéni és a közösségi érdek összefüggésében. Vallom, hogy a társadalmi érdek elsőbbsége mellett is, a szocialista viszonyok közepette a sok kis egyéni érdek igen fontos tényező. Ma már jól tudjuk, hogy az élet minden területén igen nagy hajtóerő a gazdasági érdekeltség, így van ez az egyének esetében is. Nézze, én itt a Nyírbátori Növényolajgyárban több mint 600 emberrel dolgozom együtt, s jól tudom, hogyha ezek az emberek a saját érdekükkel nem kapcsolódnának a gyár nagy céljaihoz, akkor a kollektívánk sem tudna megfelelni a követelményeknek. Csakhogy olyan célokat kell meghatározni az embereknek, amelyek egybeesnek a gyáréval. £ Mondana erre egy példát? — Szívesen. Régi gondunk volt korábban, hogy milliókat fizettünk kocsiálláspénzre, különösen ősszel, amikor nagy mennyiségben érkezik be hozzánk az alapanyag. Pénzünk még nem volt az anyagi ösztönzésre, de őszintén elbeszélgettünk a munkáskollektívákkal, hogy ez így nincs jól, ezek a milliók ablakon kidobott pénzt jelentenek, szükség volna készenléti brigádok szervezésére. Jólesett az embereknek ez az őszinteség, s különösen a fiatalok vállalkoztak, mert át- érezték: ha segítenek, akkor abból nekik is javuk származik. Ebben az esetben tehát előbb volt meg a készenléti brigád, mint ahogy a mézesmadzagot elhúztuk volna előttük. Meg is szűnt a temérdek büntetés, az emberek a teljesítményük után jelentősen jobban jártak. A örülök, hogy ez utóbbit említi, mert v már szólni akartam, hogy azért az embereknek a pénz sem mindegy. — Tisztában voltunk ezzel is, és jól tudjuk ma is. Mégis azt mondom, hogy az érdek felismerésében igen nagy szerepe van a meggyőző szónak, a humánus megoldásoknak, s annak, hogy az elvégzett munkát tisztességesen megfizessük. Ez bizalom kérdése „...nem szabad a dolgozók áldozatkészségét elkótyavetyélni, az esetleges vezetői mulasztásokhoz kérői az ő erejükön felüli helytállásukat. Parancsszóval, homályos magyarázkodásokkal nem lehet az egyéni érdeket a társadalmi érdek szolgálatába állítani. Itt kölcsönös bizalomra van szükség, s ezt a bizalmat csak kölcsönös helytállással lehet megszerezni, megtartani...“ is, hiszen a munkásokat csak egyszer lehet becsapni, másodszor már nem követik a vezetőt. És még egy fontos dolgot említenék: nem szabad a dolgozók áldozatkészségét elkótyavetyélni, s az esetleges vezetői mulasztásokhoz kérni az ő erejükön felüli helytállásukat. Parancsszóval, homályos magyarázkodásokkal nem lehet az egyéni érdekeket a társadalmi érdek szolgálatába állítani. Itt kölcsönös bizalomra van szükség, s ezt a bizalmat csak kölcsönös helytállással lehet megszerezni, megtartani. A Hatszáz ember, napi 600 cél, vágy, óhaj. Lehet ezt a sokféle egyéni érdeket közös mederbe terelni? — Nehezen, de lehetséges. Mindenekelőtt tiszteletben kell tartani minden ember egyéni érdekét, ha az reális és nem törvénybe ütköző. Sőt, van amikor a dolgozó egyéni érdekét kell előtérbe helyeznünk, mert a körülmények úgy kívánják. Adva van például egy dolgozónk, aki verejtékes munkája után házat épít, s tégla után kell rohannia napközben. Üzemvezetőink joga az ilyen dolgozót elengedni. Vagy: amit a törvény megenged, azt maradéktalanul biztosítjuk a kedvezményes fuvarok esetében. Amennyiben megbízható és korrekt munkásról van szó, nem zárkózunk el attól, hogy másodállást vállaljon. Nekünk, a nagy közösségnek is érdeke, hogy megelégedett emberek dolgozzanak, az ilyenekkel — ahogy mondani szokás — hegyet lehet mozgatni. Csak megjegyzem, hogy gyárunk dolgozóinak 85 százaléka törzsgár- datag, tehát nem kívánkoznak el innen. Megtörténik persze, hogy az egyéni érdek és a közösségi érdek ütközik, ilyenkor nincs helye jószívűsködésnek. A Eddig az egyéni és a vállalati érdek vi- w szonyáról szólt, önök nagyvállalati rendszerben dolgoznak, van-e itt érdek- ütközés az egyes gyáregységek és a központ között? — Valóban, immár húsz éve, hogy a Növényolajipari és Mosószergyártó Nagyvállalat keretében dolgozunk, ahová rajtunk kívül még öt gyár és egy kutatóintézet tartozik. Nem valamiféle hízelgés akar lenni, de elmondom: nekünk kivételesen jó vezetői gárda jutott, már az egyesüléskor őszinte és világos kapcsolatokra törekedtek és ezt tartják napjainkban is. Jellemző, hogy nálunk már az első pillanattól úgy is érvényesült a helyi érdek, hogy nem szüntették meg a gyáregységeknél az igazgatói, a főmérnöki posztot. Csupán a pénzügy és az értékesítés fut össze egy kézben, ami jó dolog, hiszen így nagyobb az ellenőrzés és nőnek a lehetőségek is. Ugyanakkor a termelés szervezése és a különböző fejlesztési munkák terén szinte kezdettől fogva teljes önállóságot élvezünk. Egy példa arra, hogyan lehet egyeztetni a vállalati érdekeket is: tíz évvel ezelőtt öszehívtak bennünket és a mi véleményünktől tették függővé, hogy belevágjanak-e a kétmilliárdos beruházással készülő új martfűi gyár építésébe. Ez akkor tőlünk áldozatot követelt, hiszen jóformán azonos körülmények között, lényegesen növelni kellett az olajtermelő kapacitásunkat, hogy megtermeljük a martfűi befektetést. Fontos népgazdasági érdek is fűződött ehhez a beruházáshoz és az egész nagyvállalat jövője függött tőle. A nehéz helyzet nálunk is a rejtett tartalékok gyorsabb feltárására ösztönzött és ez így közvetlen nyírbátori érdek is lett. Ennek nyomán például elértük, hogy amíg 1964- ben csupán 42, addig 1980-ban, tehát a martfűi gyár indulásának évében már 75 tonna volt az olajtermelésünk naponta ugyanabban az üzemben. Martfű most visz- szafizet: ez az új gyár adja a nagyvállalat olajtermelésének 50 százalékát, s a közeljövőben éppen az itt megtermelt haszonból nyílik majd jelentősebb fejlesztésre lehetőség Nyírbátorban. Eközben kiegyensúlyozottabbá vált a belföldi ellátás és jelentősen tudtuk emelni a nagyvállalat exportját, ami számottevő valutát jelent a népgazdaságnak. A Engedjen meg egy személyes kérdést: w nem irigyelte ön négy évvel ezelőtt a hipermodern martfűi gyár főmérnökét? Hiszen ön és a munkatársai itt nem éppen a legideálisabb körülmények között dolgoznak? — Nézze, amikor én Budapestről idejöttem — ennek 26 éve — az itteni gyár még évi 80—100 millió értéket termelt, most pedig évi 1,3 milliárd forint a produktumunk. Talán nem veszi szerénytelenségnek, ha azt mondom, ebben benne van az én egész küzdelmem is, amitől nem szívesen válnék meg. Aztán egy másik dolog: az ottani főmérnöknek is ugyanúgy megvan a napi gondja, mint nekem. Sőt, a nagy gyárhoz nagy gondok tapadnak. Aztán az ember nézzen a tükörbe: én már a martfűi gyár átadásakor 54 éves voltam, s tudtam, hogy egy ilyen nagyüzem fiatalabb, s talán egy kicsit jobban felkészült vezetőt is kíván. Ne értsen félre, nem kértek föl az új posztra, és én semmiféle irigységet nem éreztem, sőt az ellenkezőjét érzem, hiszen a nagyvállalat főmérnökei közül én vagyok a korelnök és jóleső tisztelet övez. A Haladjunk egy lépcsőfokkal feljebb! ön w nemcsak főmérnök egy gyárban, hanem fontos közéleti tisztséget is betölt: tagja a megyei tanács végrehajtó bizottságának. Ebben a minőségében bizonyára gyakorta kerül olyan helyzetbe, hogy nem csupán az egyéni, a vállalati, hanem a megyei és az országos érdeket is egyeztetnie kell, amíg egy döntésnél magasba emeli a kezét. Mit érez ilyenkor? — Már mondtam, hogy én a fővárosban kezdtem dolgozni, de hosszas ittlétem alatt tősgyökeres szabolcsi lettem, aki tud örülni minden itteni sikernek, s akit mélységesen bosszant, vagy sarkall, ha gondokba, problémákba ütközik. Ez utóbbiból régen is és most is van jócskán. Hivatásomnál fogva engem a megye vezető testületében elsősorban a termeléssel összefüggő kérdések foglalkoztatnak. Itt van például a munkaerőhelyzet. Én vallom, hogy az itt lévő munkaerő objektív előnye ennek a megyének, s hogy az itt található, még szabad munkaerő hasznosítása mindenekelőtt népgazdasági érdek. Érthető tehát, ha az ezzel összefüggő napirendeknél az elsők között kérek szót, mondom el tapasztalataimat, érveimet. Szerencsém, hogy a megye párt- és állami vezetése már hosszabb ideje küzd e társadalmi probléma megoldásáért, mégis úgy gondolom, hogy az én szűkebb környezetem tapasztalatai segíthetik a kedvezőbb országos döntések meghozatalát. Sokat haladtunk előre e téren, mégis aggaszt engemet, hogy évenként még mindig közel kétezer fiatalnak kell elmenni a megyéből, munkaalkalom híján. Elfogadom az országos érvelést, amely szerint a munkaerő-foglalkoztatásnál is érvényesülnek a piaci hatások, a kereslet— kínálat követelménye. Ez kegyetlen valóság, ám a teljes valóság ennél több. Q Mire céloz? — Arra a sokak által ismert tényre, hogy — bármilyen csúnyán hangzik is — ez a megye az ország munkaerő-termelő része. Itt születik a legtöbb gyerek, itt neveljük fel őket, tanítjuk, adunk szakmát a kezébe, aztán el kell szakadniuk a családi fészektől. Érzem és ha módom van rá, el is mondom, hogy olykor a megyei érdekek nem kapják meg országos szinten a megfelelő figyelmet. Konkrétabban: bár jelentős a fejlődés, s ebben országos segítséget is kaptunk, de még mindig több vonatkozásban elmaradottak vagyunk az országos szinthez képest. Itt van például a gyermekek iskoláztatása: kevés a tanterem, a pedagógus, itt a legalacsonyabb a pedagógusok bére, holott innen várja az ország a holnap új értéket termelő dolgozóinak jelentős részét. Tény, hogy a főváros fontosabb, hogy a Balaton vidéke is jobban érdekli a külföldit, de az is valóság, hogy az itteni feltételrendszer alakulásában országos érdekek forognak kockán. Amikor tehát én — talán egy kissé elfogódottan is — hangsúlyozom a megyei érdek megfelelő kezelését, korántsem valamiféle privilégiumot sürgetek, hanem azt hangsúlyozom, hogy nincs külön országos és megyei cél, az érdek valahol mindig közös. ^ Köszönöm a beszélgetést. Angyal Sándor 1984. július 21. Kedves Mindnyájunk! Hallgatom az ököritófülpösi tisztségviselő panaszát, aki elmondja, hogy a csatorna vize bizony semmire sem jó, horgászni nem lehet benne, fürödni még úgy sem, mert a konzervgyár beleengedi minden szennyét. És — mondta beszélgetőtársam —, a csatorna a Szamosba folyik, a Szamos a Tiszába, s ha némiképp túlozni akarnánk, azt is mondhatnánk, hogy a kis konzervgyár magát a Fekete-tengert szennyezi. Berky József főmérnökkel az érdekről
