Kelet-Magyarország, 1984. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-14 / 164. szám

dr. Dovalovszki Erzsébet orvossal Kedves Barátom! Mi tagadás: ingerült'voltál, amikor elmeséltem, hogyan járt képzőművész ismerősöm. Faliképet készített klasszi­kusainkról, de a fejek nem a szokásos elhelyezésben követték egymást, nem a közönség felé néztek. A megrendelők közül egy — mint kiderült igazi kon­zervatív — így szólt: — Jó ez, csak az a baj, hogy nem úgy sorakoznak, mint ahogy azt megszoktuk. Szerencsére a többiek letorkollták, de hát a megjegy­zés elhangzott, s barátunk, a művész, a sok elismerő szó mellett ezt nem tudta feledni. Nem úgy, ahogy megszoktuk — nos ez a lényeg. S ez a mondat bosszantott fel téged és engem is. Joggal, hiszen nap mint nap tapasztalni, mennyi ember — köztük felelős beosztású is — mondja ugyanezt, ha néha más szavakkal meg­fogalmazva. Mert bizony a megszokás nagy úr, s aki nem tud szabadulni a be­idegződésektől, az döbbenten áll rohanó világunk megannyi eseményét látván. Márpedig változás van bőven. Itt az elektronika, a gazdasági élet számos új módszere, vonása, a társadalom állandó változása, a szervezés és vezetés friss módszerei, az árak mozgása, a jófelé korrigált történelemszemlélet, a hibás jelenségek fel-felbukkanása, az életmód és életforma szüntelen megújulása — hogy csak néhányat soroljak. Vitathatat­lan: észnél kell lenni, hogy az ember el­igazodjék, de el kell igazodni az új kö­zött. Vannak, akik azon keseregnek: nincs elég forradalmi a mi korunkban. Ebben is van valami, főleg ha a forradalmit a régi értelemben vesszük. De vajon nem forradalmi a változás? Nem forradalmi tett követni iramát? Nem forradalmi új­szerűén dolgozni és gondolkodni? Meg­győződésem, hogy igen. És mindez azt is jelenti, hogy kizárt úgy élni „ahogy megszoktuk”. Egészen biztos, hogy vi­lágnézetünk klasszikus alapító szemé­lyiségei sem vélekednének másként, s ha tehetnék, ők tiltakoznának a legjob­ban, hogy mindig úgy forduljanak és nézzenek, ahogy azt megszokták. Barátom! Lehet, hogy túlzásnak tartod, de még­is elmondom: a marxizmus alkotó al­kalmazásáról, értékeléséről is szó van ez esetben. Mert a konzervativizmus az, ami talán a legtávolabb áll a marxiz­mus—leninizmustól. Az óvatos, beideg­ződés, a realitások el nem fogadása, az örök változás figyelmen kívül hagyása több mint bűn. Hiba. Emlékezhetünk arra, hogy volt idő, amikor mindent szó szerint vettünk, amit valaha leírtak. Jobban hittünk a tekintélyeknek, mint a tényeknek. Sikerült is kialakítani egy pontatlan szocializmusképet, amely me­rev volt, statikus, hiú reményeket táp­láló. Elég keserves volt felismerni, hogy a szocializmusban nem hatnak az auto­matizmusok, hogy sok mindent kell kivé­deni, amit rendszerünk termel ki magá­ból. Nem úgy, ahogy megszoktuk — mond­ják sokan, főleg azok, akik képtelenek megérteni, hogy mind a gazdasági, mind a társadalmi életben alkalmazni kell az újat. Még a régi formák és fórumok is új tartalmat követelnek. Mert ma még az is szokatlan, hogy egy-egy gyűlésen valaki visszaszól, hogy megkérdőjelez mondatokat, hogy vitába száll sokak ál­tal tabunak vélt tételekkel. Márpedig az újdonság jelenti a demokratizmust, a frisset, a jót, az előrevivőt. Kényelem és bizonytalanság húzódik meg minden ag­gály mögött, ami a megszokottól eltérő mást, s annak létjogosultságát kérdője­lezi meg. Hát akkor nincs értékállandóság? — kérdheti valaki. Van. Néphatalmunk, világnézetünk, hazánk iránti hűségünk, nemzetköziségünk sose lesz konjunktú­rák függvénye. De éppen ezek védelmé­ben kell elutasítani mindent, ami örök­érvényűnek deklarál módszereket, szo­kásokat, munkastílusokat. Ha hatni aka­runk a világra — márpedig akarunk! — akkor a gazdaságban csakúgy, mint az eszmei szférában versenyképesnek kell lenni. Maximális reagálóképességgel, of- fenzíven. Marx, Engels és Lenin is ezt sugallja. Függetlenül attól, hogyan néz­nek egymásra egy faliképen. a pályakezdésről £ Feltűnést keltett és nagy visszhangot v váltott ki a doktornő felszólalása a KISZ legutóbbi megyei küldöttértekezletén, amikor a pályakezdő orvosok életkörül­ményeiről beszélt. Mi is volt ennek a lényege? — Arról beszéltem, hogy a közvélemény­ben sokszor téves elképzelések alakulnak ki az orvosok jövedelméről, anyagi helyzetéről, ami a pályakezdők esetében többnyire nem fedi a valóságot. Általában az terjedt el az orvosok jövedelméről, hogy dúskálnak a pénzben, teljesítményen felüli jövedelemre tesznek szert a paraszolvencia révén, holott ehhez általában csak a több évtizede prakti­záló orvosok jutnak hozzá, s még akkor is nagy a különbség, attól függően, hol dolgo­zik az az orvos, klinikán, kórházban, körzet­ben, rendelőintézetben, vagy netán üzemor­vosi állásban. Arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy ne vegyék egy kalap alá a pályakezdőket a negyven éve dolgozókkal, mert a név előtti doktori cím nem feltétlenül jelenti a társadalmi átlagon felüli jó módot — és mindazt, ami azzal együtt jár. A fiatal orvosok reálisabb megítélése miatt tettem szóvá mindezt, mert az orvosok egy része — szorgalmas tagjaként a társadalomnak — igyekszik, sokszor bizony hihetetlenül kis fi­zetésért becsületes, lelkiismeretes munkát végezni. ^ Mielőtt erről részletesen beszélnénk, ^ ugorjunk vissza néhány esztendőt. A pá­lyakezdés ugyanis valamilyen módon a pályára készüléssel kezdődik, amikor azt a bizonyos hivatást választjuk. Hogy kezdődött ez a doktornő esetében? — A Békés megyei Végegyházán laktunk, érettségi után először nem vettek föl az or­vosi egyetemre, így otthon maradtam, az is­kolában tanítottam, képesítés nélkül. „Fűz­tek” is utána; maradjak, alkalmas lennék a pedagóguspályára, bennem azonban már végérvényessé vált az elhatározás. Egészen pontosan 13 éves koromban, amikor csalá­dunkban számomra az első megrázó halál­eset történt. Értelmetlen dolognak tartottam a halált, szerettem volna tenni valamit elle­ne — engem ez segített a pályára. Másod­szorra sikerült a felvételi Debrecenbe. A Manapság egyre többet hallani az érett- w ségiző fiataloktól; nem vállalják a to­vábbtanulást, még jó jegyekkel sem, mert többet keresnek segédmunkásként, mint diplomával. Mi erről a véleménye? — Vannak egyesek, akik ezt anyagi szem­pontokkal indokolják, mivel kezdő diplomás­ként valóban kevesebbet keresnek akár a szak-, akár a betanított, vagy segédmunká­soknál, de én nem értek egyet azokkal, akik várnak, akik későbbi nappalira, vagy levele­zőre halogatják a döntést. Azért nem értek egyet, mert nem hiszem, hogy a pénztől füg­gővé lehetne tenni a hivatástudatot. — Hadd mondjam el a mi esetünket, mert nekünk aztán tényleg nehéz volt, s mégis nagyon szépek voltak az egyetemi évek. Bi­zony nagyon meg kellett gondolni, elmen- jünk-e színházba, moziba, mert mindketten úgy gondolkodunk, hogy a szüléinktől egyet­len forintot sem tudnánk csak úgy elfogadni — meg akkoriban nem is igen tudtak volna miből adni. Még három évünk volt hátra, amikor összeházasodtunk, két évig laktunk külön szobában a kollégiumban, közben meg­született az első gyerekünk, akit egy ideig édesanyámék neveltek — s végre, az utolsó évre kaptunk egy közös kollégiumi szobát. A családot és a tanulást egyaránt fontosnak tartottuk. Mindketten Cum laude — végez­tünk. A Vajon az egyetem milyen segítséget adott a leendő pályakezdéshez? Volt-e valamilyen speciálkollégium, intézmé­nyes képzés, ami azt készítette elő, hogy az orvos nemcsak gyógyító szakember, hanem majdani értelmiségi, akitől a közéleti szereplést is elvárják? — Intézményesen semmiféle fórum nem segíti ezt elő, van ugyan néhány óra orvosi etika, ezeken olyan ködösen fölvetik a nem szakmai kérdéseket is, de beilleszkedésről, közéletről inkább csak egymás közt, baráti beszélgetéseken volt szó. Most már látom, er­re sokkal jobban kellene ügyelni, jobban föl kellene a fiatalokat készíteni, mi vár rájuk. 0 Hogyan kerültek Mátészalkára? — Az asszony követi a férjét — én jöttem dr. Göröncséri Ferenccel, aki idevaló Szál­kára. A Melyek voltak a pályakezdés legnagyobb w próbatételei? Pénz, lakás, szakma, csa­lád, önképzés... Egy kezdő orvos fizetése 3—4 ezer fo­Mi nem bársonyban születtünk, mindketten parasztszülük gyer­mekeiként kerültünk az egyetem­re és talán most, hétévi gyakor­lat után sem tartunk ott, ahol egy jé családból származó, most kezdd orvos. / rint, a férjem 3800-at kapott, a körzetben, én a kórházban belgyógyász segédorvosként 3100-at. Volt olyan hónap, hogy 30 napból 20—22 ügyeletet vállaltunk, az egy-egy éj­szakára 190—200 forint. Mi ennyivel indul­tunk, s ha nem segítenek a szolgálati lakás­sal, el nem tudom képzelni, mi lett volna, ha ebből albérletet is kellett volna fizetni. Na­gyon jól jött a szolgálati lakás, de ehhez meg az kellett, hogy a férjem elvállalja a körzeti orvosi állást. A A pályakezdés tehát elsősorban anyagi ^ terheket jelentett, de bizonyára okozott szakmai és közéleti gondokat is. Segít­ség a tapasztaltabb kollégáktól, bekap­csolódás a hely szellemi életébe. Ez ho­gyan sikerült? — Hamar rá kellett jönni, hogy a diploma nem minden. Más a tankönyv és más az élet. Bizony, nagy hasznát vettük és vesszük ma is a tapasztalt kollégák véleményének. Ezt még a kórházi munkám idején magam is szívesen vettem és kértem, mert úgy láttam, jólesik az idősebb orvosoknak, ha hozzájuk fordulunk, s átadhatják azt, amit ők már tudnak. A társadalmi, közéleti munkát pedig szinte el is várta a környezet, igényelték és igénylik, hogy munkaidő után is jelen le­gyünk a városban. Nekünk, akiknek erősen közéleti az indíttatásunk, ez nem okozott gondot, inkább természetes volt, mert ezt su­gallta a családi háttér. A Hetedik éve szerezték meg a diplomát. w Azóta történt egy és más. Hogyan élnek most? — Figyeljük a velünk végzett kollégákat és nagy különbségeket látunk. Óriási az elté­rés az életmódban. Mi nem bársonyban szü­lettünk, mindketten parasztszülők gyerme­keiként kerültünk az egyetemre, és talán még most, hétévi gyakorlat után sem tar­tunk ott, ahol egy jó családból származó most kezdő orvos. Mindenesetre én nem irigylem azokat a kollégákat, akik a papa, vagy a rokonság révén ki tudja, hová jutot­tak, mi nem szereztünk, nem lettünk vagyo­nosak, de hogy még mindig itt tartunk, nem szégyellem, azt sokkal fontosabbnak tartom; úgy éljek, hogy az anyám ne szégyelljen en­gem. / — Egyáltalán nem ott tartunk, ahol azt sokan elképzelik — nekem most 5400 a fize­tésem, a férjemnek a körzetben 150-nel több. Úgy érzem, a felfogásunkban még mindig az a meghatározó, ahogy felnőttünk, és igyek­szünk a gyerekeket ilyen szellemben nevelni. Nagyon jó érzés például, hogy a fiam büsz­ke a nagyapjára — kijár hozzá a sertéstelep­re, ahol az apám darálós és utána meséli: képzeld, apóka mennyi zsákot rakott fel a garatra. Talán ide tartozik az is, hogy a mi családunkban szokás átadni a kinőtt ruhákat egyik gyerekről a másikra, mi is így csinál­juk, ezt sem szégyellem, meg azt sem, hogy nekem nincs módom divatolni, keresem és elhordom az olcsó ruhákat, otthon varrunk magunkra, beosztóan élünk. — Szerencsére, sok a munkám. Nagyon szerettem a kórházat, tavaly májusban meg­szereztem a belgyógyász-szakvizsgát, de a sok ügyeletet a három gyerek mellett már nem vállaltam. Ügy gondoltam, nem enged­hetem meg magamnak, még ha úgy több len­ne is a pénz, hogy ne beszélgetnék esténként a gyerekekkel annyit, amennyit igényelnek, vagy nem mondanám el azt az esti mesét. Így elvállaltam az üzemi orvosi állást, estén­ként otthon vagyok. Jelenleg az ÉRDÉRT, az 5-ös Volán üzemi orvosa vagyok, ez utóbbi­nak a csengeri és a fehérgyarmati telepére Is kijárok, és van egy helyettesítésem a tejipar­nál. A férjem maradt a körzetben. — Köztudott, hogy a mi beosztásunk a sor végén van, a klinikai, a kórházi, a rendelő­intézeti orvos után jön csak a szakmai hie­rarchiában a körzeti és végül az üzemorvos. Pedig sokszor éppen az első állomás, a jó diagnosztika a fontos. Ha én alapos jellem­zéssel küldöm tovább a beteget, már eleve segítek a kórházi orvosnak. — Itt, az üzemegészségügy területén még sok a tisztázatlan pont, mert az elsődleges munka a megelőzés kellene hogy legyen. Na­gyon jó érzés, hogy itt van lehetőség a beteg­séget még jókor, a kifejlődése előtt érzékel­ni, viszont sokszor arra is szükség van, hogy a rendelésen jelentkezők legkülönfélébb be­tegségét diagnosztizáljuk — nőgyógyászattól kezdve a mozgásszervi megbetegedésekig. Mindez pontos ismereteket kíván, ezért szá­mítok egy kicsit az üzemorvosi területen pá­lyakezdőnek, s ezért nagyon sokat kell tanul­nom, forgatni a szakkönyveket. Itt, a fő he­lyemen, az ERDÉRT-nél szerencsére nagyon jó a munkahelyi vezetők szemlélete, s így már sikerült egy jól felszerelt kis rendelőt kialakítani, korszerű műszerekkel. Ilyen kö­rülmények között nagyon jó dolgozni. — Sem a körzeti, sem az üzemorvos nem tartozik a borítékos orvosok közé. Nálunk a paraszolvencia csak elvont fogalom, mert el­képzelhetetlennek tartom, hogy akár én, akár a férjem a köztudatban szereplő borítékot zsebre tegye. Bejön hozzám például egy asz- szony, nemcsak a betegségét látom, hanem azt is tudom róla, hogy 2300-at keres és ezért a pénzért a láncfűrészen hatméteres geren­dákat tologat fél kézzel — hogyan is fogad­hatnék el hálapénzt? — eszembe jut az apám, aki zsákol. 1984. július 14. A Három gyerek mellett is tevékenyen ki­veszi a részét a közéletből a Göröncséri —Dovalovszki házaspár. De mit is vár el a környezet egy orvostól? — Bennünket, a végzett orvosokat annak idején díszes fogadáson mutattak be a város vezetőinek. Sajnos, sok olyan kollégáról hall­hatunk hírt, akik panaszkodnak, hogy nem ..jegyzik őket” a helyi vezetők — a fogadáson még ismerősek voltak, kint az utcán már nem. Szerintem rajtunk múlik, megjegyez- nek-e bennünket, s akarunk-e tenni bármit is a napi munka után. Az értelmiségi lét el­vileg ezt kívánná, sajnos azonban az orvosok közismert túlterheltsége ezt nem mindig en­gedi meg. Nálunk egyébként úgy alakult, hogy a férjem párttag, munkásőr, mindket­ten tagjai vagyunk egy-egy egészségügyi bi­zottságnak, engem a kórházi KISZ-szervezet titkárává választottak, s igyekszem a három gyerek óvodájában és iskolájában a szülői munkaközösségnek ahogy tudok, segíteni. £ Ebből a „tablóból” amit a doktornő föl- v vázolt, úgy látszik, jól beilleszkedtek, néha talán túl sok is a teher. Hogyan jut idő mindezek mellett a szakmai is­meretek bővítésére, a tudomány újdon­ságainak követésére, netán művelődésre, szépirodalomra? — Itt kezdem a végén: színházban egyszer voltunk Nyíregyházán, moziba már nem is emlékszem mikor jutottunk el, mert én kü­lön, egyedül nem megyek, és szépirodalom is csak igen módjával... A szakkönyveket kell lapozgatni, de sajnos, előre nem tudok tekinteni, csak arra marad idő, hogy egy-egy problémás esetnek utánanézzek, csak egy-egy alaposabb feltárást igénylő betegség ügyében jutok az újabb szakirodalomból információk­hoz. Ez semmiképpen nem ideális. A remé­nyem az, hogy egyszer, majd, valamikor si­kerül megelőzni magamat és olyan olvasmá­nyokra is jut időm, amire csak a jövőben lesz szükségem. Mindezekkel együtt most hogy érzi ma­gát? — Lehet, sokan nem hiszik el, de én nem érzem, hogy dolgozom. Nekem, amit csinálok, az nem munka, a szónak abban az értelmé­ben, hogy ez engem soha nem fáraszt. Jól szót értünk az üzemben az emberekkel, s na­gyon jó érzés, hogy elfogadtak a szalkaiak — ezt az is példázza, hányán állítanak meg az utcán egy szóra, amíg az üzemből hazáig érek. — Munka után pedig most egy jó időre gondoskodtunk megfelelő elfoglaltságról. Örököltünk egy kis telket és belefogtunk a családi házunk építésébe. Kalákában készül, én főzök, beszerzem a kólát, a sört, jönnek a barátok, az üzemektől is minden segítséget megkapok — így harmadannyiból meglesz a lakás, mintha vennénk, vagy építtetnénk, s a gyerekeknek lesz jó nagy, tágas udvaruk. — Most felvételiztem a marxista egyetem­re, még nem tudom az eredményt — remé­lem sikerül —, akkor ősztől megint tanulok, nem árt felfrissíteni azt, amiből az egyete­men nem kaptunk túl nagy útravalót. A fér­jem tervei között szerepel, hogy majd ké­sőbb, valamikor leteszi a sebészorvosi szak­vizsgát. S egyszer talán, ha majd a gyerekek már nagyok lesznek lehet, hogy én is vissza­kerülök a kórházba. Mindenesetre a jövőn­ket mi már végképp itt, Szálkán képzeljük eL gg Köszönöm a beszélgetést. Barakső Erzsébet KU HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom